Figyelem!

Sziasztok :)

Szóval... Úgy tűnik, lesz átírás.

És, igen. Mivel gyakorlatilag új blog, ezért új címet is érdemel...

http://azalarcalatt.blogspot.hu/

És a következő rész is oda fog felkerülni, szerintem még a mai nap folyamán :)

Millió puszi <3

Nevesincsen

Sziasztok :)

Na akkor lenne egy kérdésem. 

Én most felteszem az átírt - és immár 1Dtlenített - 1Derfullife első részét. 

Ha valaki esetleg erre járna - bár már én is ezer éve voltam itt - az megtenné, hogy elmondja a véleményét? :)

Szeretném majd egyszer kiadatni. DE ha szeretnétek, akkor utánajárok, hogy interneten való puklikálás után is lehetséges-e, és amennyiben van rá igény, akkor felteszem ide az egészet. 

Viszont ha nem szeretnétek, egy véleménynek akkor is nagyon örülnék. Ugyanis fogalmam sincs, hogy mennyire rontottam el.. Na de..

WOOHOO

U.i.: Ja és... TÉNYLEG örülnék a véleményeknek, mert jelen pillanatban kissé félek és... valahogy így nézhetek ki...:

http://www.youtube.com/watch?v=PfbF44UeRBY

A félhomályban levő kávézóban a vendégek beszélgetése halk duruzsolássá állt össze. A pultnál egy rövidre borotvált hajú, tetovált karú felszolgáló épp feltörölte a kiöntött kávét, miközben magában morgott a rádióból szóló idegesítő popdal miatt. Egy rövid, sötétbarna hajú lány rákacsintott a vele szemben levő, állig érő hajú fiúra. Az egybeolvadó beszélgetésekből egyértelműen kitűnt egy szőke, hullámos hajú lány hangja, aki épp hangosan felnevetett, és játékosan rácsapott a mellette álló fiú karjára. A srác zavartan elmosolyodott, arca pillanatról-pillanatra pirosabbá vált. Nem volt hozzászokva, hogy ilyen szép lányokkal beszéljen.

Ekkor a mellettük levő asztalnál ülő, raszta haját laza kontyba fogó lány sötéten felpillantott vaskos könyvéből, amit eddig elmélyülten olvasott.

- Oké, nekem most mennem kell, a barátnőm kezd türelmetlen lenni. Örültem a találkozásnak, és kösz a kávét – mosolygott szélesen a szőke lány az egyre bizonytalanabb lábakon álló srácra, a haját a válla mögé dobta, majd vidáman lepattant a raszta hajú lánnyal szembe, aki időközben ismét belemélyedt a könyvébe.

- Hihetetlen, hogy milyen könnyű rávenni őket, hogy fizessenek – sóhajtott megrázva a fejét, majd belekortyolt a gőzölgő kávéjába. A raszta lány nem nézett fel, csak unottan lapozott, és egy elszabadult tincsét a füle mögé tűrte.

- Mit olvasol ennyire? – hajolt közelebb hozzá a szőke lány, majd, mivel nem kapott választ, egyszerűen kikapta a könyvet a kezéből.

- Cseszd meg, Ria – kiáltott fel a raszta lány idegesen, és a könyve után nyúlt.

- Nyugi már, Sam. Csak megnéztem. De mégis mi ez az Elfújta a szél? – ráncolta össze finom ívű szemöldökét.

- Talán ha több időt töltöttél volna tanulással, és kevesebbet ártatlan fiúk szívének összetörésével, akkor tudnád – húzta fel a Sam nevű lány a fél szemöldökét kezeit összefonva a mellkasa előtt.

- Na, megszólalt a stréber! Úgy beszélsz, mintha te aztán hű de kitűnő tanuló lettél volna, és nem vágtak volna ki a suliból páros lábbal – mosolyodott el Ria, majd visszacsúsztatta Sam elé a könyvet. Sam nem válaszolt, csak egy üres pillantást küldött Ria felé, majd kinyitotta a könyvét, és ismét megpróbált belemerülni egy másik, szebb világba. Ria az ajkába harapott, lehunyta a szemét, majd sóhajtva rátette a kezét Sam kezére, aki abban a pillanatban elrántotta onnan, majd, mintha mi sem történt volna, olvasott tovább.

- Sajnálom Sam, én nem… Bocs, nem gondolkodtam, csak kicsúszott a számon.

- Nem meglepő. Általában nem szoktál gondolkodni.

- Kimentem cigizni – állt fel hirtelen Sam, könyvét a kávéfoltos vászontáskájába dobva, majd azt felkapva a padlóra szegezett tekintettel kisétált a benti félhomályhoz képest bántóan világos utcára. A kellemes, tavaszias időjárás ellenére még csak február volt, és Sam, mindenki mással egyetemben, tudta, hogy ez csak átmeneti idő és napokon belül szakadni fog a hó. Összehúzta magán vastag, bő pulóverét, majd meggyújtotta a szájában levő cigit. Megkönnyebbülten fújta ki a füstöt, egy pillanatig elgondolkodva figyelte a remegő kezét, megigazította vastag bőrkarkötőjét, és csak ezután szívott bele ismét a cigijébe.

Harry, miután sokadszorra vette elő a telefonját a zsebéből és állapította meg, hogy késésben van, ismét megszaporázta lépteit. Nem akart elkésni, elvégre szerette volna ezt a munkát, és fogalma sem volt, mihez kezdene, ha nem kapná meg. Kócos haját kisöpörte a szeméből, hogy jobban lássa a körülötte levőket, de láthatóan így sem figyelt eléggé, hiszen a következő pillanatban teljes erőből nekiment valakinek.

Sam kezeit összekulcsolva a mellkasa előtt, összeráncolt szemöldökkel figyelte a mellette elhaladó tömeget. Figyelte a vidáman nevető tiniket, a halkan beszélgető idős házaspárokat, a jó idő örömére hangosan visongó gyerekeket, majd egyik pillanatról a másikra a látvány eltűnt a szeme elől, ő pedig kapálózva keresett valami kapaszkodót, hogy a hirtelen lökéstől ne essen seggre. Mikor visszaszerezte az egyensúlyát, mérgesen rángatta vissza vállára a táskáját, majd gyilkos tekintettel nézett fel, tekintetével az őt felöklelőt keresve. De először csak egy kócos hajtömeget pillantott meg, mivel a tőle most egy lépésre levő fiú lehajtott fejjel porolta le éppen a divatos, nyilván bazidrága nadrágját.

- Igazán semmi gond, seggfej – szólalt meg végül, miután pár másodpercnyi várakozás után sem szólalt meg. Természetesen nem várta el, hogy térde ereszkedjenek neki, és a bocsánatáért esedezzenek, de a földre esett cigi miatt egy kicsit bosszús volt. Sóhajtva hajolt le érte, megfújta, majd a vállát megvonva ismét szájába vette, és újra meggyújtotta.

- Bocs, hogy az utca közepén álltál – Harry hangja unott volt, lekezelő, és szinte bántóan ismerős. Sam félrenyelte a füstöt, amitől hangos köhögő roham jött rá. Lehajtotta a fejét, és raszta tincseit úgy igazította el, hogy az arca lehető legnagyobb részét eltakarja.

- Igen, bocs, legközelebb majd arrébb állok, hogy az ilyen seggfejek elférjenek az egójukkal együtt– jegyezte még meg csípősen, majd már épp megkönnyebbülten hátat fordult volna, hogy szerencsésen megússza a mindaddig elkerülhetetlennek tűnőt, mikor Ria csilingelő hangja ütötte meg a fülét.

- Sam, itt hagytad a telefonod, és legalább háromszor hívtak, mióta kijöttél – lépett oda Samhez, és odanyújtotta neki a telefonját – És ne vágj ilyen döbbent képet, hidd el, én is meglepődtem. Neked vannak barátaid? – vigyorodott el gúnyosan, de ez a mosoly egyből megváltozott, mikor meglátta a még mindig egyhelyben álló, kissé zavarodott Harryt – Ó, helló, Mr. Szexi Idegen, Ria vagyok, és nem tudom, Sam mégis mit tett veled, de a nevében is bocsánatot szeretnék kérni - mosolygott rá kedvesen, miközben észrevétlenül végigmérte a kócos fiút, és a fejében egy határozott igent firkantott a Mr. Szexi Idegen név mellé. Bejött neki a laza, de határozott stílusa, amiről ordított, hogy tisztában van az adottságaival. Kócos hajára ugyan ráfért volna már egy látogatás a fodrászhoz, de Ria magában megállapította, hogy amíg még látni lehet hatalmas, tengerzöld szemeit, addig nem is olyan sürgős.

- Áh, mindketten hibásak voltunk. Szóval mivel te bocsánatot kértél a nevében, ezért azt hiszem én jövök. Szóval, bocs, hogy majdnem fellöktelek… Sam? - húzta fel Harry a szemöldökét a mondat végére érdeklődve. Sam karja a pulóvere alatt libabőrös lett, és önkéntelenül is hátrált egy lépést.

- El van felejtve. Menj csak nyugodtan, gondolom az előbb sem csak szórakozásból siettél annyira – mondta hűvösen, majd a haját egy berögzült mozdulattal kisöpörte az arcából. Csak mikor pillantása találkozott Harryével, akkor döbbent rá, hogy mekkora hülyeséget csinált. Vissza akarta simítani a haját az arcába, de ekkor ő megragadta a karját, ezzel megakadályozva a mozdulatot. Ria felhúzta a szemöldökét, és fejét oldalra billentve várta, hogy mi fog kisülni ebből. Sam egy pillanattal később elrántotta a karját, és fagyosan nézett a Harryre.

- Sam? - kérdezte az döbbenten – Sammy!? – hangja a magasba szaladt, így enyhe hisztérikus árnyalatot adva a kérdésnek. Ria szemei kikerekedtek, és úgy érezte, teljesen elvesztette a fonalat. Sam állkapcsát erősen összeszorítva akadályozta meg, hogy érzelmei a felszínre törjenek, ezzel mindent elárasztva, majd a földbe tiporva – Uramisten… Komolyan te vagy az? – hangszíne már visszaváltott normálisba, de arca továbbra is ugyanolyan döbbent volt.

- Ti ismeritek egymást? - kapkodta a fejét Ria kettejük között. Sehogy sem tudta összekapcsolni ezt a két embert. A szakadt, zárkózott művész, és a kissé beképzelt, szexi menősrác.

- Igen – válaszolt Harry, bár ez inkább kérdésnek hatott, mint válasznak, mintha még mindig nem hitte volna el az egészet.

- Nem – vágta rá Sam ugyanebben a pillanatban, majd egy hűvös pillantást küldött Harry felé, végül hátrafordult, és visszament a kávézóba. Ria felhúzott szemöldökkel nézett utána egy pillanatig, majd Harryre nézve kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de végül nem volt lehetősége megszólalni. Egyrészt, mert le volt döbbenve, és nem tudott hirtelen mit mondani, másrészt pedig, mert Harry csak egyetlen pillanatot tétovázott mielőtt határozott léptekkel Sam után ment.

Sam egyből a pulthoz sietett, majd az ott várakozókat megkerülve belökte a kis elválasztó ajtót, a táskáját letette a földre, majd felvette a pultról a kis, fekete egyenkötényét.

- Na mi van, mégis dolgozol ma? – húzta fel a szemöldökét a mellette álló fültágítós srác, miközben odaadta egy idős nőnek a visszajárót.

- Pofa be, Josh – morogta Sam csöppet sem barátságosan, és félő volt, hogy a dühét az ártatlan csészék egyikén vezeti le.

- Oké-oké, meg sem szólalok – emelte fel a kezét Josh vigyorogva.

Harry ebben a pillanatban ért oda, és a hatalmas kávéfőzőre támaszkodva pislogás nélkül nézte Samet, aki rá sem hederítve látott neki a munkának. De végül kénytelen volt feladni, ezért sóhajtva fordult hozzá, a nemrég kezébe kapott rongyot idegesen a pultra téve.

- Mit akarsz még, Harry?

Harry kisöpörte a szeméből egy világosbarna tincsét, és összeráncolt szemöldökkel méregette Samet.

- Magyarázatot.

- Óó, én aztán nem tartozom neked magyarázattal – húzta fel a szemöldökét Sam hűvösen.

- Mégis mi történt veled? – hajolt hozzá közelebb Harry. Szemei aggódást tükröztek – Megváltoztál.

- Te viszont cseppet sem – húzta fel a szemöldökét Sam – Fogadni mernék, hogy még mindig ugyanaz a beképzelt seggfej vagy.

- Sammy, én…

- Ne merészelj így hívni – vágott közbe Sam szikrákat szóró szemekkel.

- Valami gond van talán? – lépett Sam mellé Josh, gyanúsan méregetve a kétségbeesetten maga elé bámuló Harryt.

- Nem, Josh, semmi gond. Menj vissza dolgozni nyugodtan – pillantott rá Sam határozottan – Az ’úriember’ éppen távozni készül – mosolyodott el szélesen, majd a valaha fehér, mostanra inkább pisisárga ronggyal törölgetni kezdte a pultot.

- Sam, kérlek… - kezdett bele Harry ismét.

- Jézusom, szűnj már meg – fordított neki hátat Sam hirtelen, és meg sem állt a személyzeti öltözőig, aminek az ajtaját erősen becsapta maga után. Harry épp elindult volna utána, mikor Ria megragadta a csuklóját apró, tökéletesen manikűrözött kezével.

- Én a helyedben nem tenném - mosolyodott el jelentőségteljesen.

- Én… én nem értem. Mégis mióta ilyen? – túrt bele a hajába zavartan.

- Sam? Mióta csak ismerem – vonta meg a vállát Ria könnyedén, majd felhúzta finom ívű szemöldökét – Bár azt hiszem, te már ismerted azelőtt is.

- De mégis mi előtt? – Harry hangja ideges volt, és még Riának is kicsit túl hangos.

- Hát… Mielőtt mindkét szülője meghalt.

- Mi? – Harry arcán színtiszta döbbenet látszódott, de még ez sem volt képes elcsúfítani már-már tökéletes arcvonásait, és ez nem kerülte el Ria figyelmét.

- Nem tudtad? Akkor talán mégsem ismerted őt annyira, mint amennyire hittem.

- Nem, én… Az anyját tudtam, de… Azt hittem… Mikor történt ez? – Harry zavart volt, és látszott rajta hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel.

- Már egy jó pár éve. Azt hiszem, Sam 15 volt akkor – vonta meg a vállát Ria.

- Ó, basszus – nyögött fel Harry fájdalmasan, amiről Ria igyekezett nem tudomást venni.

- Azt hiszem, ideje lenne menned, ha nem akarod palacsintaként végezni – intett a fejével a személyzeti öltözőből éppen kilépő Josh felé, akinek tekintete nem volt épp emberinek nevezhető. Harry odanézett, majd sóhajtva bólintott.

- Igazad lehet.

- Hát, remélem, azért találkozunk még – mosolygott rá Ria kacéran, majd szótlanul figyelte, ahogy Harry lehajtott fejjel, lassú léptekkel kisétált a kávézóból.

Szóval..? Igen vagy nem?

Visszatérés!?

Sziasztok drágák :)

Tudom-tudom, ezer éve nem jártam itt, és igazából nem is terveztem, hogy valaha foglalkozzak még ezzel a bloggal - már legalábbis blog formában. De...

Egy jó ideje elkezdtem írni egy könyvet, ennek a történetnek az alapjára (tehát, a sztori eleje és a karakterek nagy része megegyezik), csak elég lassan haladok. És rájöttem hogy kéne valami motiváció. Szóval, a kérdés az, hogy van-e még itt valaki az éterben, aki kíváncsi lenne a blogomra - akkor is, ha nincsenek benne a mi kis (na jó, annyira azért már nem kis) srácaink.

Itt jobb oldalt tudtok szavazni, és nekertek ez csak egy másodperc, de nekem sokat jelentene, ha elmondanátok a véleményeteket. 

Köszönöm, és millió puszi mindnyájótoknak <3

41. rész/ You'll always be my thunder.

http://www.youtube.com/watch?v=zSpv7dIiTt4

5 év múlva

- Ria, itt van érted a taxi.

Az íróasztalomon elhelyezkedő papírkupacról felpillantva rámosolyogtam a titkárnőmre, aki egy dossziéval a kezében állt az ajtóban, és félősen pislogott rám.

- A bőröndjeidet már bepakoltattam a csomagtartóba.

- Kösz, Emily. Egy perc és megyek.

Bólintott, majd kilépett a szobából. Sóhajtva dőltem hátra a székemben, és egy pillanatra lehunytam a szemem. Biztos, hogy ezt akarom? Egy pillantást még vetettem az előttem levő papírhalmazra, majd a mappámat beletuszkolva a szürke oldaltáskámba felálltam, és a napszemüveget az orromra illesztve kiegészítettem a szerelésem egy bájos műmosollyal. Így léptem ki a New York-i irodám ajtaján a lesifotósokkal zsúfolt utcára. Mosolyogva kerülgettem őket, és próbáltam nem tudomást venni az undorítóbbnál undorítóbb kérdéseikről.

Így ültem be a taxiba, majd miután a sofőr becsukta utánam az ajtaját, megkönnyebbülten hallgattam a csöndet. Nem kérdezte tőlem az úti célom, hiszen a titkárnőm már nyilván megmondta neki. A táskámat szorongatva figyeltem a nyüzsgő utcákat, a másokról tudomást sem vevő, magukat iszonyat fontosnak tartó, siető polgárokat.

- Megérkeztünk, hölgyem – fékezett le hirtelen a kocsi, mire csodálkozva nyitottam ki a szemem. Máris odaértünk volna? Ez furcsa. Úgy emlékeztem, hogy a repülőtér minimum harmincpercnyire van. Kiszállva a kocsiból kiosztottam pár aláírást, majd a taxisofőrnek megmutatva, hogy hova vigye a bőröndjeimet elindultam becsekkolni.

-

A laptopommal az ölemben és a pendrive-ommal a kezemben meredten bámultam az előttem levő ülés háttámláját. Nem éreztem még késznek magam erre. Körülöttem már mindenki kényelembe helyezte magát, hiszen bő két órája repültünk. Lopva körülnéztem, hogy megbizonyosodjak róla, egy fanatikus őrült sem bámul rám megszállottan. Miután biztosra vehettem, hogy a testi épségem nem fenyegeti veszély, és címlap sztori sem lesz belőlem, nagyot nyelve hajtottam fel a laptop tetejét, hogy aztán a körmeimmel a klaviatúrán kopogva várjam, hogy az ősöreg gép teljesen életre keljen. Miután ez megtörtént, egy percnyi habozás nélkül, félve attól, hogy a következő pillanatban esetleg meggondolnám magam, csatlakoztattam a pendrive-ot. Míg várakoztam, az emlékek akaratlanul is az eszembe jutottak, és örültem, hogy az elmúlt években sikerült annyira kiszárítanom a könnycsatornáimat, hogy már egyetlen könnycseppem sem maradt, ami óvatlanul elősettenkedhetett volna. A pendrive-on levő mappákat tartalmazó dokumentum megjelent előttem, én pedig automatikusan rákattintottam a ’Ne nyisd meg!’ feliratú kis, sárga dossziéra. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és csak ezután, mikor már elég erősnek éreztem magam, pillantottam a megnyitott cikk főcímére.

A One Direction szépfiúja titokzatos körülmények között a csúnya szakításuk után fél évvel visszatért exbarátnőjéhez, Eleanor Calderhez!

Reflexből zártam be a dokumentumot, és utána még percekig meredten bámultam magam elé. Nem. Ez nekem túl sok. De nem adhatom fel. Remegő ujjakkal kattintottam a következő fájlra.

A One Direction szívtiprója, Harry Styles, és volt előzenekaruk egy tagja, Samantha Johnson a banda egy dedikálásán szavak nélkül közölték a világgal, hogy együtt vannak. Vajon mióta tarthat köztük ez a románc?

Azon a bizonyos Londoni dedikáláson, a rajongók legnagyobb döbbentére Samantha is jelen volt, és egy váratlan pillanatban az énekes egyszer csak felpattant, a lányhoz lépett, majd szorosan átölelte. A banda többi tagja erre fel sem nézett, mosolyogva osztogatták tovább autogramjaikat, bár a rajongók többsége addigra már szinte transzba esett a látványtól, többen ronda dolgokat kezdtek ordibálni a lánynak, ám a pár ezzel mit sem törődve ölelkezett tovább. A következő pillanatban még egy gyors csók is elcsattant közöttük, ami aztán végleg kicsapta a biztosítékot a legtöbb tininél. A banda egy másik tagja, Louis Tomlinson, akinek nőügyeiről szintén nemrég született cikk, ekkor rájuk nézett, és a rajongóktól kis csendet kérve felállt, majd a következő, tőle szokatlanul komoly szavakkal kommentálta az eseményt.

- Tudom, hogy most mind le vagytok sokkolódva, de ha igazán szeretitek Harryt, tiszteletben tartjátok a döntését, és nem bántjátok Samet, mert azzal Harryt is bántjátok. Inkább örüljetek a boldogságának, mert én személy szerint már nagyon rég nem láttam őt ennyire kiegyensúlyozottnak és vidámnak. Szóval, kérlek, hagyjátok őket.

Szerencsére egy szemfüles rajongó videóra vette az egész jelenetet, így azok is láthatják, akik nem voltak jelen a dedikáláson. A videó linkjét lejjebb találjátok.

Halványan elmosolyodva zártam be az ablakot. Sajnáltam, hogy nem lehettem ott, de a mai napig boldogsággal tölt el, ha magam elé képzelem azt a két szerencsétlent mindenről és mindenkiről megfeledkezve ölelkezni. A következő cikket megnyitva viszont lefagyott az arcomról a mosoly, akármennyire olvastam is már párszor.

Szemfüles rajongók félreérthetetlen képeket találtak a mára már híres divattervezővé vált egykori énekesről, Victoria Kerekről, és a One Direction egyik tagjáról, Louis Tomlinsonról.

Emlékeztek még arra az időszakra, mikor Ria a One Direction előzenekarának egyik tagja volt? És arra a híres-neves botrányára Harry Styles-al? Mert mi igen. És nagyon úgy tűnik, nem Harry volt az egyetlen a bandából, aki képtelen volt ellenállni Ria szinte már zavarba ejtő tökéletességének. Nem tudjuk, ezek a fotók miért csak most kerültek nyilvánosságra, de jelen pillanatban jobban érdekel minket (és minden bizonnyal titeket is), hogy mi is az igazság a két fiatallal kapcsolatban.  Ugyanis olyan képek kerültek napvilágra, amik egyértelműen bizonyítják, hogy több volt köztük, mint barátság, és amiktől még mi is zavarba jöttünk. Pedig hát láttunk már egyet s mást, és minket zavarba hozni tényleg nem egyszerű. Ugyan a képek késülésének pontos időpontját nem tudjuk, információink szerint azonban nem sokkal azelőtt készülhettek, mielőtt az exbarátnő, Eleanor Calder ismét bekerült a képbe. És íme a képek.

Itt bizony a két fiatal mosolyogva, csomagokkal megpakolva, kézen fogva igyekszik feltehetőleg Louis lakása felé.

Itt pedig ia alig pár perc elteltével a csomagjaival együtt távozik – egyedül.

Egy igencsak belsőséges ölelés – hát nem romantikus?

Nocsak, csak nem elcsattant egy csók az esőben? De vajon miért van Ria mezítláb?

És íme a pár, ahogy belemosolyognak a paparazzók kameráiba, mintha barátságnál nem lenne köztük semmi több.

Nem tudjuk, mennyi ideig tarthatott vajon a románc, de annyi biztos, hogy mióta Ria New York-ba költözött, és divattervezőként, ha úgy tetszik, új életet kezdett, minden kapcsolat megszűnt közte, és a One Direction között. Információink szerint még az ősidőkre visszavezethető, Samantha Johnson-nal való barátsága is megszűnt. A kérdés csak az, ennek mi lehet az oka? Vajon mindennek köze van egy bizonyos hullámos barna hajú, mosolygós, hihetetlenül hosszú lábú lányhoz?

Azt mondtam volna, hogy elfogytak a könnyeim? Igen, nyilvánvalóan csak egy bogár repült a szemembe… elvégre a repülőgépeken sok bogár van, nem? Kissé homályos látással ugyan, de rákattintottam a következő fájlra.

Harry Styles házasodni készül?

Ugyan még csak nemrég került napvilágra az újonnan íróvá avanzsált Samantha Johnson-nal való kapcsolata, úgy tűnik, a pár igencsak komolyan gondolja a dolgot. A minap egy szemfüles paparazzó lőtt pár képet róluk, ahogy vidáman sétálgatnak London egy csendes utcáján, amiken tökéletesen kivehető a Sam ujját díszítő hatalmas pénzösszeg. Az a gyémánt akkora, hogy egy közönséges földi halandó még akkor sem tudná megvásárolni a gyűrűt, ha tíz évi összkeresletét rááldozná. A párt azonnal kérdések százaival kezdték bombázni, és az ifjú énekes szűkszavúan ugyan, de reagált a pletykákra.

„Nem kértem meg a kezét.”

Írta ki igen lényegretörően a népszerű közösségi portálra, a Twitterre. Lányok ezrei könnyebbültek meg, azonban ekkor még mindig fenn állt a kérdés: ha nem eljegyzési gyűrű, akkor mégis mi? Kérdéseinkre a banda egy másik tagja, Zayn Malik válaszolt már kissé kielégítőbben.

„Nem hiszem, hogy a közeljövőben össze terveznének házasodni. Az a gyűrű egy ígéretgyűrű, amivel Harry azt akarta kifejezni, hogy örökre szeretni fogja Sam-et.”

Hát nem romantikus? Azt hiszem, ettől még a legkőszívűbbek is meglágyulnának.

Hát, az egyszer biztos. De hogy én ettől a gondolattól is olvadozni kezdek, az még biztosabb. És még szánalmasabb. Mindegy. Nem is tudják ezek ketten, hogy milyen szerencsések. Hiszen… Jó, igen, az én szerelmi életem az utóbbi években eléggé… egyhangú. Talán ezért van az, hogy még a legbénább, nyálas, romantikus filmtől is bőgni kezdek, mint egy kislány. Nem arról van szó, hogy nem akadt jelentkező. Sőt…! Az eltelt öt évben minden héten legalább egy randim volt. A történet mindig ugyanaz. Vacsora egy méregdrága étteremben, udvarias kérdések, unalmas válaszok, szánalmas próbálkozások. Aztán semmi. Valamiért soha, egyetlen pasival sem tudtam önmagam lenni. Soha nem tudtam elengedni magam, és így legfeljebb egy-egy egyéjszakás kaland csúszott be. Tulajdonképpen nem is tudom, mi volt a gond. Mind jóképűek voltak. Mind gazdagok voltak. Mind kedvesek voltak. Csak éppen… egyikük sem volt Louis. Na, mennyire vagyok szánalmas? Egy tízes skálán? Áhh, simán verem a mércét. Sóhajtva zártam be az összes ablakot, húztam ki a pendrive-ot, majd hajtottam le a laptop tetejét. Minek megyek én egyáltalán oda? Legszívesebben berontottam volna a pilótafülkébe, és közöltem volna a kapitánnyal (úgy hívják egyáltalán?), hogy forduljon vissza. Csak éppen ezt nem tehettem meg. Már nem volt visszaút.

http://www.youtube.com/watch?v=Te_EIisc_fE

A napszemüvegemet a helyére illesztve léptem ki a zsúfolt váróterembe. A bőröndjeimet magam után húzva forgattam a fejem. A brit akcentust meghallva egyből otthon éreztem magam, bár fogalmam sincs, miért. Hiszen még csak nem is vagyok angol! Lassan haladtam az embertömegben, és hatalmas gombóccal a torkomban figyeltem, ahogy az érkezők összeölelkeztek a rég nem látott családjukkal, heves csókcsatába kezdtek a párjukkal, vagy épp hálás mosollyal köszönték meg a barátaiknak, hogy elvették tőlük a nehéz csomagjaikat. Hirtelen két kéz érintését éreztem az arcomon, a világ teljesen elsötétült előttem, és tudtam, ezután a napszemüvegemen szép kis ujjlenyomatok fognak maradni.

- Na, ki vagyok? – hallottam meg a hátam mögött az ismerős, mosolygós hangot. A bőröndjeimet elengedve lefejtettem magamról a kezeket, és vigyorogva fordultam meg, hogy aztán a mögöttem álló személy nyakába vethessem magam.

- Niall! – kiáltottam fel nevetve, és jó erősen megszorongattam a srácot, aki szintén nem finomkodott, szinte a szuszt is kiszorította belőlem.

- Örülök, hogy itt vagy – közölte, miután elengedett, és kissé eltolva magától alaposan szemügyre vett – Féltem, hogy megint az utolsó pillanatban gondolod meg magad, és mégsem jössz el.

- Ugyan, hát tettem én ilyet valaha is? – nevettem fel felszabadultan.

- Hát, nem is tudom – vágott elgondolkozó fejet – Mondjuk öt éve folyamatosan, miután hetekig győzködtelek, hogy gyere el? – vigyorgott rám szemtelenül.

- Vegyük úgy, hogy ez meg sem történt – húzogattam a szemöldököm, aztán elkomorodtam – De még mindig nem vagyok biztos benne, hogy képes vagyok erre…

- Hát pedig muszáj leszel, mivel kint vár rád egy meglepetésvendég Martens bakancsban… - vigyorgott sejtelmesen.

- Te elmondtad Sam-nek, hogy jövök? – döbbentem le totálisan.

- Dehogy. Hiszen akkor hol maradna a meglepetés? Ráadásul ugye nem is lehettem biztos benne, hogy idén végre eljössz…

- De akkor…?

- Azt mondtam neki, hogy egy régi barátom elé jövök ki, akit ezer éve nem láttam. És ezzel még csak hogy nem is hazudtam – mosolygott rám, majd megragadta az egyik bőröndömet. Mosolyogva néztem rá, majd indultam el utána kifelé a hatalmas repülőtérről. Még mindig nem hittem el, hogy idén tényleg eljöttem… Öt éve minden egyes évben hetekig győzködött, hogy jöjjek el Sam születésnapjára, hiszen nagyon hiányzok neki – csak úgy, mint a többieknek. Eddig minden évben a New York-i reptérig jutottam, ahol is megfutamodtam. Nem éreztem magam késznek rá, hogy eléjük álljak. Nem éreztem magam késznek rá, hogy Louis elé álljak. Most sem tudom, hogy miért jöttem el. Hiszen én még mindig nem vagyok kész! A kapun kiérve magamba szippantottam  Londonra olyan jellemző esőillatot, amit ugyan kissé elrontott a szmog erőteljes szaga, de én így is tökéletesnek éreztem. Az idő hűvös volt, én mégsem fáztam. Fűtött az izgalom, hogy újra láthatom őket, és a félelem, hogy vajon mit fognak szólni. Hiszen Niall-en kívül senkivel sem beszéltem egy szót sem öt teljes éve. Még Sam-mel sem. Mindenkivel megszakítottam a kapcsolatot.

- Nézd csak, ott van – mutatott hirtelen előre, mire megtorpantam. Nekünk háttal állt, és pár fiatal lánnyal beszélgetett, valamint a kezükben levő könyveket írta alá. Ha Niall nem szól, biztos, hogy fel sem ismerem. Hosszú, fehér ruha volt rajta, és farmermellény, kezében egy átlátszó ernyőt tartott a továbbra is szemerkélő esőre való tekintettel. Mostanra hosszúra nőtt, hullámos haja jóval sötétebb volt, mint ahogy én emlékeztem, és laza kontyban a feje tetejére volt tűzve. Az egyetlen dolog, ami rá emlékeztetett, az a lábán levő Martens bakancs volt. A vele beszélgető lányok mosolyogva intettek neki, majd nevetgélve elsétáltak, ő pedig lehajtott fejjel, mosolyogva fordult felénk. És ekkor döbbentem le igazán. Kikerekedett szemekkel fordultam Niall felé, aki csak aprót bólintott, és mosolyogva figyelte a reakciómat. Ismét Sam felé fordultam, de még mindig nem hittem a szememnek. A hosszú, lágy esésű ruha alatt ugyanis félreérthetetlenül kerekedett a hasa. A hatalmas, kerek hasa.

- Ó, te jó ég! – kiáltottam fel végül akaratlanul is, mire Sam azonnal felkapta a fejét, és tekintetét rám emelte. Egy pillanatig mindketten döbbenten néztünk a másikra, majd megcsapta a fülem az oly régen hallott, csilingelő nevetése, mire elengedve a bőröndömet kissé félénken kezdtem közelíteni felé. Ő már jóval bátrabb volt, határozottan lépkedett oda hozzám, majd egyetlen szó nélkül, szorosan magához húzott. Percekig öleltük egymást, majd mikor végül elengedett mosolyogva töröltem meg a szemem. Eddig fel sem fogtam, mennyire hihetetlenül hiányzott.

- Elárulnád, hogy mi az istent keresel te itt?

Akaratlanul is felnevettem. A jó öreg Sam úgy tűnik, mégsem veszett el.

- Meglepetés! – ért oda mellénk Niall vigyorogva a csomagjaimmal együtt, mire Sam csak mosolyogva megrázta a fejét.

- Egy régi barátod, he? Elmondhattad volna.

- Persze, hogy kihagyjam ezt a döbbent arckifejezést? – nevetett fel a szőkeség.

- Nem hiszem el, hogy gyereket vársz! – tört ki végül belőlem.

- Nem hiszem el, hogy itt vagy – villantott rám egy vigyort – Hiányoztál, Ria. Ha nincs a bulvár, azt se tudom, élsz-e még – rázta meg a fejét rosszallóan.

- Sajnálom, én csak…

- Tudom – vágott a szavamba.

Én pedig halványan elmosolyodva bólintottam. Hihetetlenül hiányzott már, hogy valakinek ne kelljen mindent a szájába rágnom. Hogy valaki fél szavakból is megértsen.

- Na és fiú vagy lány? – húztam fel a szemöldököm vigyorogva, miközben elindultunk Niall kocsija felé. Mintha minden ugyanolyan lett volna, mint öt éve. Mintha el sem mentem volna. Minden ugyanolyan, és mégis minden teljesen más.

- Lány – mosolyodott el –… és még egy lány.

- Mi?- torpantam meg az utca közepén – Ne. Nem mondod komolyan, hogy ikreket vársz? – kerekedtek ki a szemeim.

- De bizony. Harry egy kissé túl lelkes, ha érted, mire gondolok – húzogatta a szemöldökét szélesen vigyorogva.

- Ne már, fúj. Én erről nem akartam tudni – ráztam meg a fejem nevetve.

- Pedig e nélkül is megtudtad volna, így is-úgyis. Kissé szembetűnő. És néha kissé kellemetlen – kacsintott rám Niall.

Mosolyogva néztem, ahogy nevetve kezdték piszkálni egymást.

- Örülök, hogy már jól vagy – néztem végül Samre.

- Én is – húzta fel a fél szemöldökét vigyorogva. Megérkeztünk a kocsihoz, így Niall betette a bőröndjeim a csomagtartóba, majd beszálltunk a járgányba.

-

Úgy húsz perc múlva lefékeztünk, én pedig kissé döbbenten néztem ki az ablakon a kétemeletes kertes házra, ami simán megállta volna a helyét egy régimódi romantikus filmben. Az utcát a hatalmas virágokkal díszített kerttől apró, fehér kerítés választotta el, ami mögött a ház bézs fala, és sötétbarna tetőcserepei mintha tényleg egy filmből kivágott képkocka lettek volna. Egyszerűen varázslatos volt. Sam, mielőtt még mi Niallel akár csak megmozdulhattunk volna, már ki is pattant a kocsiból, és sietős léptekkel indult a ház felé. Kérdő tekintetemet meglátva Niall csak mosolyogva legyintett.

- Egy hónapja nem látta Harryt. Ugyan ez megszokott náluk, ezek előtt a találkozások előtt mégis mindig mindketten totálisan be vannak zsongva.

- Harry gyakran van távol? – húztam fel a szemöldököm, miközben kiszálltunk a kocsiból és a csomagtartóhoz léptünk. Valahogy ennek a kapcsolatnak ebbe az árnyoldalába még nem gondoltam bele.

- Többet, mint amennyit otthon van. De olyankor aztán kihasználják azt az időt, amit kettesben tölthetnek, mint ahogy azt az előbb Sam is megemlítette – húzogatta a szemöldökét, majd a kezembe nyomta az egyik bőröndömet.

- De ez így nem rossz?

- De még mennyire hogy az. De mindketten tudták, hogy ez lesz, mikor belevágtak ebbe a kapcsolatba. És ugyan ez az egész nem fenékig tejfel, de ha rájuk nézel azon kevés alkalmak egyikén, mikor végre nyugodtan kettesben lehetnek, láthatod, hogy nekik ez megéri.

- Most erre szívesen rávágnám, hogy hú, de romantikus, de azt hiszem, ez sokkal inkább szomorú. Megérdemelnék már a tökéletes boldogságot – fintorogtam.

- Hát igen, de mit lehet tenni? Úgy tűnik viszont, hogy az igaz szerelem kibírja az idő és tér próbáját, csak hogy költőien fogalmazzak, hiszen rajtuk kívül még két boldog párkapcsolatról is be tudunk számolni a banda keretein belül.

- Kettő? – torpantam meg. Ez sehogy sem stimmelt – És mond csak, ki az a két pár? – kérdeztem, miközben minden igyekezetem ellenére nem tudtam nem észrevenni, hogy felgyorsult a szívverésem. Niall az ajkába harapott, majd szomorú pillantást küldött felém. Az eddigi telefon/email/sms-beszélgetéseink során egyszer sem került szóba ez a téma, vagy bármi más a többi bandataggal kapcsolatban – nyílván nem véletlenül -, így most fogalmam sem volt, velük mi is a helyzet. Csak annyit tudtam, hogy Niall két-három hatalmas csalódás után továbbra is az igazit keresi – egyelőre eredménytelenül.

- Danielle és Liam – bólintottam, ez elég egyértelmű volt még számomra is, így visszatartott lélegzettel vártam, hogy Niall folytassa -… valamint Eleanor és Louis.

A csupán pár pillanatig tartó reményem semmivé vált, és ugyan próbáltam takarni, kissé csalódottan néztem a szőkeségre, aki aggódva fürkészte az arcom. Ekkor viszont eszembe jutott valami.

- Na és Alice-ék?

- Ó, hát ők másfél évet voltak együtt folyamatosan, aztán szakítottak. De azóta sem tették túl magukat a dolgon, egyfajta se veled, se nélküled típusú kapcsolatuk van. Most éppen az előbbi kategóriába tartoznak.

- Az igen – néztem rá végül kissé döbbenten, de többre már nem volt időm, ugyanis elértünk a ház bejárati ajtajához, ami pont akkor vágódott ki előttünk, mikor Niall a kilincsért nyúlt.

- Na végre már! Tudod te, hogy mennyi az idő? Lassan mindenki…. – hangja abban a pillanatban elakadt, ahogy tekintetét rám emelte, és egy pillanatra lefagyott. De azt hiszem, ez semmi volt ahhoz képest, amit én éreztem. A térdeim megremegtek, a torkom kiszáradt. Lélegzetvisszafojtva bámultam a tiszta kék szempárba, ami most döbbenten nézett a szemembe. Mikor a ránk telepedett csend már több volt, mint kínos, Niall megköszörülte a torkát, mire zavartan kaptam el a tekintetem.

- Legyetek szívesek kicsit későbbre halasztani a döbbenten egymásra bámulást, éhen halok! – kiáltott fel enyhe éllel a hangjában, majd egészen egyszerűen kikapta a kezemből a bőröndöm, és Louist félrelökve besietett a házba.

- Én is örülök, hogy látlak Louis – vigyorodtam el végül, hogy oldjam egy kissé a feszültséget. Zavartan megrázta a fejét, majd elmosolyodva intett, hogy fáradjak beljebb.

- Bocs, csak nem igazán számítottam rá, hogy az ajtó előtt Te fogsz állni… - nézett rám kérdőn, mire megvontam a vállam.

- Samhez jöttem – vágtam rá, csak hogy tisztázzam a dolgokat. Nehogy márt azt higgye, hogy miatta jöttem! Hiszen az nevetséges volna.

- Nem is feltételeztem mást. Gyere, már mindenki hátul van – biccentett. Egy pillanatig csak bámultam utána, majd mikor már többé-kevésbé összeszedtem magam, utána siettem, és közvetlen a háta mögött léptem ki a hátsó kertbe, ahol mindenki ott volt. Ki a grillsütő mellett beszélgetett, ki egy hintaszékben ült, ki a földön.

- Gyerekek, azt hiszem, vendégünk van – kiáltotta el magát Louis, mire Niallen, Samen és Harryn (akik épp egymással voltak elfoglalva) kívül mindenki felénk nézett. Először mindenki arcáról csak a döbbenetet tudtam leolvasni, majd megváltoztak az arckifejezések. És érzelmek egész skáláját láttam megvillanni az arcokon. Szinte mindenki egyszerre indult el felém. Alice ölelt át először, és vigyorogva üdvözölt ismét köreikben. Ezután Liam karolt át, akit Zayn követett, Danielle két puszival köszöntött, majd, legnagyobb megdöbbenésemre Eleanor lépett oda hozzám.

- Örülök, hogy itt vagy – mosolyodott el óvatosan, mire az egekbe szaladt a szemöldököm – Az előző találkozásaink során, hogy is mondjam… nem igazán sikerült megismernünk egymást – tette hozzá magyarázatképp.

Egyetlen pillanatba telt csupán, hogy rendezzem az arcvonásaimat, és a valódi gondolataimat gondosan magamban tartva mosolyt erőltettem az arcomra.

- Igen, így is lehet mondani. De felejtsük el, az már a múlt – legyintettem, és lehet, hogy tévedek, de mintha a megkönnyebbülést láttam volna átsuhanni az arcán. Ezután Louis mellélépett, és rám sem pillantva a barátnőjébe karolt, hogy aztán arrébb vezesse.

- Nocsak, te meg ki vagy? – guggoltam le most már egy őszinte mosollyal a félénken felém lépdelő kisfiú elé, aki csillogó, mogyoróbarna szemeivel kíváncsian nézett rám, és kis kezét félszegen felemelve integetni kezdett.

- Dan, ő itt Ria, Sam régi jó barátnője – lépett oda hozzánk Danielle, majd felkapta az ölébe (az ezek szerint) Dan-t.

- Daniel? Ez most komoly?- vigyorodtam el, miközben kicsit megkésve ugyan, de visszaintegettem.

- Tudom, tudom. De ha belegondolsz, egész vicces – vonta meg a vállát, majd halkan beszélni kezdett a fiához, és lassú léptekkel arrébb sétált. Felpillantva Alice tekintetével találtam szembe magamat, aki a fűben ült, és épp intett nekem, hogy menjek oda hozzá. Vörös haja jóval hosszabb volt, mint ahogy én azt utoljára láttam, fekete bőrkabátja és barna bakancsa viszont elég egyértelműen adták a tudtomra, hogy ő ettől függetlenül semmit sem változott. Mosolyogva lépdeltem oda hozzá, majd, kisebb habozás után leraktam a földre egy párnát, és arra ültem. Alice mellett elhelyezkedve aztán ismét körbenéztem a társaságon. Furcsa, hogy alig öt perce érkeztem meg, és látszólag teljesen visszafogadtak. Ez normális egyáltalán? A tekintetem megakadt Samen és valakin, aki minden bizonnyal Harry volt, csak hát… hú. Nem semmi egy pasi lett belőle, az egyszer biztos. Ha régen helyes volt, akkor most azt hiszem, a női nem legtöbb képviselője a ’szívdöglesztő’ jelzőt aggatná rá. Karjai megizmosodtak, a melegre való tekintettel felgyűrt pólója alól jó pár tetoválás kandikált ki, de valahogy mégsem esett túlzásba velük. Párnapos borostája jóval férfiasabbá tette az arcát, akkor is, ha éppen csillogó szemekkel figyelte a vele szemben ülő Samet, aki kezével hatalmasakat gesztikulálva magyarázott neki valamiről.

- Hahó, föld hívja Riát, már ha hívhatlak még egyáltalán így – Alice a kezét az arcom előtt lóbálta, mire kissé összerezzenve pillantottam kérdő tekintete felé.

- Bocs, elbambultam. Mondtál valamit?

- Igen, megkérdeztem, hogy meddig maradsz?

- Egy hetet, elvileg. Már ha közben Niall nem dob ki.

- Niall? Csak nem nála tervezel lakni? – hallottam meg magam mellett Sam félreismerhetetlen, rekedtes hangját, majd a következő pillanatban leült mellénk a fűre.

- Hát… de. Elvégre, ő hívott meg – húztam fel kissé a szemöldököm, miközben Sam válla fölött elkaptam Harry pillantását, aki fürkészve figyelte a kis csoportunkat. Halványan elmosolyodva intettem neki, de ő csak biccentett, majd megragadta az épp mellette elhaladó Louis ingujját, és visszahúzva magához a fülébe súgott valamit. Inkább elkaptam a tekintetem, még véletlenül sem akartam tüzetesebben tanulmányozni az exbarátomat.

- Arról szó sem lehet. Itt maradsz, és ha gondoljátok, maradhat ő is – nézett rám határozottan, és tudtam, nem lenne értelme ellenkeznem.

- Jó, oké. De ez biztos nem lesz gond nektek? – azt hiszem, a hangsúlyom, és az ismételt pillantásom a háta mögé elég egyértelműen a tudtára adták, hogy mégis miről beszélek.

- Harry miatt ne aggódj, őt megoldom – legyintett, majd ajkait enyhe félmosolyra húzta – Na és mesélj. Mi történt veled az elmúlt… öt évben? Azon kívül, hogy bekerültél a felső tízezerbe?

- Igen, ez engem is érdekelne – hajolt kissé előrébb Alice – Pasik? – vigyorodott el izgatottan, mint egy tíz éves kislány.

Zavartan sütöttem le a szemem, és a ruhámat kezdtem húzogatni, majd végül anélkül válaszoltam, hogy felpillantottam volna.

- Milyen pasik? Nincs nekem olyan szerencsém, mint nektek… Különben is, a ti életetek sokkal izgalmasabb, inkább ti meséljetek. Hallani akarok minden mocskos részletet – pillantottam fel, de a várttal ellentétben Sam és Alice nem engem néztek, hanem egymást bámulták felhúzott szemöldökkel, és csak úgy fél perc után fordultak felém.

- Nem mondod komolyan, hogy még mindig a padlón vagy? – ráncolta össze a szemöldökét Alice.

- Figyelj, szerintem meg kéne beszélnetek ezt az egészet Louis-val. Ez így egyikőtöknek sem egészséges. Az meg nem megoldás, hogy elmenekülsz, és megszakítod mindenkivel a kapcsolatot, aki csak ismeri őt. Te is tudod, hogy nem fogsz tudni túllépni rajta, amíg nem beszéled meg vele – húzta fel a szemöldökét Sam. Zavarodottan kapkodtam a fejemet közöttük.

- Azt hiszem, igazad van. De ti mégis mióta cseréltetek szerepet? – vigyorodtam el végül, mire ők is elmosolyodtak.

- Ő terhes, nekem meg szexhiányom van. Azt hiszem, nincs szükség több magyarázatra – billentette a fejét oldalra Alice.

- Tényleg, jut eszembe. Tudjátok már, hogy mi lesz a nevük? – vigyorodtam el izgatottan, de nem attól kaptam választ, akitől vártam.

- Igen, tudjuk.

A délutáni naptól kissé hunyorogva néztem fel Harry arcába, aki kezét Sam vállára helyezve nézett le rám.

- És megtudhatom én is, vagy ez ilyen államtitok? – mosolyodtam el kissé kényszeredetten.

- Nem is tudom. Ha neked elmondjuk, azzal az erővel az utcán járkáló idegeneknek is az orrukra köthetnénk – húzta fel a szemöldökét Harry.

- Styles, mi a jó büdös fene ütött beléd? – tápászkodott fel Sam, ami azt hiszem, hatásosabb lett volna, ha nem kellett volna ehhez a göndör segítsége.

- Semmi, igazán semmi. Csak nem igazán tudom, hogy mégis hogy képzeli, hogy évek után csak úgy visszajön, és azt hiszi, minden olyan lesz, mint régen – emelte fel kissé a hangját. És igen, most már nézőközönségünk is volt. Nem tudtam nem észrevenni, hogy mikor Harry elhallgatott, az egész társaság csendbe burkolózott. Kissé bosszúsan tápászkodtam fel, mert úgy éreztem, jobb, ha ezt a szemébe tudom mondani.

- Sehogy nem képzelem. Bocsánat, hogy idepofátlankodtam, de a helyzet az, hogy a kis jeleneted nélkül is tökéletesen tisztában voltam vele, hogy semmi sem ugyanaz, mint volt – hajtottam le kissé a fejem.

- Ez most komoly? Nehogy már még te sajnáltasd magad! Ó, a mindig tökéletes életű Ria, aki azokon gázolhatott át, akiken csak akart, a végén úgyis mindig megkapta amit akart, szegény, mikor rájött, mi is kell neki valójában, már késő volt. Eljutott egyáltalán a tudatodig hogy te mit műveltél? Megcsaltad őt valami jöttmenttel! És ez csak az, ami nyilvánosságra került. Ki tudja, hányszor kefélted még félre magad!? Aztán, hogy egyszer az életben pofára estél, már fel sem tudsz állni? Szánalmas vagy. És tudod, azért, mert neked szar volt, attól még nem biztos, hogy cserben kellett volna hagynod a barátaidat. Tudod, például Samet. Aki számított rád, aki aggódott érted, aki szarul érezte magát miattad, aki keresett téged, aki kutatott utánad, és aki neked semmit sem számított. Hát bocs, hogy miután végignéztem, ahogy szenved, nem fogok örömujjongani, hogy most megint itt vagy, és belekotnyeleskedsz az életünkbe.

A monológja végére már éreztem, ahogy csípni kezdett a szemem. Igaza volt. De még mennyire, hogy igaza volt!

- Styles, kérlek. Fejezd be a nyafogást, és viselkedj civilizált ember módjára – tette Sam a kezét a vállára, és kérlelően nézett rá.

- Nem, Sam. Igaza van. De nem tudod, hogy én közben mit éreztem! Nem tudod, hogy én min mentem keresztül. És hogy nekem nem jelentene semmit Sam? Tudod hány álmatlan éjszakám volt azért, mert fel akartam hívni, de nem tehettem? Most is csak azért voltam képes eljönni ide, mert már tényleg nem bírtam tovább úgy, hogy azt sem tudtam, mi van vele! Szóval nekem te ne mond, hogy ő semmit nem számít. Mert igenis számít. Ő… ő volt a legjobb barátnőm. A legstabilabb kapcsolatom, a legnagyobb támaszom, a legfontosabb személy az életemben. Szóval kérlek, legalább azt a kis időt ne rontsd el, amit vele tölthetek – néztem a szemébe határozottan, miközben a kézfejemmel letöröltem a pofátlanul kicsordult könnycseppjeimet.

- Sajnáltasd magad másnak, Ria. Tudod jól, hogy ha igazán akartad volna, felhívhattad volna. Kereshetted volna. Idejöhettél volna. De nem, te tovább súlyosbítottad a saját drámádat, és csak azért nem voltál képes túllépni ezen az egészen, hogy te legyél a középpontban. Csak tudod mit? A valóságban rohadtul nem te körülötted forog a világ! – a szavakat szinte köpte felém, kezeit ökölbe szorította, szeme szinte szikrázott az elfojtott indulattól. Én pedig csak egyhelyben álltam, és nem voltam képes semmit sem tenni a hallgatáson kívül.

- Harry, tényleg elég volt – lépett oda hozzá Zayn, és nyugtatótan nézett rá.

- Igen, Harry. Ne legyél igazságtalan. Most itt van, és ez a lényeg – lépett mellém Alice, egy felém lövellt bíztató mosoly kíséretében.

- Styles, a hálószobánkba. Most – bökött a mellkasába Sam, és szúrós pillantást lövellt rá. Miután Harry egy pillanatnyi hezitálás után szófogadóan elindult a megnevezett irányba, Sam felém fordulva legyintett egyet – Ne is törődj vele. Ez nem ellened szól, szimplán csak fáradt, és ilyenkor mindig ingerült.

Szinte megsemmisülten bólintottam, és épp válaszoltam volna neki valamit, mikor a házból fülsiketítő sikítás hallatszódott ki. Egy pillanatra mindenki lefagyott, majd egy emberként indult el befelé. De mielőtt még beértek volna megnézni, hogy mi a baj, Eleanor rontott ki a házból, arcán szinte megszállott vigyorral. Csak ekkor jutott el a tudatomig, hogy se ő, se Louis nem voltak jelen az elmúlt pár percben.

- Jézusom, El, mégis mi történt? – lépett oda a lányhoz Danielle rémülten, mire Eleanor ismét felvisított, és a bal kezével szinte kiszúrta Danielle szemét. Alig fél perc telt el, mire most már Danielle is csatlakozott a visításokhoz. Letaglózva néztem a jelenetet, és miközben nekem szépen lassan összeállt a kép, az udvaron levő fiúk továbbra is tanácstalanul nézték a szinte önkívületi állapotban levő lányokat.

- Mi történt? – kérdezte Niall tanácstalanul.

Be akartam fogni a fülem. Vagy legalább elfutni. Nem akartam hallani a választ, mert azzal véglegessé vált volna. És nem éreztem magam képesnek rá, hogy végighallgassam.

- Louis most kérte meg a kezemet – visított fel ismét Eleanor, és Danielle karjai közé vetette magát. Éreztem, ahogy a lábamból szép lassan kiszállt az erő, de amennyire tudtam, még tartottam magam.

- Ha megbocsátotok, nekem ki kell mennem a mosdóba – nyögtem ki erőltetett bájvigyorral az arcomon, és üveges tekintettel, robotszerű léptekkel elindultam a ház felé. Közben a tekintetem egy pillanatra összetalálkozott Niall-éval, aki ügyet sem vetve a többiekre, engem figyelt aggódva, de én csak a lehető leghamarabb ki akartam kerülni a többiek látóköréből, hogy nyugodtabb körülmények között zuhanhassak magamba. Épp idejében értem el egy sötétbarna faajtóig, ami félig nyitva volt, így biztosra vehettem, hogy a fürdőbe lépek, mielőtt becsuktam volna magam mögött az ajtót, és a csaphoz lépve remegő kézzel nekitámaszkodtam volna a mosdókagylónak. Lassan a tükörképemre pillantottam, de nem fogtam fel, hogy mit látok. Hihetetlen, hogy ez az egész még ennyi idő elteltével is ekkora hatással volt rám. Miért nem tudok már túllenni rajta? Úgy, ahogy ő is réges-rég túl van rajtam? Miért olyan nehéz ez? Két lépést hátrálva nekidőltem a hűvös csempének, majd a fal mentén lecsúsztam a földre. Ott felhúztam magamhoz a lábaimat, és a kezemmel átkulcsoltam a térdeimet. Szükségem volt egy kis időre egyedül, hogy rendezhessem magamban a dolgokat. De úgy tűnt, hogy erre nem lesz lehetőségem, ugyanis az ajtó felől halk kopogást hallottam. Felpillantva Niallel találtam szembe magamat, aki egyetlen szó nélkül leült mellém a földre, és pár percig csak csendben néztünk magunk elé.

- Volt már veled valaha olyan, hogy valakit úgy szerettél, hogy vele kapcsolatban egyszerűen képtelen voltál az eszedre hallgatni, hogy még akkor is reménykedtél, hogy van esélyed, mikor már rég tudtad, hogy az ő szíve máshoz húz? – suttogtam magam elé, majd mikor Niall egy kis ideig nem válaszolt, rápillantottam. Lehajtott fejjel ült, ajkait halvány mosolyra húzva. Majd végül felnézett, és szomorúan elmosolyodva bólintott egyet.

- Igen Ria, volt már szerencsém ezt érezni.

- És végül mi történt? – hajtottam a fejem a vállára, és lehunyva a szemem csak hallgattam a szíve dobogását, ami most különösen nyugtatóan hatott rám, bár magam sem tudtam, hogy miért.

- Végül az ő szívét is összetörték, és mint kiderült, ő is ugyanazt érzi egy másik srác iránt, amit én érzek iránta – válaszolt végül. Továbbra is lehunyt szemmel ültem, de a testem most megmerevedett. Most tényleg azt mondta, amit gondolok, hogy mondott, vagy szimplán csak begolyóztam?

- És… és még mindig ugyanazt érzed iránta? – nyögtem ki végül valami értelmes kérdést, és a szemeimet összeszorítva reménykedtem, hogy a válasza bebizonyítja, tévedek.

- Minden egyes szívdobbanásommal csak egyre jobban érzem, pedig tudom, hogy nincs esélyem.

Oké, ezt már ha akarom, sem tudom félreérteni. Egy pillanatra elmerengtem a régi emlékek között, majd kissé megráztam a fejem, és fölültem, hogy Niall szemeibe nézhessek.

- És miért nem mondtad el ezt neki még régebben? Ki tudja, lehet, hogy akkor lett volna esélyed – húztam fel kissé a szemöldököm.

- Szóval ezzel azt akarod mondani, hogy most már tényleg nincs semmi esélyem? – hajtotta le a fejét.

- Niall… - sóhajtottam, de nem tudtam, mit is mondhatnék erre – Szerintem az a lány még nem áll készen erre. De biztosíthatlak rá, hogy amint készen áll a továbblépésre, hozzád fog fordulni. Hiszen tudja jól, hogy nálad jobb barátot sehol nem találna – mosolyodtam el végül halványan.

- Tényleg? – nézett fel rám csillogó szemekkel, mire elnevettem magam.

- Hát persze. De most már menjünk vissza a többiekhez, ki tudja, miket találnak ki, hogy hova tűntünk mi el kettesben. Egyesek így is eléggé nagy ribancnak néznek, nincs szükségem rá, hogy rátegyek erre a látszatra még egy lapáttal… - tápászkodtam fel.

- Szard le Harryt. Tényleg elképzelni sem tudom, hogy mi ütött belé. De mostanában néha vannak ilyen fura rohamai, amiket csak Sam tud kezelni, mindenki más a falra megy tőle. És hidd el, öt perc múlva már bánni fogja, hogy olyanokat vágott a fejedhez – lépett mellém mosolyogva, míg én megengedtem a csapot, hogy lemoshassam az arcomról az elkenődött festéket.

- De hát igaza volt – pillantottam most Niall tükörképére.

- Nem, Ria, nem volt igaza. Ha valaki, akkor én tudom, hogy milyen értékes ember is vagy. És az, hogy nem vagy tökéletes, és hogy néha te is gyenge vagy, még nem baj. És látod, legyőzted a félelmedet, és itt vagy. Szóval ne beszélj ilyen hülyeségeket, és bízz magadban.

Halványan elmosolyodva fordultam felé, majd karjaimat a nyaka köré fontam, fejemet pedig a vállába fúrtam.

- Köszönöm – motyogtam bele a kulcscsontjába. – Tényleg. Komolyan. Mindent köszönök. Nélküled most valahol a béka segge alatt lennék.

Éreztem, ahogy egyik tenyerét az állam alá csúsztatja, és finom mozdulattal megemeli a fejem. nem mertem kinyitni a szemem, mert nem akartam a szemébe nézni, inkább csak lehunyt szemmel hagytam, hogy ajkait a számra nyomja. És csak ezután toltam el magamtól finoman.

- Niall… - suttogtam, és most én emeltem fel a fejét az állánál fogva, majd nyomtam a számat az övére. Az előbbi finom kis szájrapuszi után most egy szenvedélyes csókba kezdtünk bele, amit a végén ismét én szakítottam meg, majd toltam el magamtól a vállainál fogva, hogy a szemébe tudjak nézni – Én komolyan mondtam, amit mondtam. Nem állok még készen erre.

Azzal hátat fordítottam neki, és kisétáltam a fürdőszobából.

http://www.youtube.com/watch?v=RZjCELUTQcU

A kertbe kiérve szándékosan nem néztem rá az Eleanor mellett nevetgélő Louis-ra. Inkább az ajtóval szemben, a füvön ülő két lány felé néztem, akik közül az egyiküknek az ölében most egy gitár pihent, míg a másikuk egy göndör hajú srác kezét fogta, majd apró puszit adott a szájára. Azt hiszem, nem nehéz kitalálni, melyikük ki volt.

Sam hirtelen elengedte Harry kezét, és elkezdett a dallamra koncentrálni, amit Alice előcsalt a gitárjából, hogy aztán pontosan a megfelelő pillanatban kezdjen el énekelni. De most, a megszokottól eltérően nem hunyta le a szemeit, hanem egyenesen rám nézett. Én pedig földbegyökerezett lábakkal hallgattam. És megértettem az üzenetét. Annyira belefeledkeztem a dalba, hogy fel sem tűnt, mi történik körülöttem, csak arra eszméltem fel, hogy valaki mellém lépett, így kissé megrázva a fejem az illetőre néztem, majd meglátva őt a magasba szaladt a szemöldököm.

- Segíthetek? – húztam fel kissé a szemöldököm.

- Igen. Bocsánatot szeretnék kérni. Nem tudom, mi ütött belém. És én magam is tisztában vagyok vele, hogy semmi nem igaz abból, amiket a fejedhez vágtam – nézett rám Harry kissé zavartan, miközben a tarkóját vakargatta.

- Nem gond, Harry. Mindketten tudjuk, hogy sok mindenben igazad volt… - vontam meg a vállam. Pár percig csendben hallgattuk, ahogy Sam énekel, majd egyszer csak ismét felém fordult.

- Szóval, akarod tudni, hogy hogy fogják hívni az ikreket? – kérdezte csillogó szemekkel. Egy pillanatra kissé megszédültem a hirtelen hangulatváltozásától, aztán összeszedve magam mosolyogva bólintottam.

- Nos, ők lesznek Darcy és… Victoria.

Azt hiszem, a filmekben ez szokott lenni az a jelenet, mikor valaki éppen iszik, és így a vele beszélgető képébe köpi az italt, annyira megdöbben. Hát, mivel én épp nem ittam semmit, így ez érdekesen történhetett volna meg, mindenesetre a szemeim szinte tányérméretűre kerekedtek a döbbenettől.

- Victoria?

- Igen. Sam mindenképp így akarta elnevezni, azt hiszem, nem véletlenül – biccentett jelentőségteljesen, mire én még mindig döbbenten pillantottam az éneklő Sam felé, aki épp akkor nézett rám. Halványan elmosolyodtam, ő pedig visszamosolygott rám.

Alapvetően az összejövetel nagy izgalmai elmúltak, nyugisan beszélgetett ki-ki a maga társaságával a meglepően kellemes késő nyári délutánon. Viszont estefelé akármennyire is igyekeztem, nem tudtam tovább kerülgetni Louist, ugyanis egészen egyszerűen megállt előttem csípőre tett kézzel.

- Elég volt, Ria. Nem hiszem el, hogy nem tudok veled két percet beszélgetni. Ennyire nem lehetsz gyerekes – húzta fel a szemöldökét.

- Úgy tűnik, mégis – sóhajtottam unottan, aztán várakozva néztem rá, hogy akkor már bökje ki, hogy mit akar.

- Csak azt akartam kérdezni, hogy akkor ugye jól vagyunk? Nem lesz semmi balhé ebből az egészből, ugye? – nézett rám reménykedve. A háta mögött elkaptam Niall fürkésző pillantását, mire visszafojtottam egy mosolyt, és igyekeztem komolyan nézni Louis-ra.

- Igen, jól vagyunk. Ne aggódj, nem terveztem botrányt csapni ennyi év után.

Lehet, hogy próbálta nem kimutatni, de láttam rajta, hogy megkönnyebbült.

- Akkor jó. És mond csak, meddig maradsz itt? – mosolyodott el már sokkal nyugodtabban, és az eddigi feszült testtartása is mintha egy kicsit meglazult volna. Csak ekkor mertem kicsit jobban megszemlélni magamnak, hogy mégis mi lett belőle az eltelt öt év alatt. Azon kívül, hogy az arcvonásai férfiasabbak lettek, és hogy a haja jóval rövidebb lett, nem sokat változott.

- Egy hetet. Elméletileg – tettem hozzá még halványan elmosolyodva.

- Bocs, hogy belezavarok a romantikus csevejbe, de Zayn és Alice úgy tűnik, túlságosan is kiéheztek egymásra, Harry Danielle-ékkel beszélget, és egyébként is ezer éve nem láttam Riát, szóval tulajdonképpen nem is kérek bocsánatot, szimplán csak elrángatom innen – jelent meg mellettünk Sam vigyorogva, majd minden további nélkül megragadta a kezemet, és kissé arrébb húzott. Még visszanéztem Louisra, és mosolyogva intettem neki, aki csak kissé elgondolkozva biccentett, majd a mellé lépő menyasszonya felé fordult. Elkaptam Niall kacsintását is, mire nevetve megforgattam a szemeimet. Mosolyogva fordultam Sam felé, aki még mindig csak húzott maga után.

- Mi van már? – torpantam meg hirtelen, visszarántva ezzel magamhoz őt is. Egy pillanatig zavarodottan nézett rám, aztán megrázva a fejét rám mosolygott.

- Csak nem tudtam, hogy jól vagy-e – nézett rám kérdőn.

- Jól vagyok – vontam meg a vállam.

- Akkor jó. Figyelj Ria, én tényleg mindent megértek, de mond, nem szeretnéd visszakapni a régi életed? Nem lenne mindenkinek sokkal jobb, ha visszaköltöznél Londonba? Most komolyan, fogadjunk, hogy New Yorkban nincsenek is nagyon igazi barátaid.

Sóhajtva tűrtem a fülem mögé egy, a kontyomból kiszabadult tincsemet, majd az ajkamba harapva néztem Samre. Szemei csillogtak a boldogságtól, arca kipirult, ajka izgatott mosolyra húzódott. Képes lennék én mindettől elszakítani magamat ismét? Egyszer is elég nehéz volt, de másodszor… Ráadásul a többiek… Alice… a fiúk… Niall. Már a szőkeség gondolatától is önkéntelenül elmosolyodtam.

- Még meglátjuk, oké?

Sam megkönnyebbülten sóhajtott fel, és azt hiszem, tökéletesen tisztában volt vele, hogy nyert ügye van.

- Zavarhatok egy kicsit? – hallottam meg hirtelen a hátam mögött egy kissé feszült hangot, mire meglepetten fordultam hátra. Liam zsebre tett kézzel állt, tekintete kettőnk között cikázott.

- Persze, nekem úgyis mennem kell – legyintett Sam, majd miközben arrébblépett, küldött felém egy jelentőségteljes pillantást. Kissé zavarodottan néztem Liam felé.

- Na most mi van? Egy napra egy nyilvános megaláztatást már nem is láttok elegendőnek? – fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt.

- Pont ezt szeretném tisztázni – húzta fel a szemöldökét.

- Hallgatlak – sóhajtottam fel megadóan.

- Lehet, hogy régen volt, de azt hiszem, e nélkül a beszélgetés nélkül egyikünk sem tudna tiszta lappal indítani. Nézd, Ria, én soha nem utáltalak, vagy ilyesmi.

Akaratlanul is felnevettem.

- Ó, nem? Bocs, nekem nem ez jött le – néztem rá kissé gúnyosan.

- Tudom, pont ezért szeretném tisztázni. Mindazt, amit akkoriban mondtam, azért tettem, mert tudtam, hogy Louis nem tette túl magát még Eleanoron. És hogy ez a kapcsolat mindkettőtöknek csak fájdalmat okozna. Azt reméltem, ezzel elijeszthetlek tőle, hiszen azt gondoltam, te sem gondolhatod annyira komolyan ezt az egészet, csak arra nem számítottam, hogy te ennyire…

- Ki ne mond – szakítottam félbe – Az már a múlt. Fátylat rá. De – jutott el a tudatomig hirtelen valami – azt mondod, Louis mindvégig, még amíg velem volt akkor is Eleanort szerette?

- Miért, mit gondoltál, egyszer őt szerette, aztán téged, aztán visszaváltott El-re? – húzta fel a szemöldökét, de én még mindig döbbenten néztem rá.

- Nem… persze… én csak… oké. Azt hittem, hogy legalább a kapcsolatunk alatt őszinte volt velem – vontam meg a vállam egy lazának szánt mozdulattal.

- Érthető. De ebből legalább megtanulhattad, hogy te ne csináld ezt soha senkivel – nézett rám jelentőségteljesen.

- Oké-oké, vettem a lapot. Nem kell így nézned rám – nevettem fel – De ne aggódj, nem is terveztem ilyet tenni.

- Akkor jó – mosolyodott el halványan.

Pár percig mindketten csendben álltunk, és hallgattuk a többiek beszélgetését, akik tőlünk kicsit távolabb verődtek össze egy nagyobb csoportba. Majd Liam ismét felém fordult, és egy őszinte mosoly kíséretében bólintott egyet.

- Hát… üdv újra köztünk, Ria.

Vége