A sárgára festett, barátságos hangulatú nappaliba vidáman sütött be a délutáni napfény. Minden olyan nyugodtnak tűnt. Mintha minden egyes darab a helyén lett volna. Egy hét-nyolc éves kislány hasalt a puha, piros szőnyegen, könyökére támaszkodva, előtte egy félig megtelt kis alakú füzet. Szőke haja egyetlen, hosszú hajfonatban pihent a hátán. Miközben elgondolkodva figyelte a tőle alig pár lépésre levő, fekete hajú lányt, elmélyülten rágcsálta a kezében levő tollat. A másik lány 12 éves lehetett, és egy vajszínű fotelben felhúzott lábakkal ülve egy tinimagazint olvasott. Rövid, szerteszét álló haját néha ki kellett söpörnie a szeméből, hogy lásson is valamit. A szobába hirtelen belépett egy középkorú, kedves arcú nő. Világosbarna haját laza kontyba tűzte a tarkójánál, és ugyan szeme alatt hatalmas karikák sötétlettek, szája sarkában most mégis őszinte mosoly jelent meg. Odalépett az idősebb lányhoz, és kissé megborzolta a haját. A lány, azzal ellentétben, amit a korabeli lányok erre csináltak volna, csak mosolyogva felnézett a nőre, aztán ismét olvasni kezdett. A nő most leguggolt a kisebbik lány mellé, de az ő hajához nem nyúlt hozzá. Sőt, magához a lányhoz sem. A lány nem nézett fel rá, továbbra is szorgalmasan körmölte a kidolgozatlan, gyerekes betűit. Korához képest mindig is előrehaladottabb volt ilyen téren. Négy évesen saját magától megtanult olvasni, öt évesen pedig titokban minden délután kölcsönvette a nővére írásgyakorló füzeteit.
- Mit írsz, kicsim? - a nő hangja tele volt gyengédséggel és szeretettel, mégis valahogy távolságtartónak tűnt.
- Csak egy regényt - mosolygott fel a lány az anyjára, de utána egyből visszatért az íráshoz.
- És miről szól ez a regény? - a nő most leült a földre, és lábait törökülésbe felhúzva kíváncsian, de azért tisztes távolból lesett bele a füzetbe. A lány felnézett a nő arcába, szemében megmagyarázhatatlan bánat csillogott. Ettől függetlenül hangja vidáman csengett. Csak ha valaki nagyon figyelt, akkor hallotta volna a szavak mögött rejtőző mélységes fájdalmat. De senki nem figyelt rá annyira.
- Egy árva lányról, akit sok-sok szenvedés után végre megvált a hercege.
Az asszony elnéző mosolyt küldött a lány felé, és magában ismét elkönyvelte, hogy tehet akármit is, erre a lányra még nagyon sok szenvedés vár.
- Kis szívem, ez nagyon aranyos. Csak tudod, a való életben ez nem teljesen így megy.
- Tudom, anya. Ez csak egy hülye történet. Ki mondta, hogy valóságos? - térdelt fel hirtelen, és lendületből összecsukta a füzetet - Azt is tudom, hogy nem kéne ezzel foglalkoznom. Hallottam, mikor apával arról beszéltetek, hogy hamarosan figyelmeztetnetek kéne, hogy az álmok nem válnak valóra. De én ezt tudom. Hidd el, anya, csak azért mert gyerek vagyok, még nem vagyok hülye.
Szavaiból csak úgy áradt a feszültség, és az anyja most is, mint mindig, megdöbbent a fejlett szókincsén.
- Húgi, fejezd már be a hisztizést. Te is tudod, hogy anya nem úgy gondolta. Ne csinálj a bolhából elefántot - nézett most fel a fekete hajú lány unottan, de amikor az anyja felé nézett, elbűvölő mosolyt varázsolt arcára.
- Katie-nek igaza van, drágám - mosolygott rá a nő cinkosan idősebb lányára - Nem úgy gondoltam.
A szőke lány ökölbe szorított kézzel állt, száját szorosan összepréselte, és ismét megérezte azt a fojtogató gombócot a torkában. Lehunyva a szemét mély lélegzetet vett, és próbált megnyugodni. Tudta, hogy nem sírhat az anyja és a nővére előtt, mert akkor megint csak ő lenne a hibás. Mikor úgy érezte, pár percet még kibír sírás nélkül, ismét kinyitotta a szemét. Pár pillanatig csak bámulta anyja és nővére kötetlen, felszabadult beszélgetését, aztán sarkon fordult, és lehajtott fejjel bezárkózott a szobájába. Paula Fox: Majomsziget című könyve az éjjeli szekrényén pihent, és most azt fellapozva megpróbált megfeledkezni saját bánatáról, hogy könnyein keresztül maga elé képzelhesse valaki másét.
A lány anyja most, fél óra elteltével felnézett, és becsukta az ölében heverő füzetet. Szomorúan nézett kisebbik lánya szobájának irányába, és ujjaival gyengéden végigsimított a füzeten.
- A fenébe is, tényleg tehetséges…- suttogta csak úgy, saját magának, aztán a füzetet félretéve felpattant, hogy üdvözölje hazaérő, munkától kifáradt férjét.
A lány továbbra is a szobájában ült, és a könyv utolsó oldalára érve felsóhajtott. Hirtelen az ajtó alatti vékony résben valami fehéret pillantott meg. Gondolkozás nélkül felpattant, és odalépve felvette a lapot a földről. Egyetlen szó volt ráírva. Pontosabban mondva egyetlen név.
- Harry… - suttogta keserűen elmosolyodva - Ez az. Ez lesz a herceg neve.
Ledobta az ágyára a cetlit, aztán mozdulatlanná dermedt, mikor kintről egyre hangosodó lépteket hallott, miközben valaki a nevén szólította.
- Sammy… Sammy…
- Sammy, ébresztő…
Lassan, milliméterről milliméterre nyitottam ki a szemeimet, és a halk, rekedtes hang gazdájára néztem. Aki most az ágyam mellett guggolt, és akinek göndör haja egy sötétkék fejpánttal volt hátrafogva.
- Mi van már?- kérdeztem morogva, miközben ismét lehunytam a szemem. Csak azért is. Nehogy már azt képzelje, hogy csak úgy bármikor felkelthet.
- Húsz perc múlva legyél lent felöltözve.
Hangja határozottan csengett, és mielőtt még lett volna időm tiltakozni, meghallottam az ajtó halk nyikorgását. Kelletlenül nyitottam ki a szemeimet, és a plafonra bámulva az álmomon gondolkoztam. Lehet, hogy ez a mese mégis valóra válhat? Na jó, ekkora baromságot. De aztán rájöttem, hogy ezen már nincs mit gondolkoznom. Ami megtörtént, megtörtént, nem lehet rajta változtatni. Így hát lassan feltápászkodtam, és felrángattam magamra egy fekete rövidnadrágot, amit a földön találtam. Így indultam el lefelé, a hatalmas, fekete pizsama felsőmet magamon hagyva, és miközben vigyázva tettem minden lépcsőfokra a lábam, lecsúsztattam a csuklómról a vastag hajgumim, és lófarokba kötöttem a rasztáimat. Leérve aztán egyből a kávéfőzőhöz akartam menni, de mielőtt még odaértem volna, valami az utamba került. Az a valami pedig Harry Styles volt, amint határozott tekintettel, zsebre tett kézzel elém lépett. Felhúzott szemöldökkel néztem rá, és megpróbáltam kikerülni. Csakhogy ő is arra lépett, amerre én. Unottan megforgatva a szemem a másik irányba léptem, de ő is ugyanezt tette.
- Te most szórakozol velem? - a hangom kissé ingerült volt, és mutatóujjamat a lüktető halántékomra kellett szorítanom, hogy valahogy enyhítsem a hirtelen fellépő fájdalmat. Mégis mit képzel ez magáról? Arca komoly maradt, de amikor figyelmesebben megszemléltem a fejpánttal hátrafogott haját, az ajkamba kellett harapnom, hogy ne nevessek fel. Kezét a vállamra téve megfordított, aztán egyetlen szó nélkül az asztalhoz navigált, és lenyomott egy székre. A keze olyan erősen tartott, hogy még ha nem remegek bele az érintésébe, akkor is engedelmeskedtem volna neki. Most leült mellém, és tekintetével az arcomat pásztázta.
- Mi az isten van már?- kérdeztem karba font kézzel, és a szék legszélére csúszva igyekeztem a legmesszebb kerülni tőle. A legmesszebb az aurájától, a pillantásától, az érintésétől. Továbbra sem szólt semmit, csak előrenyúlva a kezét egy kis fekete tálra helyezte, majd azt elém tolva letett mellé egy villát. A gyomrom korgása szinte fülsértően hatott a szoba csendjében.
- Most komolyan azt hiszed, hogy ezt megeszem?- toltam arrébb a tálat, meg sem nézve, mi van benne.
- Igen - válaszolt teljes lelki nyugalommal, és visszatolta elém a tálat. A hangja annyira határozott volt, tekintete pedig annyira elbűvölő, hogy muszáj volt megnéznem, mit akart lenyomni a torkomon. De még mielőtt megpillanthattam volna, a tál eltűnt a látóteremből. Pislogva néztem Harryre, aki most magához húzta, és a villát megragadva beleszúrt… valamibe. Döbbenten figyeltem, ahogy felemeli a villára szúrt görögdinnyét, és azt felém nyújtja. Ez most valami vicc?
- Mond csak, hány évesnek nézel, Styles?- húztam fel kissé a szemöldököm, de mikor kezével elkezdett a levegőben körözni, és közben berregő hangokat adott ki magából, nem bírtam tovább. Lehunyva a szemem hangosan felnevettem, és úgy tűnt, Harry pont erre várt. Hirtelen megéreztem a számban a dinnye édes ízét, és fogaim a hideg fémhez koccantak. Szemeim kipattantak, és döbbenten néztem Harryre, miközben kikaptam a kezéből a villát, mielőtt még kitörné az összes fogamat. Ezek után körülbelül egy percig rágtam azt az egy falatot, és végül nehézkesen lenyeltem. Akármennyire is undorodtam ettől az egésztől, máris éreztem, ahogy az energia szintem nulláról egy százalékra emelkedett.
- Ezt most miért kellett, te idióta?
Nem foglalkozott a kérdéseimmel, ismét megragadta a villát, és egy újabb kocka dinnyét nyújtott felém.
- Meddig akarod ezt csinálni?- forgattam meg a szemem unottan, miközben elvettem tőle a villát, és újabb alapos rágás után lenyeltem a dinnyét.
- Ameddig jobban nem leszel - száját apró félmosolyra húzta, én meg gyorsan elkaptam a tekintetem, félvén, hogy esetleg szívrohamot kapok, ha sokáig nézem.
- Te teljesen megvesztél - sóhajtottam, miközben próbáltam kiverni a kezéből a villát, megjegyzem sikertelenül, így kelletlenül ugyan, de ismét megküzdöttem egy dinnyekockával.
- Lehet, de nem érdekel.
- Akkor mi érdekel? - nem néztem rá, akkor már inkább koncentráltam a fokozatosan csökkenő gyümölcsdarabokra. Mikor feltűnt, hogy nem válaszol, és keze megállt a levegőben, kénytelen kelletlen ugyan, de ránéztem. Tekintetében nem lehetett olvasni, ám míg mindeddig a sötétbarnára lakkozott fa asztalt tanulmányozta, most rám nézett, én pedig elmerültem azokban a zöldeskék íriszekben.
- Te.
A másodperc törtrésze alatt elkaptam a tekintetem, és kínosan kezdtem fixírozni a csuklószorítóm. Ne dőlj be neki, Sam, könyörgöm, ne. Tudod, hogy hazugság. Egyetlen szava sem igaz. Nem szabad azzal hitegetned magad, hogy valami… hogy valaki ennyire tökéletes lehet… Megráztam a fejem, hogy kizárjam az idiótábbnál idiótább gondolataimat, ahogy egyre inkább bele éltem magam abba, hogy mi van, ha… Inkább kikaptam a kezéből a villát, és pusztítani kezdtem a dinnyedarabokat. Miközben csendben figyelte a lassú küzdelmemet, ujjaival az asztalon dobolt. Miután végül végeztem, megkönnyebbülten dőltem hátra, és toltam magamtól messzebbre a tálat.
- Most már lelépnél végre?- fordultam felé, éppen akkor, mikor felemelkedett a székből. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, hogy végre elhúz, de akkor felém nyújtotta a kezét, jelezve, hogy fel szeretne segíteni. Összeráncolt szemöldökkel meredtem a hatalmas tenyerére, aztán azt félrelökve egyenesedtem fel. Szinte meglepett, hogy nem remegett meg a lábam közben, sőt, az elviselhetetlen fájdalom a fejemben is jócskán lecsökkent. Az ajtóhoz lépve kitártam azt, és a lábammal dobolva vártam, hogy Harry a lehető leghamarabb távozzon a házból. Nem tudtam, meddig bírnám még ki vele kettesben egy légtérben. És belegondolni sem szerettem volna, hogy utána mi lenne. Csakhogy mikor mellém lépett, nem haladt tovább, hanem megragadta a karomat és mélyen a szemembe nézett.
- Szűnj már meg, basszus…
Halvány mosoly jelent meg a szája sarkában, aztán elkezdett kifelé húzni. Ez nem ér. Mennyivel erősebb már nálam? Feszülten csuktam be magam mögött az ajtót, mikor tornacipőbe bújtatott lábaim már a betont taposták, aztán értetlenül követtem Harryt egészen az utcáig.
- Mit akarsz még?- téptem ki a karom egy hirtelen mozdulattal a kezéből, de arra nem számítottam, hogy épp akkor engedett volna el magától is, így, ha nem fogja meg a kezem ismét, simán dobtam volna egy hátast a betonon. És az nem lett volna túl kellemes. De őszintén szólva még annak is jobban örültem volna, mint hogy így Harry ’megmentett’. Hah, a nagy hős… Csakhogy a következő pillanatban elakadt a lélegzetem, ugyanis Harry megragadta a karom, és egészen egyszerűen elkezdett futni. Köpni-nyelni nem tudtam (bár előbbit annyira nem is szándékoztam), miközben próbáltam lépést tartani vele.
- Styles, mi az istent csinálsz? Jézus, azt akarod, hogy kiköpjem a tüdőm?- kezdtem el lihegni, mivel ugyebár nem pont olyan életmódot élek, ami túlzottan felkészített volna az ilyen esetekre. Plusz, a tüdőm már egy ideje strapára ment, szóval nehogy már elvárja tőlem, hogy csak úgy simán bírjak egy ’laza’ reggeli futást. De nem válaszolt, csak szemét az útra szegezve, továbbra is a kezemet fogva futott tovább. És mielőtt még bárki megkérdezné, nehogy azt higgyétek, hogy nem próbáltam meg kiszabadulni. De még mennyiszer… csak éppen minél többször próbáltam kirántani a kezemet az övéből, annál szorosabban tartott engem. Szóval pár perc után feladtam, és inkább csak csendben futottam mellette. Érdekes, egy idő után úgy éreztem, mintha a lábamba hasító fájdalommal valami más, valami sokkal mélyebb fájdalom távozna belőlem. Szinte jól esett az oldalam szúrása, a tüdőm rendszeres, görcsös összerándulása, a fáradtságérzet, ami hamar eluralkodott rajtam. Mintha… mintha megtisztultam volna. Tudtam persze, hogy ez nem fog sokáig tartani, de arra a rövid időre (ami futás közben nem is tűnt annyira rövidnek) meg tudtam feledkezni mindenről. Mindenről, kivéve a Harryével összekulcsolódó kezemről. Amit most én szorítottam meg egy kissé, mire a fejét felém fordítva először döbbent arcot vágott, aztán halványan elmosolyodott, és onnantól kezdve mosolyogva futott tovább. Én inkább csak lehunytam a szemem, hogy az érintésén kívül teljesen kizárhassam a világot. Nem féltem attól, hogy valaminek nekimegyek, teljesen megbíztam benne. Várjunk. Mi? Teljesen megbíztam benne? Te jó ég, Sam, már megint bedőltél a kamuszövegeknek. Csak azért sem nyitottam ki, szinte mániákusan be akartam bizonyítani magamnak, hogy nem bízhatok benne, hogy hagyná, hogy pofára essek, hogy az összes szava hazugság, hogy ő sem különb mint bárki más. De ez nem történt meg. Szorosan tartott, még úgy is, hogy én is szorítottam a kezét, és egy idő után már szinte fájdalmasan szorosan kulcsoltuk egymásba ujjainkat, mégsem akartam elengedni. Legalább annyira fájdalmas volt ez az érzés, mint amennyire fájdalmasan vágytam rá. Jesszus, ezt komolyan én mondtam? Csak azt vettem észre, hogy Harry hirtelen lefékezett, de mivel nekem csukva volt a szemem, ezért én automatikusan mentem volna tovább - hát szépen nekimentem. Csak annyit vettem észre, hogy kinyitva a szemem a beton egyre közelebb került az arcomhoz, aztán… aztán egyszer csak megállt egy helyben, én meg körülbelül a levegőben feküdtem. Zavartan találtam rá ismét a lábaimra, és miután rájuk helyeztem a súlyomat, megpróbáltam leszedni a derekam köré kulcsolt kezeket. Csakhogy azok nem engedtek. Nagyot nyeltem, aztán mindenre felkészülve néztem Harry csillogó szemeibe. Láttam, ahogy közelít a feje, és most már nem csak a futástól vert szaporábban a szívem. Már csak tíz centire volt a feje az enyémtől, mikor észhez tértem, és határozatlanul megráztam a fejem. A feje azonnal megállt a egy helyben, és a szeme az arcomon cikázott.
- Én… köszönöm, Styles - mosolyodtam el halványan, majd végleg leerőszakolva magamról a kezeit egy szomorú mosoly kíséretében hátraléptem - De már így is többet tettél, mint kellett volna.
Nem bírtam ránézni. Ezt a mondatot követően azonnal hátat fordítottam neki, és miközben kezemet ökölbe szorítottam, lassan elindultam az ajtó felé.
- Sammy!
Megtorpantam, de nem néztem vissza rá, csak a fejemet hajtottam egy kicsit oldalra, jelezve, hogy figyelek rá.
- Holnap reggel ugyanekkor.
Ezután már csak lépteinek távolodó zaját hallottam, majd a kapu nyitódását, ahogy belépett a hotelbe. Földbe gyökerezett lábakkal álltam, pedig tulajdonképpen semmi megdöbbentőt nem mondott. De azért mégis. Ez azt jelenti, hogy holnap meg akarja ezt ismételni? És akkor lehet, hogy holnapután is? Te jó ég, én azt hittem, csak egyszer jön elő ezzel a hülyeséggel. Kissé megrázva a fejem bementem a házba, aztán végre valahára a kávéfőzőgéphez léptem. Bár már igazából csak a megszokás vezérelt. A futástól teljesen felébredtem, és több energiát éreztem magamban, mint… az utóbbi jó pár évben bármikor. Kicsit hűvös volt bent, így felmentem a szobámba, és felvettem még egy piros kötött pulóvert. Mire visszaértem, a kávé már kész volt. Alice ekkor lépett le az utolsó lépcsőfokról, én pedig csak mosolyogva intettem neki, aztán meggyújtottam egy cigit - amit Ria nem tud, az nem is fáj neki – és továbbra is mosolyogva kortyoltam bele az időközben kitöltött, forró kávéba.
Amit aztán majdnem ki is köptem, mikor Alice mögött hirtelen Zaynt láttam meg betoppanni a konyhába – elaludt hajjal, a tegnapi ruhájában. Kissé felhúztam a szemöldököm, miközben tekintetem közöttük cikázott. Alice egy karját behajlítva a másikat fogta, és félszegen egyik lábáról a másikra lépegetve nézett rám, míg Zayn a hajába túrva nézett hol rá, hol rám.
- Ti aztán gyorsak voltatok - mosolyogtam végül rájuk, és szinte hallottam, ahogy Zayn válláról nagy kö esett le. Vagy mi.
- Sam, figyelj, lehetne, hogy ez köztünk maradjon? - lépett hirtelen felém, miközben szemöldökét a magasba emelte. Pillantásom a lesütött szemű Alice-ra tévedt, és volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ez az egész nem ugyanazt jelentette mindkettejüknek - Ez nem az, amire gondolsz. Ez csak... egy éjszaka volt, és nem szeretném nagydobra verni. Nem szeretem, ha mindenki tud ezekről.
Megértően biccentettem felé, mintha én aztán igazán tudnám, hogy miről beszél. De közben pillantásom egyre vissza és vissza tért Alice-ra, aki most a füle mögé söpörte rövid vörös haját, és nem tudom mi, de valami nagyon furcsa volt az arcán. Aztán rájöttem. Hiányzott róla az a szokásos mosoly, ami eddig nélkülözhetetlen volt róla. Érdeklődve néztem Zaynre, aki viszont látszólag semmit nem vett észre ebből, teljes lelki nyugalommal hamuzott a konyhapultra tett hamutálba. Oké, nem az én dolgom. De akkor is. Ezért nem akarok én semmit Harrytől. Ugyanez lenne. Mondhat bármit, tudom, hogy soha nem fogok annyit jelenteni neki, mint ő nekem. Ő volt a hősöm. A hercegem, akire vártam. Aki feloldozott minden gond alól, még ha csak arra a rövid időre is, amíg vele voltam. Mégis, minden egyes nap azt a pár órát vártam, amikor végre kettesben lehettünk. És mi lett belőle? Az ő hibája volt. Nem tudott elfogadni. Nem tudott felvállalni. Nem jelentettem neki annyit. És ma sem jelentek. Engem az sem zavarna, ha egy százhúsz kilós szkinhed lenne, aki két méterre izzadságszagtól bűzlik. Mert ő akkor is Harry lenne, akit teljes szívemből sz…
- Na jó, én leléptem. Vissza kéne mennem, mielőtt még a fiúk felkelnek- indult el Zayn, én pedig hálás pillantást lövelltem felé, bár biztos voltam benne, hogy nem tudja, miért. De én akkor is hálás voltam neki, amiért félbeszakította a gondolatmenetemet, és gondolatban sem kellett kimondanom valamit, amit nem akartam kimondani. Hiszen, azóta nem tudom kimondani, mióta… oké, vissza a jelenbe.
- Ezt már lekésted, Malik. Styles már egy ideje fent van.
A mondatom után kaján mosoly jelent meg az arcán, amit addig nem is tudtam mire vélni, amíg meg nem szólalt.
- Malik lettem? Hű, ez megtiszteltetés. Egyébként meg, honnan is tudod te, hogy Harry már ébren van? - húzgálta a szemöldökét, mire csak egy sötét pillantást küldtem felé.
- Csak tudom, és kész, oké? - kérdeztem kissé ingerülten, mire védekezően felemelte a kezeit, és az égő cigijével együtt kisétált a házból. Halványan elmosolyodva néztem Alice felé, aki szintén elővett egy szál cigit, és elgondolkozva gyújtott rá. Hú, Ria csak úgy repesni fog örömében.
- Ne is törődj vele. Majd egy idő után kialakul - néztem rá felhúzott szemöldökkel, mire félrenyelte a füstöt, és köhögve nézett rám.
- Mi? Mi... miről beszélsz? Én nem… félreérted…- motyogta, de ő is nagyon jól tudta, hogy felesleges bármit is mondania. Sóhajtva nézett rám, aztán megvonta a vállát - Veled mindig is ilyen közvetlen volt? Csak mert… nem tudom. Velem olyan titokzatos.
- Alice, három napja ismered, azért ezt tegyük hozzá - ráncoltam a szemöldököm, és elég érdekes képet vághattam, de nem úgy tűnt, hogy őt ez érdekli.
- Nem válaszoltál a kérdésemre.
Sóhajtva ittam egy újabb kortyot a kávémból.
- Igen, velem a kezdetektől ilyen volt. De felesleges siettetned bármit is, csak légy türelmes.
Kétkedő pillantást lövellt felém, aztán elgondolkozva elnyomta a cigijét, és szó nélkül elindult a lépcső felé. És tessék. Itt az élő példa arra, hogy nekem miért nem szabad ilyennek lennem.
#####
Lehunyt szemmel álltam az utcán, mindössze egy házzal a nagynénémék családi nyaralója mellett. A fülledt levegőt néha megzavaró lágy szellő felkapta a hajam, és rövid időre megtáncoltatta a napsütéses délutánban.
- Mit keresek én itt?- suttogtam leginkább magamnak, mivelhogy rajtam kívül senki nem volt az utcán. A homlokomra csapva fordítottam hátat az impozáns épületnek, elkönyvelve magamban, hogy mekkora egy idióta vagyok, és épp visszaindultam volna a nyaralónk hűvös, biztonságot nyújtó falai közé, mikor valaki a nevemet kiáltotta. Reflexből fordultam vissza, aztán mosolyt erőltetve magamra kedvesen intettem a hotelből kilépő Niallnek.
- Hát te mi járatban vagy? - jött felém vigyorogva, de őszintén szólva jobban örültem volna, ha a kivágott felsőm ellenére is a szemembe néz. Szép ábrándok.
- Hát én csak gondoltam, meglátogatlak titeket - vontam meg a vállam, miközben az ír srác kényelmesen zsebre vágta a kezét, és továbbra sem tervezte feljebb emelni a tekintetét.
- És hátrafelé akartál besétálni, vagy mi?
- Nem csak… otthon hagytam a mobilomat, és azért indultam vissza - vágtam ki magam nemes egyszerűséggel, de sejtettem, hogy Niallt nem lesz könnyű ennyivel lerázni.
- Mi szükség van nálunk a mobilodra? Na gyere szépen, bekísérlek, hogy még véletlenül se tudj megszökni - karolt át, és színpadiasan előremutatva kezdett befelé taszigálni.
- Szinte csodálkozom, hogy nem többes számban mondtad - morogtam az orrom alatt, de tudtam, hogy nem fogja meghallani. Azért a folyamatos headset viselés igencsak megárt a hallásnak. A hotelbe belépve nem csalódtam: a felszínes sznobság a belső díszítésen még feltűnőbb volt, mint a külső, pasztellszínűre festett falakon. A sok arany, csillogás, és felesleges pompa szinte bántotta a szemem. Niall mit sem törődve az ízléstelen giccsel egyből a lifthez vezetett, majd belépve a kettes gomb benyomása után felszínes beszélgetésbe elegyedett velem. Vagyis inkább a dekoltázsommal, de hát mit vártam? Van itt egyáltalán bárki, aki ennél többet lát bennem? Felérve szinte megkönnyebbültem, mikor megszabadultam Niall vágyakozó tekintetétől, és egyre kevesebb elszántsággal követtem a szobájuk felé. Mit is vártam? Minek akartam egyáltalán idejönni?
- Tessék, íme a One Direction rezidencia, öt külön hangszigetelt szobával az éneklés miatt, egy hatalmas nappalival, és minden szobához külön fürdőszobával - engedett végül be hozzájuk, de nem tudtam nem észrevenni azt a fintort, ami az arcát díszítette, míg bemutatta csodás – és személytelen – otthonukat.
- Nem unalmas mindig ilyen helyeken megszállni? Én biztos utálnám…- néztem körül a bézs színű nappaliban, aminek egyik fala csaknem teljesen üvegből volt, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a Balatonra.
- Nekem mondod? Tulajdonképpen mind a falra mászunk az ilyen helyektől… - sóhajtott, de félig már a hűtőben volt, és legközelebb egy doboz csokifagyival a kezében láttam újra teljes egészében.
- De akkor miért ide jöttetek? - húztam fel a szemöldököm csodálkozva, miközben végignéztem az arany számozással jelölt, sötétbarnára lakkozott faajtókon.
- Passz. Tudod, nem mintha ez a mi döntésünk lett volna - mosolyodott el keserűen, én pedig sóhajtva bólintottam. Hát persze, hogy is gondolhattam, hogy ilyen dolgokban ők dönthetnek? Elvégre, hogy nézne ki, ha egy világhírű fiúbanda valami lepukkant motelben szállna meg az út szélén, és a sarki hamburgeresnél ebédelne ötszáz forintért?
- Ria?
Megpördültem a tengelyem körül, és egy félszeg mosolyt küldtem a szobájából kilépő, valószínűleg éppen a zuhanyzóból jött Louis felé. Nedves hajából a meztelen felsőtestén keresztül a padlóra csöpögött a víz, és a derekára kötött hófehér törölközőn kívül semmi sem takarta a testét. Kissé megráztam a fejem, hogy kirázzam onnan az egyből megjelenő pajzán gondolatokat, és pár másodperc hatásszünet után végre sikerült megszólalnom.
- Öö… Szia, Louis- intettem felé zavartan, és azonnal el is kaptam róla a tekintetem. Csakhogy ez sem volt a legjobb döntés, ugyanis ugyanabban a pillanatban egy másik szobából Harry lépett ki anyaszült meztelenül. Egy pillanatig kikerekedett szemekkel néztem rá, aztán inkább az arcom elé kaptam a kezeimet, és küldtem felé egy kaján vigyort.
- Harold, megtennéd, hogy ezt Samnek tartogatod?
Zavartan felnevetett, de ahogy hallottam, nem igazán törődött velem, csak lazán a hűtőhöz sétált, és kivett belőle valamit. Csak ezután válaszolt.
- Most mond, hogy nem tetszem… - hallottam meg önelégült hangját, mire az egyik kezemet elvéve az arcom elől – de a másikkal még mindig takarva a kilátást – aranyosan és kedvesen bemutattam neki.
- Jólvan Harry, eleget látott belőled, takarodjál már vissza a szobádba – nevetett fel Louis, és akármennyire is nem akartam elképzelni, a hangos csattanástól sajnos egyből a fejembe ugrott a kép, ahogy Louis Harry meztelen hátsójára csap. És Harry visításából is erre következtettem. Az ajtó becsukódása után megkönnyebbülten vettem el a kezemet a szemem elől, és próbáltam megemészteni az előbb történteket. Csak ahhoz éppenséggel agymunka kellett volna, ami bizonyos körülmények miatt valahogy… nem ment.
- Te jó ég, már ennyi az idő? Most megy a Halálos iramban, én azt mindenképp meg akartam nézni! - kiáltott fel Niall, és már húzott is be a szobájába - az egész doboz fagyival a kezében. Kettesben maradtunk a nappaliban, én pedig az ajkamba harapva próbáltam tartani Louis-val a szemkontaktust - mit ne mondjak, nem túl sok sikerrel. Az sem segített, hogy ő sem pont a szemembe nézett, és ha nekem mégis sikerült a tiszta kék szemeibe néznem, ugyanazt a vágyat láttam megcsillanni benne, mint amit valószínűleg ő látott az én szemeimben. Ismét elkalandoztam kissé, tekintetemmel végigpásztáztam gyönyörű kulcscsontján, hatalmas bicepszein, tökéletesen kidolgozott hasizmain, csípőcsontjának izgató vonalán, azon a bizonyos szőrcsíkon, ami a köldöke alól indult, és a törölközőnél ért csak véget, és önkéntelenül is elképzeltem, ahogy a puha, fehér anyag egy óvatlan pillanatban a fényesre csiszolt padlóra hullik…
- A francba…- sóhajtottam, aztán pár határozott lépéssel előtte termettem, és számmal azonnal betapasztottam ez övét. A karommal átkulcsoltam a nyakát, miközben az ő kezeit egyből megéreztem a derekamon. Elkezdtem kissé előre tolni, és ha nem lett volna totálisan ködös az elmém, eléggé meglepődtem volna azon, hogy hátrálva, a fenekemet tapogatva is tökéletes pontossággal be tudott navigálni a szobájába. Hátranyúlva egy határozott mozdulattal bevágtam mögöttünk az ajtót, majd a kilincs alá nyúlva megkönnyebbülten fordítottam el a zárat. Ezek után szinte azonnal visszatértek rá a kezeim, és a puha bőre alatt dudorodó izmoktól csak még kevésbé akartam megálljt parancsolni magamnak. Na nem mintha amúgy terveztem volna. A keze most ismét a derekamra tévedt, és most már a fölsőmmel együtt kezdett lassan egyre inkább feljebb csúszni. Nem bírtam magammal, lelöktem magamról a kezét, és egy gyors mozdulattal megszabadítottam magam a fölsőmtől. Egy aprót tolva rajta lelöktem az ágyra, és fölé térdelve ismét megkerestem a száját. Nem beszéltünk - nem igazán volt szükség szavakra. Inkább csak ismét felegyenesedtem, és a perzselő tekintetétől kísérve kikapcsoltam a melltartóm csatját. Alig pár másodperc múlva azt is a pólóm mellé dobtam valahova a padlóra, és már gomboltam is ki a rövidnadrágom gombjait. Halványan elmosolyodtam, mikor magam alatt valami keményet érezve már biztos lehettem benne, hogy ugyanaz játszódott le Louisban, mint bennem. Alig pár perc telt el, mikor végre sikerült az összes zavaró ruhadarabot leszednem magamról, és egyetlen apró mozdulattal a Louis testét eddig takaró törölközőt is száműztem egy távoli sarokba. Ajkai szenvedélyes táncra hívták az enyémeket, és mindketten egyszerre mosolyogtunk bele a csókba, miközben Louis egyik kezével az éjjeliszekrény fiókjában turkált. Mikor kezét egy óvszerrel együtt kihúzta onnan, megragadtam a csuklóját, és kényszerítettem magam, hogy eltávolodjak tőle. Valamit még tisztáznunk kellett, bár őszintén szólva nem tudom, hogy volt még ennyi lélekjelenlétem ekkor.
- Louis… meg kell ígérned, hogy ez köztünk marad…- suttogtam pár centire a fejétől, és fürkészve figyeltem a vágytól ködös szemeit, félve a reakciójától. Egy pillanatra elkomorodott, de aztán ezt mintha elfújták volna, halványan elmosolyodva bólintott.
- Amit csak szeretnél…
Kissé felhúztam a szemöldököm a hangsúlyát meghallva, de ezek után már nem igazán érdekelt semmi. Szabad utat kaptunk, és onnantól kezdve senki és semmi nem érdekelt minket…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése