- Na, mi a helyzet?- vigyorogtam rá Louis-ra, miközben visszajött a konyhába a telefonját nyomkodva. Sóhajtva megrázta a fejét, aztán elhúzta a száját.
- Szerintem ne reménykedj. Sam nem hogy Harryvel, de még Zayn-nel sem hajlandó beszélni. Konkrétan ki sem jön a házból, a fiúk csak Josht látják esténként elmenni, aztán reggelenként visszamenni.
- Francba…- suttogtam elfordulva, aztán az ajkamba harapva a hűtőhöz léptem, és kivéve belőle a tegnap készült lasagna maradékát, kivettem két adagot, és betettem a mikróba. A márvány konyhapulton dobolva néztem a lassan forgó tányérra, miközben nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, miszerint tennem kell valamit. Az első nap nem így volt. Akkor csak örültem, hogy végre megszabadultam a két idiótától, és akkor még a többiek sem hiányoztak. Aztán elkezdtem aggódni amiatt, hogy Louis-val kettesben lenni azért eléggé… vízválasztó, hogy úgy mondjam. Elvégre itt derül ki, hogy el tudjuk- e egyáltalán viselni a másikat. Aztán kiderült, hogy semmi okom nem volt az efféle aggodalomra. Az éjszakába nyúló beszélgetések alatt sikerült jobban megismernem, megtudtam, ki is ő valójában a két kiló vakolat és a csillogás mögött. Kezdtem megismerni az apró, berögzült mozdulatait, az érzelmesebb oldalát, amit általában igyekszik eltakarni, lassan már a legkisebb rezdüléseiből is láttam, milyen hangulata van. Csak ezek után eszembe jutottak az ’otthoniak’. Tudtam, hogy Sam szenved, tudtam, hogy nem direkt olyan, amilyen, csak azt nem tudtam, hogy miért. Nem lenne más választása? És bűntudatom támadt, amiért otthagytam, pedig szüksége lett volna rám. És persze hiányoztak a többiek is. Amellett, hogy Louis észrevétlenül egyre inkább belopta magát a szívembe, mint ember, nem pedig mint pasi, kora reggelente, mikor néha kisurrantam mellőle a szobából, és futni, vagy csak sétálni mentem, nem tudtam kiverni a fejemből a csillogó zöld szempár, az őszintén csak nagyon ritkán látott gödröcskék, és a megzabolázhatatlan fürtök látványát.
- Jól vagy? – éreztem meg hirtelen a derekamon egy lágy érintést, és mosolyt erőltetve az arcomra Louis felé néztem.
- Persze. Miért ne lennék jól? – igyekeztem a lehető legvidámabb hangomat megütni, miközben Louis összeráncolt szemöldökkel pásztázta az arcom.
- Csak mert úgy két perce állsz a mikró előtt, és hallgatod, ahogy csipog – húzta apró mosolyra a száját. A mikró felé nézve én is elvigyorodtam, aztán csak kivettem a már percek óta átmelegedett ételt. Két külön tányérra tettem, majd az evőeszközöket elővéve letettem a sötétre lakkozott faasztalra. Louis hozott két poharat, meg egy üveg ásványvizet, aztán velem szembe leülve rákönyökölt az asztalra, és állát az összekulcsolt kezeire helyezte.
- Na most mi van? – tettem le én is az evőeszközt, és hátradőlve a széken vártam, hogy megszólaljon.
- Nem tudsz semmit tenni értük, Ria - mosolyodott el szomorúan - Megpróbáltad. Nem jött össze. Emiatt ne emészd magad. Nem a te hibád.
- De Louis, ezt te nem érted – ráztam meg a fejem hevesen, minek köszönhetően amúgy is instabil állapotban levő kontyom teljesen szétjött, így hagyva a szőke tincseimet a vállamra hullani.
- Akkor mond el – húzta fel a szemöldökét, majd egyik kezével előrenyúlva gyengéden megfogta az eddig az asztalon pihentetett kezemet.
- Ez nem… Nem tudom, hogy elmondhatom-e - néztem végül rá kétségbeesve. Elvégre tényleg nem tudtam. Ahogy azt sem, hogy Sam miért nem mondta el senkinek. És miért engedte meg mégis, hogy én magamtól rájöjjek.
- Hogy-hogy nem tudod, hogy elmondhatod-e? – húzta fel a szemöldökét értetlenkedve. Amit nem is csodáltam.
- Én csak… Sam-nek nyilván megvan rá az oka, amiért nem kötötte senkinek sem az orrára – hajtottam le a fejem.
- Úgy tűnik, neked mégis elmondta. Nem lehet, hogy ezzel pont az volt a célja, hogy te mond el nekünk?
Elgondolkodva pillantottam fel rá. Igaza van. És ha azt várja, hogy így segítsek neki? Ha ezzel megmenthetem? Ha én itt ülök tétlenül, miközben ő már rég megkért, hogy segítsek, csak én hülye nem bírtam olvasni a jelekből? Elvégre tudta, hogy ebből rá fogok jönni.
- Igazad van – mosolyodtam el végül, de aztán ez a mosoly szinte azonnal le is fagyott az arcomról – Sam nem magától olyan, amilyen.
- Ezt hogy érted?- ráncolta össze a szemöldökét, miközben a kezét visszahúzva ismét könyökére támaszkodott.
- Josh valamit csinált. Azt nem tudom, hogy mit, de ezzel úgy sakkban tartja, hogy kénytelen azt tenni, amit ő mond. És ebben az esetben elég egyértelmű, hogy Josh mit mond neki – néztem rá jelentőségteljesen.
- Hogy maradjon távol Harrytől… - suttogta döbbenten, aztán szinte azonnal felpattant az asztaltól- Basszameg. Ezt miért csak most mondod? Fel kell hívnom Harryt! – kezdett el őrült módjára kutakodni a telefonja után. Rémülten álltam fel én is, akkora lendülettel, hogy a szék hatalmas csapódással vágódott el mögöttem.
- Louis, ne! – kiáltottam rá szinte sikítva, mire döbbenten nézett rám.
- Mi van? Te itt akarsz tétlenül ülni, miközben tudod, hogy mi lenne a megoldás? – kérdezte hüledezve, és a hangjában bujkáló elfojtott indulat megrémített.
- Nem, Louis, hát nem érted? Nem tudjuk, hogy Josh mit akar! Te nem tudod, hogy mire képes! Ha most felhívod Harryt, ő ideges lesz, és ész nélkül fog odarohanni Josh-hoz, hogy agyonverje. Szerinted abból a bunyóból ki kerülne ki győztesen? – húztam fel a szemöldököm, miközben kis léptekkel megkerültem az asztalt, és most már csak alig fél méterre tőle megálltam.
- Harry nem seggfej. Ne hidd már, hogy csak úgy odarohanna és szarrá akarná verni!- ripakodott rám, miközben végül megtalálta a telefonját, és a kezébe véve tárcsázni készült. Rémülten kaptam ki a kezéből a mobilt, és hátráltam vele egy lépést.
- Szerinted ha te ennyire kiakadtál, ő mennyire tudna logikusan gondolkozni? – néztem rá könyörögve, és reméltem, felfogja végre, hogy miről beszélek.
- És akkor mégis mit szeretnél csinálni? Itt akarsz ülni és hagyni, hogy Josh elcsessze két ember életét!?- húzta fel a szemöldökét gúnyosan.
- Én… - halkultam el rögtön- Fogalmam sincs – ráztam meg a fejem kétségbeesve. Semmi ötletem nem volt.
- Na látod! Valamit tennünk kell - szerezte vissza egy gyors mozdulattal a telefonját, és egy másodperc múlva már a füléhez is emelte. Az adrenalinszintem a magasba szökött, és magam sem tudom, hogy ezért, vagy csak mert amúgy is akkor jutott volna eszembe, rájöttem a megoldásra. Louis-hoz lépve kivettem a kezéből a telefont, és folyamatosan a szemébe nézve megszakítottam a hívást.
- Louis – mosolyodtam el halványan, és cserfesen felhúztam a fél szemöldököm – Nekem még van két kívánságom.
- Mi van? – kérdezte döbbenten, és látszott rajta, fogalma sincs, miről beszélek.
- Kettőt kívánhatok. Amit csak szeretnék. És Sam-nek mindkettőt teljesítenie kell.Egyetlen zokszó nélkül – ekkor már szabályosan vigyorogtam. Louis egy pillanatig még elgondolkodva méregetett, aztán ő is elmosolyodott, és egy gyors puszit nyomott az arcomra.
- Akkor meg mire vársz, zsenikém?- húzódott el vigyorogva. A karjánál fogva visszahúztam magamhoz, és kezemmel a hajába túrva hosszasan megcsókoltam.
- Oké, megyek és felhívom – húzódtam el tőle rákacsintva, mikor már éreztem, hogy szeretné, ha ezt így folytatnánk még. Nem vártam meg a reagálását, azonnal hátat fordítottam, és belépve a közös szobánkba felkaptam az éjjeliszekrényről a mobilomat, majd azzal együtt lehuppantam a puha franciaágyra. Egyetlen percet kellett csak gondolkodnom azon, hogy pontosan mit is fogok mondani, aztán a telefont a fülemhez emelve imádkoztam, hogy most az egyszer legyen olyan kedves, és vegye fel a mobilját.
- Mi van?- szólt bele végül bájosan, de annyira megkönnyebbültem, hogy felvette, hogy valahogy nem tudott érdekelni a kifejezetten bájos stílusa.
- Szia Sam. Josh ott van valahol? – kérdeztem, és igyekeztem ártatlannak tűnni.
- Nincs, úgy egy órája elhúzott.
- És mikor ér vissza?
- Legkorábban hajnalban, de inkább a délelőtt folyamán. Merthogy?- szinte láttam magam előtt gyanakvó arcát, összeráncolt szemöldökét, hűvösen villanó pillantását.
- Oké, akkor a helyzet az, hogy nekem lenne egy kívánságom - mosolyodtam el.
- Mi? – hökkent meg hirtelen, és mintha valami koppant is volna.
- Jól hallottad. Még két kívánságom van, az egyiket pedig most szeretném felhasználni. És tudod, nincs apelláta.
- De… de miért most?- kérdezte kétségbeesetten.
- Az legyen az én dolgom. Mondhatom?- húzogattam a szemöldököm, bár persze tudtam, hogy ezt nem láthatja.
- Hajrá - közölte unottan, és lelki szemeim előtt megjelent, ahogy megforgatja a szemét.
- Ma éjjel hallgass a szívedre - vigyorodtam el végül. Percekig csak a csönd volt a válasz, és már azt hittem, hogy megszakadt a vonal, mikor Sam ismét megszólalt.
- Vagyis?
- Ahogy mondtam. Mást nem kérek. Szép álmokat Sam – búcsúztam el végül vigyorogva, aztán letettem a telefont, és jókedvűen visszalépkedtem Louis-hoz, aki időközben befalta mindkettőnk vacsoráját. Megállva előtte próbáltam csúnyán nézni rá, de ennek csak az lett az eredménye, hogy vigyorogva megragadta a derekam, és az ölébe rántott.
- Mindent elintéztél?- kérdezte vidáman, miután apró puszit nyomott a hajamra.
- Hát, valami még kéne- helyezkedtem addig, amíg félig szembe nem kerültem kérdő tekintetével - Írnál Harrynek egy sms-t, hogy a lehető leghamarabb takarodjon át Samhez?
Mosolyogva bólintott, aztán közelebb hajolva hozzám szenvedélyesen megcsókolt.
#####
A gitáromat ismét a kezembe véve kezdtem pengetni. A gondolataim elkalandoztak, ezért nem is voltam tisztában azzal, hogy mit játszok. Csak a szívemből szólt a dal. De közben nem tudtam, mit tegyek. Muszáj megtennem, amit Ria kért, de ebből még nagy botrány lehet. A legegyszerűbb, ha távol maradok a szomszéd háztól, ahogy az utóbbi napokban is tettem. Így nem kell olyan dolgokat tennem, amiket holnap megbánnék. Vagy ha nem bánnám meg, Josh gondoskodna róla, hogy többé ne forduljon elő. Te jó ég, és mi van, ha bántana valakit? Nem, azt nem engedhetem. Egyszerűen csak itt kell maradnom, ahogy eddig is tettem. Ezzel is teljesítem a kívánságát, nem? Elvégre, nem mondok ellent a szívemnek. Vagyis… Nem nagyon. Szimplán csak nem teszem meg azt, amit a legszívesebben megtennék. A gitárt félretéve ujjaim közé fogtam a hamutálban már félig elégett cigimet, és mélyet szippantva belőle lassan felálltam. Önkéntelenül is a szoba sarkában levő bőrönd felé pillantottam, és tudtam, éreztem, hogy mit kell tennem. Lassan odalépkedtem mellé, aztán letérdelve elé felhajtottam a tetejét. Remegő kézzel húztam ki a bőrönd tetején levő belső cipzárt. Belenyúltam a zsebbe, és mikor ujjaim a hűvös fémhez értek, önkéntelenül elmosolyodtam. A láncot megragadva kihúztam a kezem, aztán lepillantva percekig néztem. Megrohamoztak az emlékek. Emlékek az elmúlt pár hónapból. Emlékek évekkel ezelőttről. Emlékek, amik megmosolyogtattak. Emlékek, amiktől borsódzott a hátam. Emlékek, amiknek hála le kellett törölnöm egy kibuggyanó könnycseppet a szemem sarkából. Hirtelen ötlettől vezérelve a számba vettem a cigit, aztán a tarkómhoz nyúlva bekapcsoltam a lánc apró csatját. A medál érintésétől libabőrös lettem. Behunyva a szemem megragadtam, és az arcomhoz húzva mélyet szippantottam a belőle áradó – nem túl kellemes – szagból. Mint akit megbabonáztak, úgy álltam föl a csengő hangjára. Lassan, oda sem figyelve arra, ami tulajdonképpen történik körülöttem. Csak akkor ébredtem fel, és voltam teljesen tisztában azzal, hogy mi történik körülöttem újra, mikor ajtót nyitottam. Kezemmel még mindig a medált piszkáltam, de amint pillantásom a gyönyörű, zöld szempárra és a kócos hatású, de láthatóan beállított hajra esett, lefagytam. Elnyílt ajkakkal figyeltem, ahogy Harry pillantása a kulcscsontom magasságába siklik, és szinte azonnal megváltoznak az arcvonásai. Eddig görcsösen összeszorított állkapcsa ellazult, az egyenes vonallá préselt ajkak most halvány mosolyra húzódtak, a fakó szempárba hirtelen élettel teli csillogás költözött. Én pedig nem tudtam, mit tehetnék. Mégis milyen kívánság az, hogy hallgassak a szívemre!? Miért nem tudta azt kívánni, hogy egy hónapig pucoljam ki a cipőit minden nap!? Nagyot nyelve becsuktam a számat, a karomat pedig leengedtem magam mellé.
- Miért jöttél?- kérdeztem halkan, de akármennyire igyekeztem is, a kellő hűvösség most hiányzott a hangomból. És tudtam, akaratom ellenére is teljesíteni fogom Ria kívánságát. Nem szólt, csak felmutatta a telefonját, aminek képernyőjét egy megnyitott bejövő üzenet töltötte ki. „Ha jót akarsz magadnak, menj át a szomszédba MOST.”
- Megölöm őket- suttogtam kétségbeesetten, de úgy tűnt, Harry is meghallotta, mivel összeráncolt szemöldökkel nézett rám. Legyintettem, aztán kelletlenül arrébb álltam az ajtóból, hogy be tudjon jönni a házba. Annak ellenére, hogy tudtam, abból ha mi most kettesben maradunk, semmi jó nem fog kisülni. Magam mögött becsukva az ajtót a kinti hangokat is kizártam a házból, és mivel egyikünk sem szólalt meg, a csend egyre inkább ránk telepedett. De ez nem volt kínos. Hogy is lehetett volna az? Vele soha nem éreztem, hogy bármi kínos lett volna. Bár én ettől függetlenül még kényelmetlenül éreztem magam, de ez akkor is így lett volna, ha valamelyikünk értelmetlen fecsegéssel töltötte volna ki az üres járatokat. Harry most felém pillantott, és szólásra nyitotta a száját, mikor hirtelen megéreztem, hogy mit kell tennem.
Nem gondolkodtam. A szívemre hallgattam. Három lépéssel átszeltem a köztünk levő távolságot, majd karjaimat a nyaka köré kulcsolva szorosan magamhoz húztam. Egyetlen másodpercet habozott csak, után átkarolta a derekam, és ő is tiszta erőből szorított magához. Azt hittem, ott roppanok össze, de szükségem volt rá. Mindvégig szükségem volt rá. És úgy éreztem, mindig is szükségem lesz rá. Mert nélküle nem vagyok teljes egész. Mint egy félbetört szív. Tökéletesen illeszkedtünk egymáshoz, de akárhogy is próbáltuk, ez mással nem jött össze. És tudtam, ő is ugyanezt érzi. Most nem beszéltem be magamnak hülyeségeket, nem hagytam, hogy az agyam irányítson, hogy azt kérdezgessem magamtól, ugyan miért szeretne pont engem? Most csak a szívemre hallgattam, és így ébredtem rá, hogy ez az érzés végig bennem volt. Ahogy benne is. Csak nem engedtem a felszínre. Még szorosabban bújtam hozzá, és csak ekkor vettem észre, hogy a pólóján egy hatalmas, sötét folt keletkezett. Kissé elhúzódtam tőle, és amikor az arcára néztem, önkéntelenül is elnevettem magam. Nem azért, mert az ő szemei is csillogtak. Dehogy. Hanem azért, mert úgy éreztem, most először látom is őt. Nem úgy mint eddig, mikor csak néztem rá. És ez az érzés annyira felszabadító volt, hogy nem tudtam mással, csak nevetéssel kiadni magamból. Ő is elmosolyodott, aztán anélkül, hogy bármit is kérdezett volna, lassan odahajolt hozzám, és megcsókolt. Belemosolyogtam a csókba, és úgy éreztem, mintha szárnyalnék. Alig mertem elhinni, hogy ez megtörténhet velem. Akkor, azokban a pillanatokban nem törődtem vele, hogy mit fog hozni a másnap reggel. Semmi más nem számított, csak Ő és Én. Ki akartam élvezni minden egyes pillanatot, amit vele tölthetek. Hirtelen elhúzódott tőlem, és szemével az arcomat kezdte pásztázni. Összezavarodva néztem rá, még mindig könnyes szemekkel, aztán hirtelen megragadta a kezem, és elkezdett fölfelé húzni. Miután fölértünk az emeletre, finoman belökdösött a fürdőszobába.
- Most mit szeretnél?- húztam fel a szemöldököm, miközben a pulóverem ujjával megtöröltem az arcomat.
- Majd meglátod – vigyorgott rám, aztán a továbbiakban rám sem hederítve elkezdett kutatni a fürdőszobaszekrényben. Mikor megfordult, kikerekedett szemekkel néztem a kezében levő ollóra.
- Ez most komoly?
- Nyugi - simított végig az arcomon - Csukd be a szemed.
Egy pillanatig haboztam, aztán engedelmesen lehunytam a szemeim. Az olló fémesen csattant, aztán valami halkan puffant a padlón. Én pedig úgy éreztem, mintha valami hatalmas súlytól könnyebbültem volna meg. Mármint nem fizikailag. Mintha felszabadították volna a szívemet, megtisztították volna a lelkemet. Atya ég, ez de nyálasan hangzott. Mindegy, a lényeg, hogy Harry még legalább öt percig csattogtatott az ollójával, én pedig csattanásról csattanásra egyre jobban éreztem magam. Észre se vettem, hogy már semmilyen hangot nem hallok, csak magamban mosolyogva, továbbra is lehunyt szemekkel álltam.
- Oké, kinyithatod – szólalt meg Harry tőlem valószínűleg alig öt centire, és hallottam a hangján, hogy vigyorog. Mivel kissé le volt hajtva a fejem, így az első dolog, amit megláttam, az a lábam körül levő lény, ami úgy nézett ki, mint egy sötétszőke pulikutya. Miután a lábaimat kiszabadítottam a szőrcsomóból, a tükör elé léptem. És döbbenten kaptam a fejemhez. A hajam alig öt centisre volt levágva, és összevissza állt. Mintha a nővérem haját láttam volna, csak világosban. Döbbenten néztem Harryre, aki ugyan mosolygott, mégis úgy láttam, kicsit tart a reakciómtól. Még egyszer belepillantottam a tükörbe, ahonnan mintha egy más ember nézett volna vissza rám, aztán lendületből megfordultam, és Harryhez lépve számat az övére tapasztottam. Mikor végül képes voltam kissé elhúzódni tőle, a füléhez hajoltam.
- Köszönöm – suttogtam, és tudtam, hogy érti. Hiszen tudta. Tudta, hogy a hajam jelképezte mindazt, amit érzek. Úgy, ahogy a raszták súlya egyre inkább nyomta a fejemet, a fájdalom is egyre inkább rám telepedett. Elvégre akkor csináltattam meg, mikor Riával és Josh-sal együtt kiszöktem a rehabról. Egy új élet kezdete volt. Ami most végre befejeződött.
- Honnan tudtad?- kérdeztem halkan, most már az ágyamon ülve. Párpercenként önkéntelenül is a rövidre nyírt tincseimhez nyúltam, és próbáltam szokni az érzést. Ahogy azt is, hogy senki nem próbált meg korlátozni. És hogy a gyomromban levő jóleső bizsergés felerősödött, akárhányszor Harry megcsókolt, megölelt, vagy akár csak hozzámért.
- Előbb egyél - mosolygott rám, a kezembe nyomva a kis fagyisdobozt. Eszembe sem jutott tiltakozni, hiszen egyrészt tudtam, hogyha van valaki, aki még nálam is makacsabb, akkor az ő, másrészt pedig tisztában voltam vele, hogy jót akar nekem. Így hát a kanalat mélyen belenyomva a fagyos édességbe kezdtem el magamba lapátolni. Pár falat után viszont jelentőségteljesen ránéztem, hogy mondja már.
- Fogalmam sincs - vonta meg a vállát szórakozottan, mire összeráncoltam a szemöldököm - Csak tudtam, és kész. Nem, ez nem jó kifejezés. Csak éreztem, és kész.
Értetlenkedve néztem rá. Egy pillanatig. Aztán inkább visszatértem a fagyimhoz, és úgy döntöttem, ráér később kifaggatnom Harryt. Hiszen előttünk állt az egész éjszaka. Mikor legközelebb felpillantottam, hirtelen előrelendítette a kezét, és a hajamba túrva összeborzolta a rövid tincseimet. Kikerekedett szemekkel néztem rá, és nem tudtam, hogy ezt most mire véljem.
- Olyan aranyos vagy rövid hajjal - vigyorodott el végül, miközben ismét hajamba túrt- Mint egy pimasz kissrác – tette hozzá még szélesebb vigyorral. Megforgattam a szemem, aztán ismét egy jó adag fagyit kikanalazva észrevétlenül megcéloztam, és a hajába dobtam.
- Héééé- kapott oda reflexből, aztán undorodva húzta el a kezét, amiről máris csöpögni kezdett a vanília. Gonoszan elvigyorodott, és mielőtt még hátra tudtam volna hajolni, hatalmas (és fagyis) tenyerét az arcomra helyezte, és száját az enyémre nyomta. Tiltakozni pedig elfelejtettem. Elvégre kit érdekel egy kis fagyi, ha közben sokkal fontosabb dolgokkal is foglalkozhat? Mosolyogva csókoltam vissza, és azt hiszem, már egyikünket sem érdekelte, hogy mennyire fagyizzuk össze a másikat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése