Lehajtott fejjel, összekuporodva ültem, és a legváratlanabb pillanatokban rázkódtam össze a sírástól. Kezemet szorosan a szám elé tapasztottam, hogy még véletlenül se adjak ki magamból hangot. Bár senki nem volt ott, akit ismerhettem volna, mégsem akartam, hogy ezt bárki lássa. Persze tudtam, hogy látják. De mit érdekel ez engem? Darabokra hulltam. Szétestem, és a darabjaim annyira eltávolodtak egymástól, hogy már senki nem lett volna képes összerakni. A saját magam hibájából elvesztettem a lehetőségeimet. A lehetőségeimet, hogy egyszer… hogy esetleg boldog lehessek. Zaklatottan kezdtem el turkálni a zsebemben zsepi után kutatva. Mi lett belőlem? Mikor végre sikerült egy gyűrött zsebkendőt találnom, hangosan kifújtam az orrom. Sóhajtva letöröltem a kézfejemmel a szemem alatt csillogó könnyeket, és próbáltam nem az elmúlt tizenkét órára gondolni. Miért… Miért kellett ilyen hamar visszajönnie? Én még nem voltam rá kész. Azt se tudom, mi történt vele, vagy hogy hol volt, de azzal, hogy ismét láttam, egy olyan láthatatlan támadást indított el a gondosan felépített váraim ellen, amit csak a kínok kínja árán sikerült kivédenem. Összeszorítottam a szemem, és igyekeztem valami másra gondolni. Bármi másra, hogy pontosabb legyek. Bármire, csak ne arra a gyönyörű, zöldeskék szempárra. Ami ma annyira aggódva, szeretettel teli vizsgált, miközben az értetlenség egyre inkább láthatóvá vállt benne. A legfájdalmasabb viszont a remény szikráját volt látni benne. Tudni, hogy még azt a parányi szikrát is ki kell oltanom onnan. El kell vágnom az összes köteléket, ami köztünk van. Nem tehetek mást. Elvégre, biztos nem vagyok neki annyira fontos. Nekem volt rá mindig is szükségem. Ahogy most is szükségem lenne. De nem lehet. Mindig is veszélybe sodortam azzal, ha a közelébe mentem. Eleinte csak a népszerűségét kellett féltenie mellettem, utána a jó hírnevét, most pedig már az életét. Szépen vagyunk, nem? Úgy éreztem magam, mint egy mérgező kórság. Akihez csak közel kerültem, azt bántottam. Hiszen… Ami Josh-sal történt, az is az én hibám. Még ha nem is tudtam róla. Ő is megmondta. Riának is én nem voltam ott akkor, mikor igazán szüksége lett volna rám. És miért? A hülye álmaim miatt. Mert meggyőződésem volt, hogy egyszer író leszek. És mint a filmekben, rám talál a szőke herceg fehér lovon, és boldogan fogok élni, míg meg nem halok. Tessék. Ennyit az álmokról. Ennyit a nyálas romantikus filmek happy endjeiről. Ennyit rólam. Harry is… Miattam vesztett egy csomó rajongót, amiatt a hülye videó miatt veszett össze huzamosabb időre a legjobb barátjával, és… és azt hiszem, ennyi. Megnyugtató belegondolni, hogy neki legalább az érzelmeivel nem kell úgy küzdenie, mint nekem. Hiszen ő nem szerethet. Az egy más kérdés, hogy valamit szeretne tőlem. Hogy mit, arról fogalmam sincs. Talán még mindig csak a legjobb barátjaként gondol rám. Talán csak egy éjszakára kellenék. Ami szintén képtelenség. Ugyan kinek kellenék még csak egyetlen éjszakára is? Nem értem. Inkább meg sem próbáltam érteni. Fázósan összébb húztam magamon a pulóveremet, aztán a hátamat a pad hűvös háttámlájának döntve felpillantottam a csillagokkal pettyezett sötét égboltra. Miért kellett ennek a mai napnak megtörténnie? Mint egy önmagam kínzásáért, úgy éreztem, ismét le kell játszanom magamban mindent, az elejétől kezdve. Ezért hát behunytam a szemem, és hagytam, hogy az emlékek ismét a szemem elé kerüljenek, ezzel újfent megforgatva a mellkasomból fájdalmasan kiálló tőrt.
- Sam, ezek mégis micsodák?
Felnéztem a bőröndöm tanulmányozásából, ami előtt éppen elgondolkozva guggoltam, és Josh összeráncolt szemöldökével találtam szembe magamat. Tekintetem a kezében tartott füzetre esett, amiből gyűrött szélű, összefestékezett papírdarabok álltak ki. Szerencsére még be volt csukva. Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, aztán inkább becsuktam. A térdemre támaszkodva felálltam, és előrelépve az a határozott szándékom volt, hogy elvegyem tőle a füzetet, mielőtt még belenézhetne, de természetesen gyorsabb volt nálam. Gyors fordulatot véve hátat fordított nekem, és a lapok suhogó hangjából ítélve egyből kinyitotta a füzetet. Lehunytam a szemem, és elszámoltam tízig, majd kinyitva nagyot sóhajtottam, és a farzsebemből elővéve a cigisdobozomat rágyújtottam. Az ágyamra lehuppanva magam mellé raktam a hamutálat, és rezzenéstelen arccal figyeltem, ahogy Josh kezei remegni kezdtek. Végül megfordult, és tekintete szikrákat szórt.
- Ez most komoly? – húzta fel a szemöldökét gúnyosan. Halványan elmosolyodtam, miközben a tekintetem a kezében levő füzet és az arca között járattam. Végül is nekem már annyira mindegy volt.
- Csak képek. Azt csinálsz velük, amit akarsz- vontam meg végül a vállam, és unottan pöcköltem le a hamut a cigim végéről. Csak annyit vettem észre, hogy a következő pillanatban már előttem állt, a szemem sarkából pedig egy gyors villanást láttam. Azzal a lendülettel oldalra hanyatlott a fejem, szemembe pedig könny szökött a fájdalomtól. Kezemet azonnal az arcomhoz kaptam, és a lüktető fájdalom következtében továbbra is könnyes szemekkel néztem föl rá. Körülbelül fél percig állt előttem szótlanul, majd leguggolva a szabad kezemet a kezei közé kapta, és lehunyt szemmel puszit adott rá.
- Sajnálom. Annyira sajnálom, Sam. Megint elragadott a hév, tudom- suttogta rekedten, majd bocsánatkérően pillantott rám. Lenyeltem a könnyeimet, majd féloldalas mosollyal óvatosan kihúztam a kezemet a kezei közül, és végigsimítottam a kiálló arccsontján.
- Semmi baj. Csak hadd menjek el jégért. Annyira azért nem szeretném, hogy a kétszeresére dagadjon- töröltem meg a szemeimet, majd továbbra is a bal arcfelemre szorított kézzel remegve felálltam. A cigimet már az ütés pillanatában a hamutálba ejtettem.
- Oké, megyek veled – pattant fel. Egy pillanatra fájdalmasan lehunytam a szemem, majd halványan mosolyogva bólintottam - Kajás vagyok, basszus. Remélem, azért van itt valami kaja.
Sóhajtva nyitottam ki az ajtót, majd kissé botladozva lépdeltem el a lépcsőig. Ahol is nagyot nyelve a korlátba kapaszkodtam, és csak remélni tudtam, hogy nem szédülök annyira, hogy még így is lezúgjak. Mikor leértem a földszintre, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, aztán egyből a konyhába mentem, és a mélyhűtőt kinyitva végül egy csomag fagyasztott zöldborsót vettem ki onnan, mert jég persze nem volt. A zacskót az arcomhoz szorítva kissé megkönnyebbültem, aztán az asztalhoz leülve Josht néztem, ahogy kifosztja a hűtőt. Oké, hogy valószínűleg egy ideje nem evett szinte semmit, de mióta itt van… konkrétan többet eszik mint a többiek együttvéve. Unottan néztem ki a fejemből, miközben a régi kakukkos óra most szinte fülsiketítőnek tűnő kattanásait hallgattam. Sóhajtva tettem le az asztalra a zacskó zöldborsót, és úgy döntöttem, hogy nem érdekel. Ha bedagad, hát bedagad. Tulajdonképpen mit számít? Ha fájni fog, legalább érezni is fogok valamit. Lassan felegyenesedtem, és a zacskót visszatéve az asztalra ismét elővettem egy szál cigit. Ria úgysem volt ott. A fiúknál tanyázott, Alice-szal együtt. A konyhapulthoz hasalva, számban a cigivel nyújtózkodtam a konyhaszekrény legfelső polca felé, hogy valahogy le tudjam szenvedni onnan a hamutálat, amikor meghallottam a zár kattanását, majd az ajtó nyikorgását. Nem mintha túlzottan érdekelt volna. Abban a pillanatban értem el végül a hamutálat, mikor a belépők halkan beszélgetve beléptek az előszobába. És minden lelkierőmre szükség volt, hogy ne ejtsem le azonnal. A konyhapultra letéve, a konyhaszekrény faajtaját becsukva, továbbra is a fallal szemben álltam kikerekedett szemekkel, és örültem, hogy nincs rálátásom ezen kívül semmire. Lehunytam a szemem, és hatalmas slukkot szívva a cigimből hallgattam, ahogy a belépők egyszer csak megtorpannak, majd sután köszönnek Josh-nak. Éreztem a hátamba fúródó pillantást, de nem voltam képes megfordulni. Még nem. Nagy levegőt véve hűvösséget és kimértséget erőltettem az arcomra, majd a hamutálat a kezembe fogva megfordultam. Sorban néztem rá a belépőkre. Riával kezdtem, aki idegesen rágózva kezdett el valamit keresni a nappaliban, közben pedig sűrűn pillantgatott felénk. Aztán Louisra néztem, aki rám pillantott, majd zsebre tett kézzel indult el Ria felé, hogy aztán nyugtatóan átölelje, és egy puszit nyomva a feje búbjára leállítsa a pörgését. Aztán az utolsó személyre néztem, aki még mindig az előszobában állt, és tekintetét az enyémbe fúrta. Megremegett a gyomrom, és kirázott a hideg, de az arcomról mégis sikerült minden érzelmet eltüntetnem. Hűvösen mértem végig, majd flegmán felhúztam a szemöldököm, és visszaülve Josh mellé igyekeztem nem tudomást venni róla. Vagy legalábbis igyekeztem nem kimutatni, hogy tudomást veszek róla.
- Mit csináltál a füzettel?- ráncoltam a szemöldököm, miközben Josh éppen végzett a második tányér makarónijával, és egy újabb adagot szedett magának.
- Semmit – vonta meg a vállát közönyösen - Majd te eldöntöd, hogy mit akarsz vele csinálni - küldött egy gyilkos pillantást oldalra fordulva, de valamiért nem kellett a saját szememmel látnom, hogy tudjam, kinek küldte. Érdekes módon volt egy tippem. És volt egy olyan érzésem, hogy attól függetlenül, hogy megpróbálja azt a látszatot kelteni, én dönthetek, nincs valami sok választásom. Ajkamba harapva lehajtottam a fejem, majd egy kissé megkönnyebbültem, mikor végre meghallottam Harry lépteinek zaját, ahogy Riáék után ment a nappaliba.
Fásultan tápászkodtam fel, majd motyogtam valamit arról Joshnak, hogy fáradt vagyok, és alvásra van szükségem. Lehajtott fejjel, résnyire nyitott szemekkel, a padlót tanulmányozva léptem be a nappaliba, majd amilyen gyorsan lehetett, a lépcsőhöz mentem, és a korlátba kapaszkodva felszenvedtem magam. Levegő után kapkodva vetettem be magam a szobámba, aztán az ágyamra leülve próbáltam csökkenteni a hirtelen fellépett oxigénhiányomat, aminek az okára hiába gondolkoztam, nem tudtam rájönni. Miért… miért kellett ennek így történnie? Pillantásom a Josh által a földre ledobott füzetre esett, majd lassan továbbhaladt a sarokban levő kis, fém kukára. Összeráncolt szemöldökkel gondolkodtam pár pillanatig, majd mielőtt még rendesen átgondolhattam volna, hogy tulajdonképpen mit is teszek, egészen egyszerűen felkaptam a kukát a földről, majd a füzet mellé térdelve azt beledobtam. Egy pillanatra megtorpantam, és a kicsúszott lapokon levő félig, esetleg teljesen kész képeket néztem, amik akárhogy igyekeztem is, nem tudták száz százalékosan visszaadni annak a zöld szempárnak a varázserejét. Aztán a zsebembe nyúlva elővettem egy doboz gyufát, és lassan, elgondolkodva gyújtottam meg egy darabot. Eltompulva néztem a kis lángot, ami hihetetlen gyorsan terjedt tovább, és már majdnem elérte az ujjaimat, amikor végül a szemetes fölé téve elengedtem. Úgy éreztem, lassított felvételen nézem a jelenetet, ahogy az apró láng megteszi az utat az ujjaimtól a kiszemelt célig, majd az pár másodperc múlva lángra kap. Továbbra is a földön ülve figyeltem, ahogy a szemetes tartalma percek alatt szürke hamuvá változik, ezáltal eltűnve az életemből. Bárcsak ilyen gyorsan el tudnám tüntetni az érzéseimet is magamból. Nem tudom, meddig ültem a padlón a tűz pattogását bámulva, de csak arra lettem figyelmes, hogy a szobából eltűntek a narancssárgás fények, a melegség már nem áradt felém, és megéreztem az égetés utáni karakteres, orrfacsaró szagot. Sóhajtva tápászkodtam fel, és úgy éreztem, meghalok egy bögre kávéért. Csak reménykedni tudtam, hogy a kellemetlen tényezők már eltűntek innen, és visszaszivárogtak oda, ahova valók. Lassan, hangtalanul lépdeltem le a lépcsőn, majd lesütött szemmel mentem a konyhába. Kissé felhúztam a szemöldököm, mikor feltűnt, hogy Joshból már csak a koszos tányérjai maradtak ott, de igyekeztem nem túl nagy jelentőséget adni ennek, ezért hát kivettem a konyhaszekrényből egy nagy, fehér bögrét, és megkönnyebbülten léptem a kávéfőzőhöz. Miután töltöttem magamnak egy jó adag kávét, mint egy villámcsapásra megéreztem, hogy valaki bámul. Mivel egyértelműnek gondoltam, hogy Josh lesz az, így kissé felhúzott szemöldökkel, erőltetett félmosollyal fordultam meg, csakhogy amint megláttam a konyha ajtajában álló személyt, ráfagyott a mosoly az arcomra. Percekig nem szólaltunk meg, én lesütött szemmel a padlót tanulmányoztam, ő pedig engem nézett. Legszívesebben elrohantam volna, de úgy éreztem, mintha a lábaim a padlóhoz ragadtak volna. Egyszerűen nem tudtam megmozdulni. Végül erőt vettem magamon, és a tekintetemet ráemelve hagytam, hogy megpróbáljon olvasni a szemeimben.
- Mit akarsz? – kérdeztem hűvösen, és ittam egy kortyot a kávémból, aminek egyáltalán nem éreztem az ízét.
- Válaszokat – lépett közelebb, mire automatikusan összerezzentem.
- Hát akkor szarul jártál – húztam fel kissé a szemöldököm, de meg kellett kapaszkodnom a konyhapultban, annyira remegett a térdem.
- A remény hal meg utoljára – vonta meg a vállát lazának szánt mozdulattal, miközben összeráncolt szemöldökkel fürkészte az arcom.
- Akkor kénytelen leszek megölni – forgattam meg a szemem, és mivel úgy éreztem, ha továbbra is egy légtérben maradok vele, annak nem lesz jó vége, így bő fél méteres körben kikerülve kiléptem a konyhából. Volna. Csakhogy elkapta a karom, és visszarántott, amitől majdnem ráöntöttem a bögre tartalmát. Megzabolázva az arcvonásaimat, minden érzelem nélkül néztem rá, miközben vártam, hogy mondjon valamit.
- Tudod, nem tudom mi történt, amíg én kórházban voltam, de abban az egyben biztos vagyok, hogy a balesetem előtt beszélgettünk valamiről. És ugyan lehet, hogy csak képzelődtem, de tudod, elég jó hallásom van – fúrta bele a tekintetét az enyémbe, nekem pedig elakadt a lélegzetem. Aztán egyetlen pillanat alatt összeszedve magam kitéptem a karom a kezei közül, és egy lépést hátrálva válaszoltam.
- Tudod, ha valaki beképzel dolgokat, amik nem történtek meg, annak elmegyógyintézetben a helye. Ha szeretnéd, majd betelefonálok helyetted, hátha van egy üres helyük – mosolyodtam el gúnyosan, majd sarkon fordultam és visszamentem a szobámba. Az ajtót becsukva remegve dőltem neki, miközben teljes erőből szorítottam a bögrémet. De tehettem bármit, nem tudtam kizárni a fejemből a reménytől csillogó, aggódó szempár emlékét, amint próbálja megérteni, hogy miért vagyok olyan, amilyen. Bár én is megérteném egyszer…
- Sam? Te meg mit keresel itt? – hallottam meg egy ismerős hangot, ami egyből visszatérített a jelenbe. Lassan kinyitottam a szemem, és kissé felhúztam a szemöldököm a két, zsebre dugott kézzel, zavartan álldogáló fiút meglátva. Aztán eszembe jutott, hogy hogy is nézek ki, és lehajtva a fejem próbáltam a lehető légfeltűnésmentesebben letörölni a könnyeimet az arcomról. Megköszörültem a torkom, és ismét felnéztem.
- Csak kijöttem levegőzni – vontam meg a vállam. A két fiú tanácstalanul nézett össze, majd a vállukat megvonva leültek a két oldalamra. Bosszankodva jöttem rá, hogy őket nem lesz valami könnyű lerázni. Elvégre szinte semmi kapcsolatom nincs velük, ám ha abból következtetek, amit tudok róluk, akkor még akkor is utánam fognak jönni, ha a világ minden bunkóságát megpróbálom felhasználni ellenük.
- Ja, azt látjuk. És biztos minden ok nélkül ülsz egy padon, és próbálod visszatartani a könnyeidet az éjszaka közepén – húzta fel a szemöldökét Liam, mire görcsösen megrántottam a vállam.
- Csak... csak eszembe jutottak a szüleim – hazudtam szemrebbenés nélkül, mert arra a következtetésre jutottam, hogy ezt ők simán elhiszik. Aha.
- Persze. És nyilván nincs semmi köze az egésznek ahhoz, hogy Harry délután óta üveges tekintettel ül az ágyán, és még arra se reagál, ha valaki beszél hozzá. Vagy ha valaki lökdösi. Esetleg ha leöntik egy vödör vízzel. Ezt persze nem tettük meg, nehogy azt hidd. Nem vagyunk mi ennyire rossz barátok…
- Niall, fogd már be – ripakodott rá Liam, de még ha nem is néztem rá, a hangján akkor is hallottam, hogy mosolyog. Én csak megforgattam a szemem, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ne mosolyodjak el a szófosásán.
- Nem tudom, miről beszélsz – néztem végül a szőkeségre, aki egyik szemöldökét felhúzva halványan elvigyorodott, aztán nagy lendülettel bólogatni kezdett.
- Valahogy sejtettem – vigyorgott a képembe.
- Minek vagytok itt?- kérdeztem végül halkan, pár percnyi hallgatás után.
- Talán már nem szabad elmennünk egy éjszakai sétára, ha szeretnénk? – nézett rám Liam mosolyogva, mire erőtlenül megráztam a fejem.
- Nem arról beszélek. Minek vagytok itt, a padon, velem? – próbáltam megmagyarázni.
- Majdnem három hónapig össze voltunk zárva egy turné keretein belül, most két hete mellettetek lakunk, és az időnk nagy részét nálatok töltjük, valamint az egyik legjobb barátom fülig szerelmes beléd. Lehet, hogy neked nem tűnt fel, de nálunk is felkerültél a fontos emberek listájára – válaszolt Liam engem fürkészve. Csakhogy én leakadtam az első mondat végénél, így az utolsó részt már nem hallottam. A gyomrom görcsbe rándult a gondolatra, a szememet pedig ismét elfutottak a könnyek. Ha így folytatom, lassan miattam lesz a következő árvíz.
- Oké, én inkább visszamegyek- pattantam föl, és válaszra sem várva visszaindultam az ideiglenes otthonom felé. Valmiért nem lepődtem meg, mikor meghallottam mögöttem az egyenletes lépteket, majd hozzám egyre közelebb érve végül meg is szólaltak.
- Tudod, elég veszélyes ilyenkor egy lánynak az utcákon sétálnia – húzta fel a szemöldökét Niall, mire megforgattam a szemem.
- Nagylány vagyok már. Tudok vigyázni magamra – válaszoltam gúnyosan.
- Tudjuk, de lehet, hogy valaki kinyírna minket, ha hagynánk, hogy bajod essen – mosolyodott el Liam, mire önkéntelenül is megtorpantam, és kikerekedett szemekkel néztem rá.
- Ezzel ne viccelődj, oké? – vágtam hozzá idegesen, majd indultam volna tovább, de megragadta a kezem, így kénytelen voltam ismét ránézni.
-Nem tudom, mi történt, Sam. Nem tudom a válaszokat, pedig szerintem mindannyiunknak lenne pár kérdése. De kérlek, ha valami baj van, ha… ha nem önszántadból vagy most olyan, amilyen, akkor mond el. Hátha tudunk segíteni – mosolyodott el barátságosan, bennem pedig egy pillanatra megállt az ütő. Gyanakodva néztem barátságos arcát, aztán a mellette álló Niallre pillantottam, végül hatalmasat sóhajtottam.
- Túl sok sci-fit nézel, Liam – ráztam meg a fejem, majd a kezemet visszahúzva tovább indultam. Aztán a fejemet oldalra kapva kitettem oldalra a kezeimet, ezzel megállítva Liamet, és Niallt.
- Inkább ne erre menjünk. Ilyenkor errefelé sok a… beszámíthatatlan ember - fordultam kilencven fokot jobbra, és határozottan indultam el a kerülőúton, aminek hála bő húsz perccel meghosszítottam a sétánkat. Az út hátralevő része csendben telt el, mindannyian gondolatainkba merültünk. Vagy legalábbis én biztos, szerintem a két srác közben némán kommunikáltak a hátam mögött, de nem tudott túlzottan érdekelni.
#####
Az első dolgom, miután felkeltem, az volt, hogy a kezemet a homlokomra helyezve fájdalmasan felnyögtem. Aztán a hasamra fordulva fejemet a párnába fúrtam, és igyekeztem nem túl hangosan szenvedni. Aztán pár perc múlva erőt vettem magamon, és óvatos mozdulatokkal ülő helyzetbe tornáztam magam. A reggeli napsütéstől hunyorogva tápászkodtam föl, majd úgy ahogy voltam, egy bugyiban, és egy szürke trikóban leszenvedtem magam a konyhába.
- Jó reggelt – köszöntött Zayn visszafojtott vigyorral, Alice pedig barátságosan intett nekem. Morogtam valami ’reggelt’ szerűséget, aztán a konyhapulthoz lépve levettem a polcról egy doboz fájdalomcsillapítót, töltöttem magamnak egy pohár hideg vizet, és megkönnyebbülten nyeltem le a gyógyszert. Össze-vissza kócolódott hajamat kisöpörtem az arcomból, és fáradtan lehuppantam az asztalhoz Zayn mellé.
- Na jó, ezt komolyan nem hiszem el – rázta meg a fejét Alice szemöldökráncolva, és miután Zayn is és én is csodálkozó pillantást vetettünk rá, szórakozottan folytatta – Hogy van az, hogy te kora reggel, halál másnaposan, kialvatlanul is úgy nézel ki, mintha egy agyon retusált címlapkép nézne vissza rám? És miért van az, hogy ezért te semmit nem teszel? Az élet igazságtalan – vigyorodott végül el, én meg megforgattam a szemem.
- Hidd el, éppenséggel inkább néznék ki szarul, csak múljon már el a fejfájásom – nyögtem fáradtan, aztán egészen egyszerűen lefejeltem az asztalt.
- Legalább jó buli volt? - kérdezte Zayn megveregetve a vállam, mire sóhajtva felemeltem a fejem, és inkább hátradőltem a széken.
- De még mennyire – mosolyodtam el halványan, aztán inkább a fejemhez kaptam, merthogy ismét belehasított a fájdalom. Pedig egy pillanatig már örültem. Fülemet hangos csoszogás ütötte meg, és megfordulnom sem kellett, anélkül is tudtam, hogy kit tisztelhetünk a konyhába belépő személyben.
- Jó reggelt kislány – vigyorodott el Zayn, aztán, miután gondolom kapott egy fagyos pillantást, sóhajtva fordult vissza Alice felé, aki egy halvány, biztató mosolyt küldött neki. Egy pillanatig elgondolkozva néztem rájuk. És nem tudtam eldönteni, hogy most mégis mi van velük. Mert már nem csak Alice szemében láttam azt a bizonyos természetellenes csillogást. Amit persze meg tudok érteni. Alice az a lány, akit elsőre mindenki szemérmesnek és szégyenlősnek gondol, aztán ha közelebb megismeri, olyanná válik, mint egy időzített bomba. Egyik pillanatról a másikra előjön belőle a féktelen énje, aki kislányos vihogásával, és idétlenebbnél idétlenebb vicceivel könnyen belelopja magát mindenki szívébe. Ehhez még tegyük hozzá, hogyha valakinek szüksége van egy segítő kézre, ő mindig ott van, bármikor kész meghallgatni bárki problémáit, és baromi jó beszélgetőpartner is. Nem beszélve természetes vörös hajáról, koboldarcáról, és azt kislányossá tevő szeplőiről. Őszintén nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy Zayn teljesen belehabarodott. Halványan elmosolyodtam, aztán elszakítottam róluk a tekintetem, és Samre néztem, aki a konyhapultnak dőlve engem figyelt éppen. Kissé felhúztam a szemöldököm, mire gúnyosan elmosolyodott.
- Kellőképpen jól érezted magad tegnap este? – kérdezte élesen, nekem pedig kihagyott egy pár ütemet a szívem. Ha arról beszél, amiről gondolom, hogy beszél, akkor nekem végem van. Már tényleg nem tudom, hogy ismerem-e egyáltalán azt a lányt, aki velem szemben állt. Egyszerűen nem tudom, mit gondoljak róla. Annyira megváltozott. Úgy érzem, teljesen más ember lett.
- Miről beszélsz? - kérdeztem egy rövid, de annál kínosabb hatásszünet után zavartan, miközben idegesen a hajamba túrtam.
- Tudod, Liam és Niall nem örültek túlzottan, hogy a hosszabb úton kellett hazajönnünk késő este… - húzta fel a szemöldökét, miközben megajándékozott egy megvető pillantással. Nekem pedig kikerekedtek a szemeim.
- Remélem legalább jó volt – forgatta meg a szemét, majd szó nélkül távozott. De mielőtt még kiment volna a konyhából, egy pillanatra megállt mellettem, és mutatóujjával végigsimított a kezemen, amivel a szék háttámlájába kapaszkodtam. Engem pedig villámcsapásként ért a felismerés. Döbbenten néztem magam elé, és annyira lesokkolódtam, hogy Alice és Zayn értetlen kérdéseire sem tudtam válaszolni.
- Úristen… - kaptam, végül a kezemet a szám elé, és nem tudtam, hogy most mit kéne tennem. Előbb rohanjak át a szomszéd szobába felpofozni Harryt, vagy még előtte fojtsam meg Josht? Csak a bejárati ajtó nyitódására kaptam fel a fejem, de bele telt pár pillanatba, míg felfogtam, hogy Louis lépett be a házba. Mosolyogva odalépett hozzám, aztán csillogó szemmel egy cuppanós puszit nyomott az arcomra. Mosolyt erőltettem az arcomra, és próbáltam a megdöbbenés legszembetűnőbb jeleit eltüntetni. Gondolok itt például a kikerekedett szemeimre, a kissé elnyílt számra, vagy a homlokom közepéig felszaladt szemöldökömre. Halványan érzékeltem, ahogy Zayn és Alice felálltak, majd nevetgélve kimentek a konyhából, és mintha még a bejárati ajtó nyikorgását is hallottam volna. Megráztam a fejem, és immár körülbelül kitisztult fejjel néztem a mellettem helyet foglaló Louisra. Aztán gondolkozás nélkül megragadtam a kezét, és azt szorosan megszorítva közelebb hajoltam hozzá.
- Vigyél el innen. Kérlek – suttogtam meggyötörten. Louis szemöldöke a magasba szaladt, miközben értetlenül méregetett.
- De hát ez a te nagynénéd háza. Hogy nézne ki, ha pont te lépnél le?
- Nem érdekel. Odaadom a kulcsot Alice-nak, vagy Sam-nek. Csak tűnjünk el innen.
Úgy láttam, kezdte, felfogni, hogy komolyan beszéltem, ezért egy utolsó löketként még erősebben megszorítottam a kezét, és igyekeztem a tekintetembe mindent belesűríteni. Egészen egyszerűen nem bírtam már ezt tovább. És bár tudtam, hogy helytelen és meggondolatlan, amit teszek, mégsem tudtam leállítani magam. Louis sóhajtva dőlt hátra, majd arcán halvány félmosollyal megvonta a vállát.
- Ha nagyon szeretnéd, elmenetünk a családi nyaralónkba…
- Szeretném – vágtam rá gondolkozás nélkül.
-… ami Angliában van – húzta fel a szemöldökét a reakciómra várva. Egy pillanatra elgondolkoztam, aztán elhessegettem a kétkedő gondolataimat, és halvány mosolyt varázsoltam az arcomra.
- Mikor tudunk menni?
Louis elnevette magát, aztán szórakozottan összeborzolta a hajamat. Nem mintha amúgy nem lett volna elég kócos, de ez igazán lényegtelen.
- Az első géppel, amire tudok jegyet szerezni.
Gondolkozás nélkül öleltem át, aztán a fejemmel kissé eltávolodva ajkaimat a szájára nyomtam. Pár perc múlva elhúzódtam tőle, és hálásan néztem a szemébe.
- Köszönöm – suttogtam halkan, aztán felpattantam, és egyből a lépcső felé siettem.
- Na most meg hova mész?- kiáltott utánam nevetve. A vállam fölött visszanéztem rá, és úgy válaszoltam.
- Hát bepakolni.
Még hallottam Louis harsanó nevetését, de már nem törődtem vele, szimplán csak felsiettem a szobámba, és a bőröndömet elővéve elkezdtem bepakolni. Ami nálam nem megy valami könnyen, azért ezt valljuk be. Plusz, az is eléggé lelassított, hogy közben folyamatosan Louis-n, és a kettőnk kapcsolatán gondolkoztam. Miután az utolsó nélkülözhetetlen cuccot is belepasszíroztam a bőröndbe, és hatalmas szenvedések árán valahogy összehúztam a cipzárt, megkönnyebbülten huppantam le a bevetetlen ágyamra. Louis pedig ebben a pillanatban nyitott be.
- Kopogni luxus?- húztam fel a szemöldököm mosolyogva, mire megforgatta a szemeit, és látszólag büszkén lépett be a szobába.
- Késő este indul a gépünk. Szóval délután el kéne indulni innen kocsival.
Vigyorogva pattantam fel, majd hozzálépve a nyaka köré fontam a karjaimat, és hagytam, hogy magába szippantson a zafírkék szempár.
- Biztos, hogy ezt akarod?- törte meg a pillanat varázsát kissé elkomolyodva, miközben eltolt magától.
- Igen. Nem érzem úgy, hogy képes vagyok itt maradni – sütöttem le a szememet, mire Louis megragadta a kezem, és ujjait köré kulcsolva megszorította.
- Túl sok a dráma?- húzta fel a szemöldökét. Halványan elmosolyodtam, bár tisztában voltam vele, hogy ez egy eléggé komoly kérdés.
- De még mennyire… A drukkoláson kívül meg úgysem tudunk semmit sem tenni értük. Azt meg onnan is meg tudjuk tenni.
- Jogos – vigyorgott le rám, aztán elengedte a kezem – De most megyek, nekem sem ártana bepakolnom. Meg a fiúknak is szólnom kéne.
Idióta vigyorral a képemen integettem neki, még akkor is, mikor az ajtó már becsukódott mögötte. Aztán kissé megráztam a fejem, és sóhajtva a plafonra emeltem a tekintetem. Te jó ég, mik fognak itt történni, amíg mi nem leszünk itt?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése