- Mondjad drága, mit szeretnél?- mosolyodtam el szélesen, és igyekeztem nem belegondolni, hogy vajon mit is gondolhat rólam. Egy pillanatig zavartan nézett rám, aztán megrázta a fejét, és a hajába túrt.
- Mond, egy pillanatra, csak egyetlen pillanatra megtennéd, hogy leveszed az álarcodat és magadat adod?- nézett rám ismét elgyötörten. Nyeltem egyet, aztán sóhajtva leültem az ágyamra, kezeimmel a hátam mögött támaszkodva.
- Jó lenne, mi?- vetettem oda neki. Hűha, mi lett volna, ha két napig kell Samet játszanom? Így is kissé bennem maradt a viselkedése.
- Hallod, Ria, nem muszáj ezt megbeszélnünk. Ha nem vagy képes normálisan viselkedni, el is mehetek- csattant fel idegesen, és szemöldökét felemelve nézett rám. Kissé lehajtottam a fejem, és bólintottam egy alig észrevehetőt. Aztán éreztem, ahogy az ágy besüppedt mellettem.
- Louis, nem tudom mit szeretnél mondani, de előbb én fogok beszélni- fordultam hirtelen felé, aztán egy pillanatra az ajkamba haraptam. Te jó ég, miért mondtam ezt? Én nem akarok beszélni! De felpillantva Louis kíváncsian csillogó szemeibe ütköztem, és akkor már tudtam, késő. Ki kellett mondanom. Oké, akkor tűnjünk lazának. Olyan… Riásnak. Mély levegő, csipetnyi humor, és érzékelhető felsőbbrendűség. Gyerünk, Ria, menni fog!
- Szóval tisztáznunk kell valamit - közöltem végül, de itt meg is állt a tudásom. Fogalmam sem volt, hogyan folytathatnám. Louis felhúzta a szemöldökét, és kissé félrebillentette a fejét.
- Soha nem járnék veled. - mondtam ki végül, de le kellett hunynom a szemem közben, hogy még véletlenül se lássam azt az őszinte kék szempárt - Nézd, Louis. Te túl jó ember vagy. Én… nem vagyok hozzád való. Nem arról van szó, hogy nem szere… Hogy nem járnék veled szívesen. Hanem arról, hogy nem akarlak tönkretenni. Láttam, hogy az előző barátnőd is mennyire a padlóra küldött. Nem szeretném, ha megint csalódás érne. Én csak…
Nem engedte, hogy befejezzem. Mutatóujját finoman a számra helyezte, ezzel csöndre kényszerítve. Kikerekedett szemekkel néztem, ahogy sóhajtott, majd pillantását az enyémbe fúrta.
- Ezek csak kifogások, Ria. Nem kell magyarázkodnod, meg semmi, csak mond, hogy nem szeretnél tőlem semmit, és én ezt el tudom fogadni. De felesleges ilyen meséket kitalálnod - suttogta kissé rekedten. Oké, Louis mégis mióta viselkedik így? Kissé lemaradtam. Aztán felfogtam, mit is mondott, és kissé felháborodottan toltam el az ujját a számtól.
- Mi? Ezek nem kifogások, Louis. Hidd már el, ha nem tudnám, hogy ennek rossz vége lesz, már rég lesmároltalak volna, és mindenki fülébe beleordítottam volna, hogy szeret…- pont időben csaptam a számra, és szorosan lehunytam a szemem. Basszus, miért vagyok ennyire idióta? Éreztem Louis érintését a számat takaró kezemen, amit aztán elkezdte elhúzni onnan. Továbbra sem nyitottam ki a szememet, de ujjait most az arcbőrömön éreztem, és érintésétől önkéntelenül is elmosolyodtam. Kinyitottam a szemem, és egy picit hátrahőköltem. Arca öt centire sem volt az enyémtől.
- Louis…- suttogtam, de nem nézett a szemembe, helyette a számat figyelte- Nem… ne csináld ezt.
- Shhh…- mosolyodott el halványan, aztán előrébb dőlt. Hallottam a fülemben a szívem dobogását, és kapkodva kezdtem venni a levegőt. De miért? Te jó ég, úgy éreztem magam, mint aki valami nyálas szappanoperában szerepel! Egy rohadt csók nem számít ennyit. Nem számíthat ennyit. Orra hozzáért az enyémhez, és hirtelen a szemembe nézett. Forogni kezdett körülöttem a szoba, aztán elmosódott, ahogy hatalmasra nyílt szemekkel bámultam abba a tökéletes szempárba. Mintha a tiszta égboltot néztem volna. Kissé elnyílt a szája és forró lélegzete megcsapott engem. Mozdulni akartam, de már nem bírtam. Menekülnöm kellett volna, mert tudtam, abban a pillanatban, hogy szája az enyémhez ér, egyikünknek sincs menekvés. Onnantól a sors fog irányítani minket, és az egyikünknek sem jelentene jót. De pláne neki. Két centi. Egy centi. Fél centi. És akkor hirtelen visszarándultam a valóságba, ahogy meghallottam Louis telefonjának rezgését, ami minden bizonnyal a nadrágzsebében volt. Hirtelen hátrahőköltem, és lesütöttem a szemem. Hallottam Louis ideges motyogását magam mellett, de inkább a légzésem lecsillapítására koncentráltam.
- Harry, neked olyan jó időzítésed van mindig…
Felkaptam a fejem és idegesen néztem a Louis fülénél levő telefont. Aztán egy hirtelen mozdulattal odanyúltam, és kirántottam a kezéből a méregdrága mobilt.
-… szóval remélem megtudod, hogy…
- Harry, nekem mondjad. Mit pletykál az a két idióta éppen?
A vonal másik oldalán csönd volt. Közben a szabad kezemmel igyekeztem Louis-val hadakozni, aki mindenáron vissza akarta szerezni a telefonját.
- Ria, te meg mit keresel Louval egy helységben?- hallottam összezavarodott hangját. Akár meg is sértődhettem volna, de tudtam, hogy semmi rossz szándék nem volt mögötte. Szimplán csak ő is tudta, amit én: köztünk nem szabad kialakulnia semminek, mert az Louis csúnyán megbánná.
- Hát csak leültünk megbeszélni a dolgokat. Csak te félbeszakítottál minket. Bár lehet hogy ezzel még jól is jártunk…- Louis felé pillantva láttam, hogy azonnal lefagyott, így a kezemet is visszahúzhattam, amivel eddig próbáltam visszatartani. Elsötétedő tekintetét próbáltam kikerülni, de még így is megcsapott lenéző pillantásának szele.
- Jó, hát én csak azért hívtam, hogy megtudott-e valamit Sa... rólatok. Mert ugye nagyon rég nem találkoztunk, ő meg ott volt aránylag sok időt, meg ezek szerint ott is van, és hát…- félbehagyta a mondatot, de nem is kellett befejeznie.
- Harry, valamit tisztáznunk kell mindenek előtt. Ez az egész egy oltári nagy félreértés volt. Maradjunk annyiban, hogy fogadtunk, és a fogadás miatt nem gyújthatott rá az a drágalátos szerencsétlen, én pedig nem tudtam máshogy kifejezni magam, mint ahogy tettem. Kövezz meg, de sosem voltam jó nyelvtanból. Mármint ilyen téren.- annyira hadartam, hogy csodálkoztam volna, ha akár egyetlen szót is ki tudott volna hámozni az igazán értelmes kis monológomból.
- Mi?- kérdezte végül pár másodperces hatásszünet után - Akkor most nem…?
- Nem, Harry, szó sincs róla - mosolyodtam el halványan. Egy idő után csak el fog jutni a tudatáig.
- De úgy volt, hogy igen, nem?
Reflexből felnevettem. Azért ennél még én is jobban tudok fogalmazni.
- Nem, dehogy. Hiszen ő még soha…- várjunk csak. Hiszen még mindig nem tudjuk, mi is történt azon az éjjelen, amikor… Elgondolkozva pillantottam az ablak felé. Aztán lassan ismét beszélni kezdtem - Harry… figyelj csak, te nem tudod véletlenül, hogy mi is történt akkor, mielőtt még odaértél volna?
Ismét csönd volt pár másodpercig, miközben én figyeltem, ahogy Louis felállt az ágyról, és az íróasztalomhoz lépve méregetni kezdte a cuccaimat.
- Nem. Nézd, Ria, én már tényleg semmit nem értek, de valahogy muszáj elérnem, hogy az a lány boldog legyen. És én már nem tudom, hogy hogy. Nem tudnál egy kicsit segíteni?
- Hidd el, ha tudnék, én segítenék. Csak annyit tudok mondani, hogy ismered. Minél jobban ellök magától, annál jobban szüksége van rád. És minél inkább fel akarod adni, annál inkább ne add fel. Makacs, de nem megtörhetetlen.
Hallottam Liam hangját a telefonban valahonnan a távolból, és csak reménykedni tudtam, hogy Harry nem mondja el neki, hogy én most Louis-val vagyok.
- Hát oké, ezt megjegyzem. De most mennem kell. És tudod, azért védekezzetek.
Halványan elmosolyodtam, de még az eszemben volt, hogy szólnom kell neki.
- Harry… ne mond el Liamnek - szóltam még bele a telefonba, mielőtt lerakta volna.
- Szóval te tényleg örülsz, hogy megcsörrent a telefonom?- fordult hirtelen felém Louis, miután ledobtam a készüléket magam mellé az ágyra.
- Igen. Mondtam, hogy nem kéne ezt csinálnunk.
- Jó - lépett hirtelen hozzám, aztán leült az ágyra, és visszacsúsztatta a telefonját a zsebébe - Akkor mond a szemembe.
- Mi? Louis, most mondtam, és a szemedbe néztem…- motyogtam megsemmisülve, miközben tehetetlenül figyeltem, ahogy egyre közelebb hajolt hozzám.
- Mond, hogy ne csináljam, Ria- nézett mélyen a szemembe. Lefagyva ültem, csak a szememet bírtam mozdítani, így az folyamatosan cikázott a szemei és a szája között- csak ki kell mondanod…
Nyeltem egyet, és szólásra nyitottam a számat, de nem jött ki hang a torkomon. Ekkor Louis tekintete az ajkaimra tévedt, és csak azt vettem észre, hogy a szívverésem a százszorosa gyorsult, és ajka hirtelen a számra tapadt. Menthetetlen voltam. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy magával ragadjon a hév. Louis ugyan eredetileg szájra puszinak szánta, azonban én seperc alatt csókká formáltam. Most, hogy végre hozzámért, nem akartam többé elengedni. Kezemmel a hajába túrtam, és fejét még közelebb húztam az enyémhez. Teljes mértékben átvettem az irányítást, amit ő láthatóan élvezett. De ahogy a másik kezemet erőteljes állkapcsára helyeztem, hirtelen bevillant egy emlék. Egy emlék, ahol ugyanezt csinálom, csak egy másik emberrel. És ennek a másik embernek göndör, barna haja volt, amibe sokkal jobban bele lehetett túrni. Te jó ég, mikről hadoválok!?
- Ria, gyere le egy kicsit! - hallottam meg hirtelen lentről Sam kiáltását, és azonnal ellöktem magamtól a ziháló Louist. Össze voltam zavarodva, ránézve viszont láttam, hogy rá másként volt nagy hatással az előbbi csókunk. Persze, hiszen mi mást is akart volna? Mind egyformák. Hirtelen felpattantam, és rá se pillantva Louisra kivágtam az ajtót, és azonnal letrappoltam a lépcsőn.
- Ho-hó - emelte fel a kezeit Zayn, mikor szinte fellöktem, ahogy hatalmas lendülettel nekimentem.
- Megjött a télapó, vagy mi?- vigyorodtam el ránézve, aztán oldalra lépve megpillantottam a másik két nappaliban álló személyt is. És felszaladt a szemöldököm.
- Alice!? Te meg mi a jó istent keresel itt?- kerekedtek ki a szemeim, ahogy az ismerős, manószerű arcra pillantottam.
- Viki? Te jó ég, veled is rég találkoztam- nevetett fel hirtelen, rövid vörös haját a füle mögé tűrve. Zayn a fejét kapkodta kettőnk között, míg Sam csak a szemöldöke megemelésével fejezte ki meglepettségét.
- Ti ismeritek egymást?- kérdezte végül Zayn a kelleténél kissé hevesebben. Sam megrázta a fejét, és mellé lépve halványan elmosolyodott.
- Nem, Zayn, biztos azért tudják egymás nevét, mert még soha nem találkoztak…
- Jól van, kicsilány, megjegyeztelek. Azt akartam kérdezni, hogy honnan ismeritek egymást?- nézett rám ismét, de én csak az ajkamba harapva néztem Alice smaragzöld szemeibe. Aki elkapta a tekintetét és rámosolygott Zaynre.
- Még nagyon régről- válaszolt végül. Éreztem magamon Sam fürkésző pillantását, de nem bírtam ránézni.
- Bővebben?- húzta fel a szemöldökét Zayn. Mögöttem a lépcsőn lábdobogás zaja hallatszott.
- Egy szórakozóhelyen dolgoztunk.
Mögöttem hirtelen megszűnt Louis lépteinek zaja. Oldalra nézve láttam, ahogy Samnek az ajkába kellett harapnia, hogy ne röhögjön fel hangosan. Egyébként jut eszembe, mikor öltözött ez át? én meg persze még mindig szakadt voltam. Mindegy. Mit ne mondjak, nekem valahogy nem volt nevethetnékem. Louis mellém lépve az arcomat kezdte fürkészni. Lehajtottam a fejem, és kínomban köhintettem egyet.
- Ria kedves, remélem, óvszert használtatok…- hallottam meg hirtelen Sam gúnyos hangját, miközben kissé felhúzta a szemöldökét. Értetlenül megráztam a fejem.
- Mi?
- Az arcodra van írva - lépett egyel közelebb, miközben vetett egy pillantást Louisra.
- Most miért is kell magyarul beszélni?- tárta szét a karját Alice értetlenül. Zayn rácsapott a homlokára, és egy embereset káromkodott. Sam kérdőn nézett rá, mire csak legyintett.
- Nem ér, hogy nektek lányoknak konkrétan van egy külön nyelvetek, amivel kibeszélhettek minket - jelentette ki végül hisztisen, és megerősítést várva Louis felé fordult, aki viszont zsebre vágott kézzel fixírozta a padlót.
- Az ott egy… az ott egy eredeti Gibson SG gitár?- kiáltott fel hirtelen Alice meredten bámulva egyetlen pontot a szoba túloldalán. Sam unottan bólintott, aztán küldött felém még egy jelentőségteljes pillantást, és intett Alice-nek, hogy menjen oda nyugodtan. Zavartan néztem először Zaynre, aztán Louisra, majd mélyet sóhajtottam, és a plafonra pillantottam.
- Pultos lányok voltunk egy budapesti klubban pár éve. Amíg ki nem küldtek Londonba, addig ott dolgoztam.
Láttam a megkönnyebbülést átsuhanni Louis arcán, aztán éreztem, hogy a keze, ami addig alig pár centire volt az enyémtől, finoman közeledett hozzám. Kisujjával végigsimított a tenyerem külső felén, de én ekkor meghallottam Alicet, ahogy csak úgy, randomban elpengetett egy dalt. Ahogy meghallottam csilingelő hangját, egyből elléptem Louis mellől, és figyelmesen hallgattam. Mikor befejezte a rögtönzött minikoncertjét, megvilágosodtam.
- Sam…- suttogtam egy halvány mosollyal az arcomon, mire az említett felém fordulva unottan rám nézett - Alice-nek kéne a banda új tagjának lennie.
Abban a pillanatban megbántam, hogy kimondtam. Sam kikerekedett szemekkel nézett rám, a kezét, amivel eddig az egyik tincsét piszkálta, leejtette, és láttam, ahogy könnyek gyűltek a szemébe.
- Ezt meg hogy értsem?- emelte fel egyből a hangját. Tehát a támadást választja védekezésként.
- Nem, én… Csak arra gondoltam, hogy szerintem jól szólnánk együtt. Alice hangjában van valami különleges, ami…- nem tudtam befejezni a mondatot, Sam hirtelen felemelte a mutatóujját, és vészjósló hangon kezdett beszélni.
- Ami miatt helyettesítheti Josht?
A szobára néma csend telepedett, csak Alice kapkodta a fejét értetlenül. Louis a padlót bámulta, Zayn összeráncolt szemöldökkel nézte Samet, míg én próbáltam farkasszemet nézni vele.
- Én… nem erre gondoltam, Sam. Csak, ha esetleg szeretnénk tovább lépni…
- Továbblépni!? Mégis min? Josh halálán? Áhh, igen, lépjünk csak tovább, minek is beszélni róla, minek tenni bármit, majd elfelejtjük magunktól, nem? Úgyis olyan jelentéktelen volt, nem? Persze, Ria, azok után, hogy ő volt életedben az első, és az utolsó pasi, aki visszautasított, aki szakított veled még azelőtt, hogy te szakíthattál volna vele, akkor így már nem is számít, mi? Hát tudod mit? Nekem számít. Nem az a lényeg, hogy mi lett belőle, nem számít, mivé vált bizonyos események hatására, akkor is ott volt mellettem mindig, és segíteni akart, nem úgy, mint te. - Sam a végén már ordított, de hangja néhányszor megcsuklott a rátörő zokogás miatt. Elhúztam a számat, de továbbra is kerestem a tekintetét.
- Sam, nem lehetsz ennyire vak. Nem hagyta, hogy egyél, az istenért! Lefogott téged, mikor nem mertél a hátadra tetoválást csináltatni, mert hogy később majd örülni fogsz neki. Idegbeteg volt, folyamatosan befolyásolni akart, és ki akart sajátítani. Plusz, én nem tudom, mi történt azon az éjszakán, de abban biztos vagyok, hogy akkor sem volt teljesen ártatlan- közöltem halkan, és ugyan nagy szenvedések árán, de sikerült elérnem, hogy ne remegjen meg a hangom.
- Ez nem igaz!- sikított fel Sam, miközben kezeit a fülére tette. Éreztem, hogy körülöttem mindenki totálisan ledöbbent, de én akkor már tudtam, mit kell tennem.
- De igen, igaz, Sam. Te jártál a legjobban azzal, hogy az a vonat pont akkor ért oda - suttogtam kegyetlenül, és őszintén reménykedtem, hogy beválik a tervem.
- Nem, Ria, hagyd abba!- zokogott fel hirtelen. Nem bírtam tovább, az én szemeimbe is könnyek gyűltek, ahogy úgy láttam, ahogy már nagyon régen nem. A vastag védőpáncélja nélkül, meggyötörten, sebezhetőn - Hazudsz. Minden, amit mondasz, hazugság. Josh megmentette az életem - törölte meg hirtelen a szemeit, de meg kellett kapaszkodnia a kanapé háttámlájában, hogy talpon tudjon maradni. Odaléptem hozzá, megragadtam a szabad karját, aztán a másik kezemmel fölemeltem a fejét, ezzel kényszerítve, hogy a szemembe nézzen.
- Nem, Sam. Harry mentette meg az életed. Josh megpróbálta tönkretenni.
Pár pillanatig csak nézett rám könnyektől csillogó szemekkel, aztán kitépte magát a karomból, és lehajtott fejjel kivágtatott a szobából. Sóhajtva néztem a hangos zajjal becsapódó ajtó után, aztán letöröltem a könnyeimet, és Zaynre néztem. Igyekeztem összeszedni magam, de a hangom erőtlen volt.
- Hívd Harryt… - suttogtam remegő hangon, aztán nyeltem egyet, és még hozzáfűztem- És mond meg neki, hogy holnap hajnalban menjen el a legnagyobb fűzfához.
#####
Felhúzott lábakkal, mozdulatlanul ültem, és meredten néztem az égboltot egyre inkább világosságba hozó felkelő napot. Gyönyörű volt. Bár az élmény számomra nem volt valami erőteljes, mivel az egész éjszakás ébrenlét miatt mindent tompán érzékeltem. A hajnali hűvös levegőtől percenként kirázott a hideg. Bár ez nem lepett meg, mivel a fél éjszakát magába foglaló sírás minden energiámat elvette. Nekidöntöttem a hátam a hatalmas fa törzsének, és laposakat pislogva néztem a fodrozódó vízen megcsillanó napsugarakat. Elképzelni sem akartam, hogy az az idióta smink, amit még nem volt időm lemosni, mennyire kenődött el az arcomon, de volt egy olyan sejtésem, hogy most két vastag, fekete csík díszelgett rajtam. Éreztem, hogy valaki leült mellém a fűbe, de addigra annyira a hatalmába kerített az álmosság, hogy ahhoz sem volt elég erőm, hogy oldalra forduljak. Erőtlenül lehunytam a szemem, és tudtam, hogy nem bírok tovább ébren maradni. Teljesen kikészültem. Egyszerűen még a lélegzés is több energiát fogyasztott, mint amit magamban éreztem. Az utolsó dolog, amit még érzékeltem, az egy kéz érintése volt a térdem alatt és a vállamon. Aztán mintha kicsúszott volna alólam a talaj…
-
Az első, ami eljutott a tudatomig, az a bódító illat volt, ami az orromon keresztül elárasztotta az agyamat, egyfajta ködöt képezve köré. Mosópor, mentol, és arcvíz illatának tökéletes keveréke volt ez, megspékelve egy árnyalatnyi kölnivel. Lassan kinyitottam a szemem, és amikor végre hozzászoktam az erős fényhez, halványan elmosolyodtam a szemem elé kerülő látványtól. Ugyan a hátamon feküdtem, de a fejem oldalra dőlt, és így tökéletes rálátásom volt egy hatalmas, göndör hajtömegre. Harry egy széken ült az ágy mellett előredőlve, fejét az ágyra hajtva, arccal lefelé, és halkan szuszogott. Lassan teljesen felé fordultam, és percekig csak bámultam rá. Magam sem tudom, miért, de egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne érintsem meg a haját, ezért előrenyúlva óvatosan a kezembe vettem egy hajtincsét. Szinte egyből mocorogni kezdett, így gyorsan visszahúztam a kezem, és lehunyva a szemem alvást színleltem. Hallottam a lepedő súrlódását, ahogy lassan fölült, és utána éreztem magamon a tekintetét. Nem bírtam ki, muszáj volt elmosolyodnom, mikor puha ujjai az arcomhoz értek. Elhúzta a kezét, én pedig ismét kinyitottam a szemem, és gyűrött arcára néztem. Kissé feljebb tornáztam magam, de a mosoly egyből lefagyott az arcomról, mikor arckifejezése eljutott a tudatomig. Összeráncolt szemöldökkel, komoran nézett rám, szemében megfejthetetlen mélységgel. Kissé felhúztam a szemöldököm, miközben teljesen felülve törökülésbe helyezkedtem.
- Zayn mondta, mi történt.
Rekedtes hangja erőtlenül csendült, miközben pillantását az enyémbe fúrta. Az ajkamba harapva lehunytam a szemem, de nem szólaltam meg.
- És jobb lesz, ha minél előbb abba hagyod ezt a hisztit. Mind a ketten tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy pontosan azzal a céllal hoztad el ide azt a lányt, hogy bevedd a bandába. Pontosan azért, hogy Ria kimondja helyetted, és te hisztizhess- hangja most jóval határozottabban csengett, nekem pedig kikerekedtek a szemeim a szavai hallatán.
- Hogy mi a rákom van?- kérdeztem enyhe éllel a hangomban.
- Ne tedd már az ártatlant. A francba, Sam, Josh meghalt. Nem tudsz vele mit csinálni, nem tudod visszaforgatni az időt, nem tudod megakadályozni, és ezt te is nagyon jól tudod. Ideje lenne túltenned magad rajta, és nem ezen kéne lovagolnod.
- Te megvesztél, Styles- néztem rá hűvösen, de nem hatottam meg, szemében továbbra sem hunyt ki a veszett csillogás.
- Igazán? Mi lenne, ha inkább kiadnád végre magadból, ami annyira nyomaszt, és ezáltal túl lennél az egészen? Mondjuk, megoszthatnád velem, hogy mi történt… akkor…- hangja fokozatosan halkult, és míg szinte kiabált a mondat elején, a végén már alig hallottam a szavait. Percekig szótlanul néztem rá, tekintetem folyamatosan cikázott a most kissé elnyílt, remegő ajkai, és ezernyi titkot rejtő, tengerzöld szemei között. Végül elkaptam a tekintetem, és megráztam a fejem.
- Semmi. Az egész egy semmiség volt. Mi történt volna? Ugyan már, ne beszéljünk hülyeségekről. Egyébként is annyi baromságot hordasz itt össze, hogy az hihetetlen. Jobb lenne, ha…- mikor ismét előrenézve arca alig pár centire volt az enyémtől, egyből elcsuklott a hangom - ha inkább…- a pulzusom az egekbe szökött, és levegő után kapkodtam, ahogy arca egyre közelebb ért az enyémhez. Ugyan fejemmel folyamatosan hátráltam, de egy idő után beleütköztem a falba, így csak hatalmasra kerekedett szemekkel néztem a szemébe - elhúznál…- suttogtam elfúló hangon, aztán egyből elakadt a lélegzetem, ahogy ajkát az enyémre tapasztotta. Azonnal bűvkörébe kerültem, ahonnan nem tudtam szabadulni, és alig pár másodperc múlva már senki és semmi nem érdekelt, kezeimet átkulcsolva a nyakán görcsösen szorítottam magamhoz. Mellkasa az enyémnek feszült, és éreztem szívének heves dobogását. Ahogy göndör fürtjei közé túrtam, egyszerűen elfeledkeztem magamról. Kissé erőszakosan előrehajoltam, és egészen egyszerűen lenyomtam az ágyra. Mikor megéreztem, ahogy ajka mosolyra húzódott, nem bírtam ki, még hevesebben kezdtem csókolni. Kezeit puhán a hátamra rakta, aztán lassan elkezdte lefelé csúsztatni. Abban a pillanatban, ahogy érintése a csípőcsontomhoz ért, ledermedtem. Az eddig lezárt szemhéjam hirtelen felpattant, és azonnal elhúztam tőle a fejem. A fejemben megjelenő képek hatására remegni kezdtem, és a következő pillanatban felültem. A lehető legmesszebb húzódtam az ágyban tőle, felhúztam magamhoz a lábaimat, a kezemmel átkulcsoltam őket, és meredten néztem magam elé. Te jó ég, mik voltak ezek a képek? Miért… Miért érzem úgy, hogy valami fontosra nem emlékszem? Az erőszakos érintések, a durva beszéd, az erőteljes sörszagú lehelet… Mégis mi a fene ütött belém? Lehajtottam a fejem, és az ajkamba harapva lehunytam a szemem. A karomon megéreztem Harry érintését, ahogy finoman végigsimított rajta.
- Harry én nem…- megcsuklott a hangom, és várnom kellett pár másodpercet, hogy folytatni tudjam a mondatot - Én nem emlékszem, mi történt.
Nem mertem felnézni. Rettegtem, mit látnék a szemében. Megvetést? Szánalmat? Nem akartam ezt látni. Ezért inkább továbbra is lehajtott fejjel ültem, és próbáltam visszatartani a kitörni készülő könnyeimet. De nem sokáig maradhattam így. Harry kezével az állam alá nyúlt, és felemelte a fejem. Pár másodperc múlva kinyitottam a szemeimet is, és hatalmasat sóhajtva néztem rá. De nem azt láttam, amire számítottam. Szemeiből csak mélységes, megfoghatatlan fájdalmat tudtam kiolvasni, semmi mást. Szája sarkában szomorú mosoly jelent meg, miközben egyetlen szó nélkül, határozottan magához húzott. Államat a vállára támasztva viszonoztam az ölelését, bár közel sem annyira erősen, mint ahogy ő tette. Nem volt hozzá elég erőm. Lassan sikerült megnyugodnom, és szemeim alól letörölve az óvatlanul kicsordult könnyeket eltoltam magamtól.
- Bocsánat, én… nekem most mennem kell.
Mindenem remegett, miközben bevetve az összes megmaradt erőmet arrébb másztam és feltápászkodtam az ágyról. Semmi másra nem vágytam, csak egy hosszú, forró fürdőre.
Miután bő fél óra elteltével visszaértem a fürdőszobából, Harry már nem volt ott, bár ennek akkor kifejezetten örültem. Én nem akartam ezt. Annyira tudtam, hogy ennek csak rossz vége lehet. Nem lehet más. Gyorsan magamra kaptam egy hatalmas, citromsárga pamutinget, és egy rövid farmergatyát. A Martens bakancsomat felvéve letrappoltam a lépcsőn, és egy halvány mosollyal köszöntöttem a nappaliban ülő Zaynt. Mit ne mondjak, azért elég fura látvány volt. Meg kellett még szoknom, hogy a hónapokon át tartó kettesben töltött idő után a fiúk most folyamatosan átjártak hozzánk. Bár továbbra sem tudtam, mégis hogy az istenbe kerültek pont ide. Határozottan lefékeztem a Zayn mellett ülő Alice előtt, aki az említett sráccal együtt a tévét bámulta, és megköszörültem a torkom. Tudtam, hogy ki kell mondanom, csak éppen nem nagyon fűlött hozzá a fogam.
- Izé, Alice. Amit Ria mondott, az… Szóval benne lennél, hogy csatlakozz a The Enemies-hez?
Arcán meglepettség suhant át, ahogy feldolgozta az előbb elmondott szavak jelentését. Óvatosan Zaynre nézett, aki egy apró bólintással fejezte ki véleményét. Ismét rámnézve elvigyorodott.
- Naná. Miért is ne?
Bólintottam, és épp menni készültem, mikor még utánam szólt.
- Sam, Ria felajánlotta, hogy mivel nem igazán tudok hol aludni, ezért pár napot itt tölthetek. Ugye nem baj?
Megtorpantam, de nem fordultam hátra. Kezemet ökölbe szorítva számoltam el tízig, aztán felkaptam a konyhapulton levő cigisdobozt, és úgy válaszoltam.
- Ez nem az én házam. Tőlem aztán addig maradsz itt, ameddig akarsz.
Azzal továbbmenve kivágtam a bejárati ajtót, és a cigisdobozt zsebre vágva indultam neki az aranyló naplementének. Kicsit sokáig aludtam, de semmi gond. Azért óvatosan körülnéztem az utcán, és csak reménykedtem benne, hogy nem futok össze Harryvel. Ezek után nem biztos, hogy egyhamar újra találkoznunk kéne. Legalábbis én biztos nem szeretnék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése