35. rész/ Can't you see that you're smothering me?

http://www.youtube.com/watch?v=B0j0m-GUO2s&feature=related

" - Mi a valóság?

- Amit a többség annak tart. Nem feltétlenül a legjobb, és biztosan nem is a leglogikusabb, de ez felel meg a leginkább a közösségi érdekeknek. Látja, mi van a nyakamban?

- Nyakkendő.

- Helyes. Logikus válasz, teljesen normális emberre vall. Igen, nyakkendő! De egy őrült azt felelné, hogy a nyakamban egy színes rongydarab van, ami nevetséges, haszontalan, és bonyolult módon van megkötve. Akadályozza a fej forgatását, és a lélegzetvételt is megnehezíti. S ha nem vigyázok, bekapja a ventilátor, és meg is fulladhatok. Ha egy őrült megkérdezné, mire való a nyakkendő, azt kellene felelnem: az égvilágon semmire. Még csak nem is díszít különösebben. Valójában a rabszolgaság, a hatalom és a távolságtartás szimbóluma. Egyedüli haszna abban áll, hogy amikor hazaérünk a munkából, végre levehetjük, és úgy érezzük, hogy megszabadultunk valamitől, amit nem tudunk megfogalmazni. De vajon a puszta megkönnyebbülés létjogosultságot ad a nyakkendőnek? Nem. Ha azonban megkérdezünk egy őrültet és egy egészséges embert, hogy mi ez, azt fogjuk normálisnak tartani, aki azt mondja: ez egy nyakkendő. Nem számít, melyikük gondolkodik helyesen, és melyiküknek van igaza."(Veronika meg akar halni, részlet)

Feszülten engedtem le eddig behajlított kezemből a könyvet, amit aztán a térdeimen elhelyezve be is csuktam. Fürkésző pillantással néztem a vörös függönnyel elsötétített ablakot, mintha így megtudhatnám, miért nem tudok percek óta a könyvemre koncentrálni a kintről bejövő zajok miatt.

- Utálom az építkezéseket…- suttogtam csak úgy magamnak, aztán a rongyossá olvasott könyvet letéve magam mellé az ágyra felkaptam egy cigis dobozt, és a Martens bakancsomba belebújva kisétáltam a szobámból. A folyosóra kilépve még a kintről bejövő zajon keresztül is hallottam a hangos horkolást, ami a velem szemben levő zárt ajtó mögül jött. Megforgatva a szemem indultam el a lépcső felé, aztán a korlátba kapaszkodva lebotladoztam a földszintre. A nappaliban megtorpanva kissé felhúztam a szemöldököm, amikor a kanapén kucorgó személyt megpillantottam. Bár fekete haján kívül nem sokat láttam belőle a sötétbarna takarónak köszönhetően, így sem volt nehéz kitalálnom, ki lehet az. Kissé megráztam a fejem, hogy a gondolataim visszatérjenek a valóságba, de egyszerűen nem tudtam napirendre térni ezek felett. Úgy értem, könyörgöm. Tök oké, hogy Ria minden este szexmaratont szervez Louis-val, csak az már nem annyira, hogy erről a fiúk közül senki nem tud. Ráadásul az egyik bandatársa közben egy szinttel lejjebb alszik, mert nem volt kedve hazamenni, miután ismételten megdugta Alicet, aki viszont nagy valószínűséggel belehabarodott. Ki kellett szabadulnom ebből a mocskos légtérből. Egyszerűen fojtogató érzésem volt bent a házban, és nem voltam képes tovább elviselni. Ezért csak felkaptam a kanapé előtt levő dohányzóasztalról Zayn öngyújtóját, és egy cigit a számba helyezve kiléptem a bejárati ajtón. A fal felé fordulva meggyújtottam a cigim, majd kissé már lenyugodva fordultam a felkelő nap szikrázó sugarai irányába. Pár másodpercig pislogva próbáltam hozzászokni a vakító fényekhez, aztán hunyorogva néztem a hang forrása felé. Akkor hallottam meg az első igazán fülsiketítő sikítást. Kikerekedett szemekkel álltam az ajtó előtti beton lépcsőfokon, a kezemet ernyedten ejtettem le, és csoda, hogy a cigi nem esett ki a kezemből. A mellettünk levő ötcsillagos szálloda bejáratánál egy legalább ötvenfős társaság gyűlt össze. Egy legalább ötvenfős, csak és kizárólag tinédzser lányokból álló társaság. Akik mögött jó pár középkorú, márkás öltönybe bújtatott férfi, és húszas évei végében járó, kosztümös nő állt, mikrofonnal a kezükben, tőlük pár lépésnyire fekete ruhás, kamerát tartó emberek. A sikítás oka egyébként egy, a szálloda kapuján kilépő kapucnis alak volt. Továbbra is hunyorogva próbáltam kivenni, hogy vajon ki lehet az, de csak annyit tudtam leszűrni, hogy egy fiatal srác próbált elhúzni a tömeg mellett. Mikor aztán rájött, hogy ez nem fog összejönni, észveszejtő rohanásba kezdett, és csak annyit vettem észre, hogy egy hatalmas fékezéssel hirtelen megállt előttem. Vagyis csak meg akart, mert a harmattól még nedves pázsiton kissé tovább csúszott, így egy nagyobb kanyar kíséretében kellett visszalépnie elém. Az aggódással és félelemmel teli szempár egyből rám tévedt, aztán a válla fölött hátranézve ezeket a pánik cserélte fel, és mögém lépve mint egy menedéket keresve próbált elbújni a rajongók elől.

- Honnan tudták..?- suttogtam kétségbeesve, miközben a tömeg egy alig másfél méteres kört kihagyva körülöttünk felsorakozott, és csak idő kérdése volt, hogy valaki elindítja azt a láncreakciót, ami elől már nem igazán lehetne menekvés.

- Ötletem sincs. De én bementem.

Ahogy a fülemhez hajolva suttogott, lehelete a nyakamat csiklandozta. Megborzongtam a közelségétől, de a pillanat igen hamar elszállt, amikor is a hátam mögött hirtelen kinyitotta az ajtót, és belépett a házba. Abban a pillanatban elszabadult a pokol. Minden egyszerre történt. A lányok sikítva elkezdtek felém tolongani, ordítottak, hogy ne menjen el, vakuk kezdtek villogni, a kamerás emberek hirtelen közelebb jöttek, én pedig lefagyva álltam egy helyben, és nem tudtam mit csinálni. Ekkor mindkét csuklómat egy-egy kéz ragadta meg, és mint egy bábot, berántottak a házba. A hirtelen lendülettől kiesett a cigi a kezemből, és a következő, ami feltűnt, az az ajtó hangos csapódása, és a zár kattanása.

- Oké vagy?- pár másodperc hatásszünet után mély lélegzetet vettem, és lassan Zayn felé fordultam, aki most zavartan vakarta a tarkóját, miközben az arcomat fürkészte. Mögé pillantva láttam, ahogy Harry a telefonjával a fülénél idegesen magyaráz, de közben tekintete végig az enyémet kereste. Visszapillantottam Zaynre, és halvány mosolyt erőltettem az arcomra.

- Persze. Miért is ne lennék oké? Elvégre, tök természetes, hogy egyszer csak kilépve a házból több tucat sikítozó, önkívületi állapotban levő lánnyal találjam szemben magamat, akik meghalnának azért, hogy egyetlen pillanatra rájuk nézzetek, és akiktől mellesleg ti szabályosan menekültök. Tök természetes, hogy ha kimegyek rágyújtani, pár idióta vadbarom a pofámba tolja a mikrofonját, és indiszkrét kérdéseket feltéve azt higgye, hogy kurvára köze van mindenhez. Ugyan már, miért ne lennék jól?- ironikus lettem volna? Áhh, dehogy. Zayn Harry felé nézett, aki éppen most tette le a telefont, és kissé közelebb lépve elgondolkodva méregetett.

- Nem képzeled, hogy komolyan kimennénk ebbe az őrültekházába?

Már megint a lényeget fogta meg.

- Basszus, ők a rajongóitok. Értük csináljátok, nem? Nem akarnak megölni titeket. Csak egy aláírás, vagy egy közös kép kéne nekik – húztam fel a szemöldököm, mire Harry Zayn felé pillantott, aki csak megvonta a vállát, aztán visszament a kanapéhoz az ott felejtett pólójáért. Arcomat a kezeimbe temetve próbáltam kissé lenyugodni. Most ez komoly? Miért? Honnan az istenből tudták meg, hogy itt vannak? Hogy lesz ezek után egyetlen nyugodt percünk is? És ezeket a szerencsétleneket miért nem hagyják legalább pihenni? Könyörgöm, ők is csak emberek! Akik nem igazán akarnak törődni ezekkel a rajongókkal. Amit meg tudok érteni. De akkor is… Sóhajtva a kávéfőzőhöz léptem, és pár perc múlva megnyugodva szívtam a tüdőmbe a kávé kesernyés illatát. Ahogy a kávéfőző sípolása mellé fentről hangos lábdobogás társult háttérzajként, mindhárman egy emberként néztünk a lépcső felé. Unottan bámultam Zayn álmos, és Harry feszült arcát, ahogy azt várták, vajon ki fog lejönni a konyhába. Csak éppen arra nem számítottak, hogy alig pár másodperc múlva Louis jelenik meg egy szál alsógatyában, kócos hajjal, nyakán kör alakú, kékeslilás foltokkal. Fejét lehajtva a lábfejeit nézte, gondolom, hogy ne tévessze el a lépést, de amikor a konyhához érve felnézett, az összes álmosság eltűnt a szeméből. Zavartan nézett hol Harryre, hol Zaynre, aztán segítségkérően pillantott felém.

- Hát ti mit csináltok itt?- tette fel végül a kérdést, ami szokatlanul hangosnak hatott a hirtelen beállt ’csendben’, amit a kávé elkészülése miatt már csak a kintről beszűrődő sikítások törtek meg. Kezeimet a mellkasom előtt összefonva unottan dőltem a konyhapultnak, miközben Harry idegesen ökölbe szorította a kezét.

- Hogy mi mit csinálunk itt? Nem gondolod, hogy ezt inkább nekünk kéne kérdeznünk? – hangjából csak úgy sütött a feszültség, tekintete pedig szinte szikrázott.

- Ja haver, nem úgy volt, hogy ezt már megbeszéltük?- szólalt meg most Zayn elsötétült tekintettel, és egy apró lépéssel közelebb ment a megadóan feltartott kezekkel álló Louis-hoz. De ebben a pillanatban ismét lábdobogás hangzott fel, csak ez sokkal halkabb volt, és amint csatlakozott hozzá az idegesítő dobolás, amiről nagyon jól tudtam, hogy a hosszú körmök, és a sötétbarnára festett fa korlát találkozásából adódtak, egyértelművé vált, hogy ki jön le. Ria laza kontyba fogott hajjal, egy szál rózsaszín törölközőben, mezítláb libegett be a szobába. Egy pillanatra megtorpant, mikor meglátta az összegyűlt társaságunkat, de egyetlen másodperc elég volt számára, hogy a döbbent arckifejezése helyére felvegye azt a tipikus mézesmázos mosolyát, és dudorászva a hűtőhöz lépett. Unottan a kezembe vettem az előre odakészített bögrémet, majd a gőzölgő, fekete kávéval teletöltve ismét a pultnak dőlve a bögre fülét kezdtem piszkálni. Ria a hűtőből kimászva töltött magának egy pohár narancslevet, aztán mosolyogva a feszülten álló fiúkra nézett.

- Liam tudja?- kapta a tekintetét Harry hirtelen Louis felé, mire az felkapta a fejét, és már az ő testéből is csak úgy áradt a feszültség.

- Mégis mi köze lenne hozzá? Miért kell mindig, mindent megosztanunk egymással? Nem vagyunk összenőve! Vannak titkaink, basszus!

- De nem érted, hogy ez nem erről szól?- amint Harry felemelte a hangját, egyértelművé vált, hogy ez nem egy kétperces vita lesz. Tapintani lehetett a feszültséget, és a szemem sarkából láttam, hogy akkor Ria most nagyon be akarja vetni magát. És nem tévedtem. A pultra téve a narancslevet előrébb lépett, és a haját kisöpörve a szeméből a három srác közé állt.

- Fiúk! Most komolyan, mit kell ezen ennyire kiakadni? Vagy ha már ennyire idegbajosak vagytok, akkor inkább velem ordítozzatok, ne Louis-val. Neki semmi köze ehhez, oké?- hangja szinte angyalian csengett, én pedig kissé felhúztam a szemöldököm az alakítását hallva. Ez megveszett? Nyilván arra számított, hogy ez majd rohadtul lenyugtatja a fiúkat, mert vele nem veszekednének. Ja, mert ez általában így van. Csak ez most nem egy átlagos eset volt. Louis halvány félmosolyt küldött felé, ami aztán azonnal le is fagyott az arcáról, mikor Harry ezúttal Riához lépett közelebb.

- Tudod mit? Igazad van. Mégis hogy az istenbe képzelted ezt? Nem veszed észre magadat, basszus? Komolyan, itt teszed a szépet, meg a jót, de nekem ebből már rohadtul elegem van. Csak úgy fogod magad, idepofátlankodsz, és tönkre akarod tenni a barátságunkat? Most komolyan, mit képzelsz? Esténként jól jön egy dugópartner, és ha már engem nem tudsz megfűzni, akkor jó lesz Louis is? Ekkora egy ribanc komolyan nem lehetsz.

Louis és Zayn döbbenten kapkodták a fejüket közöttük, Ria arcán a rémület futott végig, míg Harry továbbra is árasztotta magából a feszültséget.

- Ehhez kurvára nincs semmi közöd, érted? Miért akarsz beleszólni mások életébe? Azért, mert neked nem jött össze? Honnan veszed, hogy nem szeretem? Honnan veszed azt a bátorságot, hogy csak úgy, felszínes ismeretség alapján megállapíts bármit is rólam? Semmit nem tudsz rólam! Érted? Semmit! Szóval szívódj fel, és törődj a saját dolgoddal, seggfej. Mikor megláttam az első könnycseppet kicsordulni a szeméből, majdnem félrenyeltem az éppen akkor kortyolt kávémat, amit aztán kénytelen voltam visszatenni a pultra, hogy le ne ejtsem. A monológja befejeztével hatalmasat taszított Harryn, aztán idegesen felcaflatott a lépcsőn. Összeráncolt szemöldökkel néztem utána, aztán fürkészve pillantottam Harryre.

- Figyelj, lehet, hogy tényleg nem kéne ennyire túlreagálnod…- szólaltam meg végül csendesen, miközben a gyomrom görcse rándult, és már abban a pillanatban tudtam, hogy meg sem kellett volna szólalnom. Szinte idegbetegen nézett felém, és csak úgy köpte felém a szavakat.

- Szerintem te inkább ne mondj semmit. Mégis mióta tudsz te erről, mi? Komolyan, és én még azt hittem, hogy nem változtál meg annyira!

- Jézusom Harry, ne keverd már őt is bele. Neki aztán tényleg semmi köze hozzá.- emelte fel most Louis a hangját, miközben egy lépéssel közelebb ért hozzá.

- Komolyan, mi az istenért nem mondtad el?- ordította el magát, és akármennyire is tudtam, hogy ezt csak tehetetlenségében tette, mert aggódott a legjobb barátjáért, az ereimben szinte megfagyott a vér. Fogalmam sincs honnan, de hirtelen egy emlékkép villant be elém. Illetve nem is maga az emlék volt a lényeg. Hanem az a félelem, az a pánik, amit az az idegbeteg szempár váltott ki belőlem. Miközben átjártak ezek az érzések, a remegés erőt vett rajtam, kapkodva kezdtem levegőt venni, és ugyan próbáltam megkapaszkodni a konyhapultban, nem bírtam el magam. A fenekem fájdalmasan hirtelen találkozott a hűvös kőpadlóval, miközben a szememet szorosan összeszorítva próbáltam kiverni a fejemből az előbbi érzéseket. Nem tudtam tisztán gondolkodni, a valóság megszűnt körülöttem létezni, mintha egy másik dimenzióba léptem volna át. Megszűntek a kintről beszűrődő tompa sikítások, a mikró csipogása, a hűtő zúgása, megszűnt körülöttem minden és mindenki. Helyette fülsüketítő robajokat hallottam, amikkel egy időben a szemem előtt megjelenő sötétséget mintha egy fehér villanás világította volna be. A zuhogó eső egyenletes hangját csak még életszerűbbé tette a hirtelen csontomig hatoló hideg érzése. Egyetlen szót bírtam csak kimondani, ezt is inkább csak tátogtam, mint kimondtam volna.

- Josh…

A sötétség szinte magába szippantott. Egy hatalmas, üres térben lebegtem, és a szemem előtt, mint egy diavetítőn, emlékképek jelentek meg. Olyan emlékek, amikről már rég nem is tudtam. A családomról, amint éppen megpihenünk egy egész napos túra kellős közepén. Az anyámról, ahogy mosolyogva hoz be a nappaliba egy nagy tálca sütit. A nővéremről, amint a szobájában ülve ollóval nekiesik a ruháinak. Harryről, ahogy a nevetését visszafojtva arca torz fintorba kúszik. Riáról kislányként, ahogy a térdig érő, pörgős szoknyájában összevissza forog, és zavartan fogadja az idősebb fiúk tolakodó pillantásait. Harryről, ahogy közelebb hajolva hozzám szemügyre veszi a csuklómon levő sebhelyeimet, aztán aggódó pillantását az enyémbe fúrja. De ezeket a képeket szinte azonnal elfelejtettem, ahogy ismét kinyitottam a szemem. Pár pillanatig zavartan pislogtam, és igyekeztem mély lélegzetekkel a lehető legtöbb oxigént eljuttatni az agyamba. Továbbra is a konyhában voltam, ugyanott, ahol eddig. Még mindig a hideg kövön ültem, felhúzott lábakkal, remegve. Csak a társaság változott. Hunyorogva próbáltam kivenni az alakokat, és finoman eltoltam magamtól a felém nyújtott poharat. Alice Zayn-el beszélgetett csendben, majd mikor észrevette, hogy őt nézem, biztató mosolyt küldött felém. Tekintetem most Harryre siklott, aki továbbra is felém tartotta a vízzel teli poharat, és tőlem úgy fél méterre törökülésben foglalt helyet. Nyomatékosan megráztam a fejem, pedig hihetetlenül szomjas voltam. De nem akartam inni. Sem elfogadni valamit tőle.

- Jól vagy?- ráncolta a szemöldökét, mire egy hűvös pillantást küldtem felé. Mégis mi volt ez?

- Menj el, kérlek…- suttogtam rekedten, és elkapva róla a tekintetem a padlót kezdtem fixírozni. Nem bírtam ránézni. Szükségem volt egy kis időre egyedül, és úgy tűnt, hatásosan árasztottam magamból a hűvösséget, mert pár perc múlva a szemem sarkából megfigyelhettem Harryt, ahogy feltápászkodva mellőlem becsatlakozott Zayn-ék beszélgetésébe. A vízre sandítva sóhajtottam, aztán leküzdve a büszkeségem (vagy mim) felkaptam a földről, és egy hajtással kiittam az egészet. Mikor már nem porzott a torkom a szárazságtól, a konyhapult szélébe támaszkodva feltápászkodtam, és lesütött tekintettel felbotladoztam a lépcsőn. De még így is éreztem magamon a feszült pillantásokat. De ne aggódjanak már értem! Úgy értem, én sem tudom, hogy mi történt, de akkor is. Mi közük hozzá? Pláne Harrynek… A szobámba érve elővettem az ágyam mellett levő fadobozból az ecseteimet, és a sarokban álló félig kész festményhez léptem. Kavarogtak bennem az érzések, és még ha akartam volna, se tudtam volna rendezni őket magamban. Egyszerűen csak túl sok volt. A rajongók, az újságírók, Harry kiakadása, az emlékképek, az érzéseim… Utálok gyenge lenni. Pedig minden egyes nappal, amit Harry közelében töltök, egyre gyengébb és gyengébb leszek. Ez így nem mehet tovább. Valamit tennem kell. De mit? Barátok… Még hogy barátok! Én ezt nem bírom. El kell tűnnöm a közeléből, örökre. Szinte megfojt az az érzés, hogy egyre közelebb kell kerülnöm hozzá. Ismét éreztem az illatát, gondolatban elmerültem csodálatos, türkiz tekintetében, gödröcskéi mosolyt csaltak az arcomra, utánozhatatlan, rekedtes hangú nevetése belőlem is vigyorgást váltott ki, lassú, monoton beszéde szinte belemászott a fejembe… Megráztam a fejem, és a kézfejemmel megtöröltem a homlokom, amivel sikeresen magamra festettem egy vízszintes kék csíkot. A kép még korán sem volt kész, de nem éreztem úgy, hogy jelen pillanatban folytatni tudnám. Az ágyam mellé lépve szélesre tártam az ablakot, de azonnal meg is bántam, ahogy rájöttem, hogy így mindenféle akadály nélkül fog beszűrődni a kinti lárma. Viszont szükségem volt a levegőre, így a sikítások elhallgattatása érdekében fogtam az éjjeliszekrényre dobott pendrive-omat, és bedugtam a földön heverő hifibe. A hangos dübörgés alig fél perc múlva betöltötte a szobát, elnyomva ezzel minden zavaró külső tényezőt. Kizártam a külvilágot, csak én voltam, és a zene, ami akkora hangerővel üvöltött, hogy éreztem a rezgését a csontjaimban. Elővettem a zsebemből a cigis dobozom, és végre nyugodtan rágyújtottam.

A füst a nyitott ablak ellenére is a szobában maradt, én pedig minden slukkal egyre mélyebben lélegeztem be a nyugtató nikotint. A zene elcsendesedett, de csak arra az időre, amíg a következő szám betöltött, de ez a pár másodperces szünet pont elég idővel szolgált arra, hogy meghalljam az ajtó felől érkező halk kopogást. Pár pillanatig nem akartam tudomást szerezni róla, de amikor elkezdődött a következő szám, sóhajtva feltápászkodtam az ágyamról, és továbbra is az égő cigivel a kezemben kinyitottam az ajtót. Csak a fél szemöldökömet emeltem fel, miközben kijjebb tártam az ajtót, és beengedtem a szobába az esetlenül, zsebre tett kézzel ácsorgó Harryt. Miután belépett a szobába, és becsuktam az ajtót, kisebb köhögőroham jött rá a füstnek köszönhetően, amit csak egy halvány mosollyal nyugtáztam, majd elnyomtam a cigimet az éjjeliszekrényen levő üveg hamutartóban. Harry az ablakhoz lépett, majd annak háttal nekidőlt a párkánynak, és úgy próbált a lehető legtöbb oxigénhez jutni. Ugyan ebben a pillanatban a kintiek sikítása még a dübörgő zenét is túlharsogta, ám őt ez láthatóan egyáltalán nem zavarta. Inkább közömbös volt az arckifejezése, látszólag már egyáltalán nem érdekelte, hány ezren, esetleg hány millióan ölnének érte. Hiszen nagyon jól tudta, hogy mindenki csak a látszatért szereti. Azért a látszatért, amit ő, és a menedzser alakított ki róla. Először, mikor láttam, hogy mennyire nem érdekli ez a felhajtás, megdöbbentem. De már rájöttem, ha engem imádnának ennyien úgy, hogy nem is ismernek, egy idő után én is hozzászoknék. Ez nem olyan dolog, mint például, ha sok éves keresgélés után megtalálod a legjobb barátod, akivel mindenben passzoltok egymáshoz. Vagy a lelki társad. Vagy amikor végre találsz valakit, akit tiszta szívedből szeretsz, és aki tiszta szívéből szeret téged. Sok mindenkit szerethetünk a külsejéért, a látszólagos személyiségéért, de a kamerákon keresztül senkit sem ismerhetünk meg igazán. És ezt ő is tudja.

- Nézd, én…

Ugyan ezt a két szót csak a szájáról tudtam leolvasni, és sejtettem, hogy most valami iszonyat fontosat akart mondani, nem érdekelt. Egyszerűen nem bírtam ki. Ahogy ott állt, zsebre tett kézzel, hanyagul összeborzolt hajjal, alapozó nélküli, természetes arccal, két napos borostával, csillogó szemekkel, egyszerűen csak nem bírtam tőle egy méterre megállni, és a szájáról leolvasni a mondandóját. Valahogy jobb terveim voltak a szájával kapcsolatban. Mindössze két szót tudott kimondani, utána elhallgattattam. Határozott mozdulattal léptem oda hozzá, és a tarkójánál megragadva magamhoz húztam az arcát. Egy pillanatra dermedten állt, de utána szinte egyből visszacsókolt, és kezével átfonva a derekamat szorosabban magához húzott. Az üvöltő zenét már egyáltalán nem hallottam. És nem, nem azért, mert megszűnt körülöttem a külvilág. Hanem a kintről hallatszó egyre hangosabb, és egyre hisztérikusabb sikítások miatt, amik szinte kiszakították a dobhártyámat. Harry finoman arrébb tolt, miközben a szája továbbra is fogva tartotta az enyémet, és fél kézzel becsukta maga mögött az ablakot. Ujjaimmal végigszántottam selymes haján, miközben éreztem, hogy keze ritmikusan jár le-föl a hátamon. Aztán hirtelen kipattantak a szemeim. Döbbenten toltam el magamtól kissé, és zihálva próbáltam levegőt juttatni a tüdőmbe. A szívem őrülten dobogott, és kikerekedett szemekkel pillantottam Harry kipirult arcára. Ugyan a látványtól majdnem elnevettem magam, ez valahogy nem az a pillanat volt. Egy lépést hátráltam tőle, aztán elfordulva leguggoltam, és kikapcsoltam a zenét. A hirtelen beállt csendben csak a kintiek zajongása hallatszott be tompán. Újra felé fordultam, majd az ajkamba harapva próbáltam kitalálni, hogy mégis mit mondhatnék.

- Nézd, én sajnálom, csak…

- Ó, persze, semmi gond - szakított félbe ingerülten, miközben fél kézzel a hajába túrt, és tekintete azonnal elsötétült - Miért is lenne gond? Hiszen nekem nincsenek is érzéseim! Bármikor csókolj csak meg, ha gondolod, aztán meg próbálj meg úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Igaz, miért is lenne ez gond!?

Lesújtva néztem rá, és nem tudtam, mit is mondhatnék. De úgy tűnt, nem is várt választ, mert ekkor hirtelen közelebb lépett hozzám, és míg én továbbra is lefagyva álltam, és mozdulni sem tudtam, a fülemhez hajolt, és olyan halkan suttogott bele, hogy utána abban sem voltam biztos, hogy nem csak képzeltem - e az egészet.

- De akármennyire is nehéz elhinned, én szeretlek, Sammy. És legközelebb akkor támadj le, ha te is ki tudod ezt mondani.

Döbbenten álltam immár egyedül a szobámban, az ajtó csukódása még mindig a fejemben visszhangzott. Most komolyan azt mondta, amit hallottam? Üveges tekintettel túrtam a rasztáim közé, és próbáltam rendezni a fejemben uralkodó káoszt. Nem sok sikerrel. Nem, biztos nem azt mondta! Csak beképzeltem. Csak beképzeltem, mert ezt akartam hallani! Dehogy akartam én ezt hallani! Vagy… vagy mégis?

#####

http://www.youtube.com/watch?v=S8HI31HN4LE

Pislogás nélkül figyeltem az ágyamban alvó angyalarcú fiút. Nem érdemelte meg, amit vele tettem. Ezt nagyon jól tudtam. Ahogy azt is, hogy nálam sokkal jobbat érdemelt. Valaki olyat, aki képes tiszta szívből szeretni. De akkor sem vagyok képes ellenállni neki. A hófehér takaró egyenletesen emelkedett és süllyedt a mellkasával együtt, míg én törökülésben ültem az ágy végében. A veszekedés után idegesen vonult fel a szobámba, de alig tíz percembe telt lenyugtatnom, és újabb negyed óra után már vissza is aludt, és legalább olyan mély álomba zuhant, mint a felébredése előtt. Az idegességtől a homlokán felgyűlt ráncok mostanra kisimultak, és ha valaki csak most látta, nem tudta volna megállapítani, hogy nemrég épp le akarta szedni a legjobb barátja fejét. Komolyan, nem tudom, Harry mégis mit képzelt magáról… Mármint oké, hogy aggódik Louisért, de nem kéne beleszólnia az életébe. Mégiscsak felnőtt férfi, könyörgöm. De milyen szexi volt, miközben éppen ellenem uszította! Te jó ég, Ria, most állj le. De ahogy összeráncolta a szemöldökét, és a fejét lehajtva elmélyítette a hangját… Úristen, elég már, na. Megráztam a fejem, aztán óvatosan felkászálódtam, és csendben kisurrantam a fürdőszobába, hogy végre lezuhanyozhassak. Ahova egyébként az előbb is indultam, amikor is meghallottam a lentről felhallatszó hangfoszlányokat. Mindegy, szóval most már végre eljutottam a fürdőbe, és az ajtót magamra zárva percekig folyattam magamra a forró vizet. A hajamat egy másik, hófehér törölközőbe csavartam, és kiléptem a folyosóra. Éppen abban a pillanatban, mikor Sam szobájából Harry lépett ki. Mikor meglátott, megtorpant, és összeráncolt szemöldökkel nézett rám. Aztán egyetlen szó nélkül hátat fordított, és elindult le a lépcsőn. Önkéntelenül is kissé oldalra hajoltam, és az ajkamba harapva próbáltam megállni, hogy nehogy utánarohanjak, és rácsapjak a fenekére. Aztán elgondolkodtam. Hogy fognak innen kijutni? Biztos inkább átmásznak a kerítésen, minthogy átevickéljenek ezen a tömegen. Fura belegondolni, hogy tulajdonképpen félniük kell a saját rajongóiktól. Azért ez is egy szint azt hiszem. Visszaérve a szobámba nem akartam felébreszteni Louist, annyira édesen aludt. Pár pillanatra, és csak néztem az arcát, de nem tudtam betelni a látvánnyal, így inkább elszakítottam a tekintetem tőle, mert féltem, a végén még örökre így maradok, őt bámulva. A szekrényhez lépve kivettem onnan egy fehér ingruhát, egy barna, magas sarkú szandált, és egy barna, széles peremű kalapot. Találtam egy bordó és zöld, apró mintás táskát, amibe kényelmesen be tudtam pakolni, majd a még vizes hajamat egyszerűen kiengedve halkan kiosontam a szobából. A Sam által főzött kávéból töltöttem magamnak egy bögrényit, majd miután lassan megittam, mély levegőt vettem, és kiléptem a házból. A rajongók még mindig ott álltak, és ugyan kissé csalódottan állapították meg, hogy csak én vagyok, még így is sokan jöttek oda hozzám egy autogramért, esetleg azért, hogy kérdéseket tegyenek föl a fiúkról. A rajongóknak adtam pár semleges választ, de a riportereket figyelmen kívül hagyva sétáltam el mellettük. Szükségem volt egy kis friss levegőre, így fél óra séta, és két gombóc fagyi után helyet foglaltam egy régebbi városrész beton korlátján.

Azon gondolkoztam, hogy vajon mi lenne, ha nem érezném ezt a szinte már-már elviselhetetlen vágyat Louis iránt. Vajon akkor is többje szeretnék lenni, mint a barátja? Vajon szeretném az apró hülyeségeit, megismerném a hanglejtését ezer közül is, az arckifejezéséből kitalálnám, hogy mire gondol? Vajon szeretem őt? Vagy ez csak egy holmi szerelmi fellángolás, ami pár hét alatt elmúlik, és amiből már annyit volt részem? És vajon mit érzek Harry iránt? Miért férkőzik be folyamatosan a gondolataimba? Miért jelenik meg előttem a képe, mikor Louis-ra kéne gondolnom? Az lenne a legegyszerűbb, ha itt hagynám ezt a társaságot, és keresnék magamnak valami normális pasit. Te jó ég, mintha nem is magamat hallanám. Oké, egyelőre kiélvezem a nyarat, aztán, majd ha már kénytelen leszek dönteni, majd akkor elkezdek gondolkodni ezeken. Addig még ráérek. Elvégre, biztos Louis sem gondolja annyira komolyan. Akkor nem csak dugni járna át hozzám. Tényleg, ő vajon mit érezhet irántam? És Harry? Tényleg annyira utál, mint amennyire mutatja? De hát, ahogy a mondás is mondja, a gyűlöletet csak egy hajszál választja el a szerelemtől. Miket beszélek? Idegesen csaptam a homlokomra, aztán inkább csak visszaengedtem magam mellé a kezemet. Vajon Harry jobb az ágyban, mint Louis? Bárcsak többre emlékeznék abból a bizonyos buliból. Oké. Ria, most azonnal állj le. Ne kombinálj. Harry és Sam szeretik egymást, még ha ezt nem is mernék bevallani egymásnak soha. Vagy legalábbis Sam biztos nem. De nekem van még két kívánságom. És az sakkmatt lenne. De tényleg szeretném, hogy együtt legyenek? Vajon Harry boldog lehetne vele? Nem lehetne esetleg… boldogabb velem? Basszameg már komolyan, Ria! Idegességemben felpattantam, és inkább továbbindultam, hátha a séta leköti a figyelmemet. Pár perc múlva beértem a turisták által olyannyira kedvelt sétálóutcába, és lépteimet lelassítva elkezdtem nézegetni a kirakatokat. Az utca elején még a drágább, márkás butikok sorakoztak. Ahogy megláttam az egyik próbababát, egyből megtorpantam, és kissé elnyílt szájjal bámultam a kirakatot. Vállig érő, a végén kifelé kunkorodó fekete parókája szigorú rendben állt a fején, vajszínű kosztümjén egyetlen porszem sem volt, az alatta levő fehér blúz keményre volt vasalva, a fekete magassarkúja a haja színéhez illett, míg a puha bőrtáskája a kosztümjéhez. Egyből egy kép ugrott be a fejembe. Az anyám, ahogy szigorúan, csípőre tett kézzel néz rám, tekintetében hűvösség csillog, ruházata makulátlan, fekete haja gondosan belőtt, csak úgy árad belőle a sznobság. A fejemben újra felcsendült magas, idegesítő hangja, ahogy próbál a lelkemre beszélni, de közben magasról tojik rám. Ez az emlékkép egyfajta láncreakciót indított el bennem. Ismét láttam magam előtt a bátyámat, ahogy ordít velem, amiért rózsaszínre festettem az íróasztalát. Láttam az első barátomat. Alig töltöttem be a tizenhármat, ő pedig már bőven elmúlt húsz is. Féltem. Bizonytalan voltam, de ő nyugtatgatott, hogy nem lesz semmi baj. Fájt. Akármennyire is ígérte, hogy nem fog, fájt. Az után az éjszaka után soha többé nem láttam. Az emlék hatására könny szökött a szemembe, de gyorsan ki is töröltem onnan. A szikrázó napsütésben hunyorogva sétáltam tovább, és próbáltam kiverni a fejemből a múlt kínzó emlékeit. De miért törtek fel bennem ismét? Hiszen ezeket már lezártam. Semmi közöm már ahhoz az énemhez. Megváltoztam. Egy gúnyos hang a fejemben ekkor megszólalt. Persze, még nagyobb ribanc lettél. Aztán elkönyveltem magamban, hogy ha már gúnyos hangokat hallok megszólalni a fejemben, akkor tényleg bajok vannak. A végén még rosszabb leszek, mint Sam. Szép barátság lenne. Az anorexiás depressziós, és a skizofrén. Ebbe inkább nem gondolnék bele. A gond csak az volt, hogy ha nem erre gondoltam, akkor viszont kénytelen voltam az utcán körülöttem levőkre figyelni. Majdnem fellökött egy csíkos pólót viselő lány. Vajon mit csinálhat Louis? Felébredt már? Egy göndör hajú kisfiú fagyit követelt az anyjától. Harry vajon tényleg annyira utál? A padon, ami mellett elhaladtam, egy világító kék szemű lány ült. Vajon sajnálni fogja, hogy nem vagyok ott? Vagy neki csak éjszakára kellek? Egy szőke hajú, húsz év körüli srác a szürke blézerében igencsak túlöltözöttnek tűnt. Vajon azt is bánnám, ha Harrynek is csak éjszakára kellenék? Atyagatya, tényleg kezdek becsavarodni…

- Viki..? Viki!

Az ismerős hangra először összerezzentem, aztán zavartan torpantam meg, és próbáltam beazonosítani a hang forrását. Mint valami hülye, úgy forogtam körbe-körbe, aztán a hátam mögül felhangzó gúnyos röhögés elég jó irányadó volt. Amint megláttam a napbarnított arcból csak úgy világító fehér fogakat, a csokoládébarna szemeket, a művészien beállított szétszórt, sötétbarna hajat, arcomra kaján félmosoly ült ki.

- Dávid? Tényleg te vagy az? – válaszra sem várva léptem oda hozzá, és minden további nélkül szorosan átöleltem. Még ekkor is nevetett, és miután adtam neki két cuppanós puszit, és mosolyogva eltávolodtam tőle, jelentőségteljesen húzogatni kezdte a szemöldökét.

- Rég láttalak, szivi. Pedig az utolsó találkozásunk emlékezetes volt.

- Hát, ha megbocsájtod, én azért annyira nem emlékszem sok mindenre, de…-mosolyodtam el halványan, de azért ködös emlékképeim természetesen voltak. Vad buli volt, az biztos.

- Mit szólnál, ha beülnénk valahova? Itt vannak a többiek is – vigyorodott el szélesen, mire felhúztam a szemöldököm.

- Nyaralgatunk, nyaralgatunk? Micsoda egy lusta disznók lettetek ti!- karoltam bele a karjába vigyorogva, mire egy sármos félmosolyt küldött felém. A szikrázó napsütésben elindultunk egy közeli kávézó felé, ahova amint beléptünk, hatalmas hangzavar keletkezett, és legalább tízen ugrottak nekem egyszerre.Halvány mosollyal fogadtam az üdvözlő taperolásokat, aztán hagytam, hogy kiveszekedjék magukat azon, hogy ki hív meg egy jegeskávéra. Nekem aztán mindegy volt, csak kapjak egyet. Három asztalt kellett összetolnunk, hogy elférjünk, és röpke negyed óra múlva már egy hatalmas üvegpohárral a kezemben ültem Márk ölében. Próbáltam nem túl feltűnően mindig arrébb lökdösni a kezét a fenekemről, de nem voltam valami sikeres. Azért egy tucat húsz év körüli beképzelt seggfej társasága egy idő után elég unalmas tud lenni, még ha eleinte szórakoztatóak is.

- És mond csak, nem lenne kedved valamikor eljönni bulizni velünk?- húzogatta a szemöldökét Dávid, miközben kissé előrehajolva tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Zavartan a hajamba túrtam, de tudtam, hogy nincs menekvés, ezért lelkesedést erőltettem magamra, és megígértem nekik, hogy egyszer még mindenképp elmegyek velük, mielőtt hazamennék.

- Ne haragudjatok, de ki kell mennem a mosdóba, mert mindjárt bepisilek. Egy perc és itt vagyok – álltam fel hirtelen, és a táskámat szorosan magamhoz szorítva ismét lefejtettem magamról Márk izmos kezeit. A mosdóba beérve hatalmas sóhajjal csuktam be magam mögött az ajtót, majd a tükör elé lépve a fülem mögé igazítottam a hajam. Miért kellett itt lenniük? Mégis hogy tudnám így lezárni a múltamat? Gondolkodás nélkül előkaptam a mobilomat, majd küldtem egy segélykérő üzenetet Samnek. Ezek után előkapartam a táskám legmélyéről a vörös rúzsomat, és kipingáltam vele a számat. Egy zsebkendővel leitattam a maradékot, majd hatalmas mosolyt villantva a tükör felé visszaslisszoltam Márkékhoz. Negyed órán keresztül bombáztak idiótábbnál idiótább perverz viccekkel, nekem meg egyre gyakrabban elkalandoztak a gondolataim. Aztán eszembe jutott. Én tényleg velük barátkoztam? Tényleg, komolyan ebből állt az életem? Abból, hogy végigdugattam magam mindenkivel, akivel csak lehetett, csak hogy azt érezzem, hogy kellek valakinek? Erre a szánalmas egy eléggé gyenge jelző.

- Khm… Ria?

Felkaptam a fejem, és a valóságba visszatérve hálás mosolyt küldtem Sam felé, aki kétkedő pillantással nézett végig a társaságon. Zayn mögötte állt egy lépéssel, napszemüvegben és baseball sapkában, zsebre tett kézzel. Na nem mintha nem lett volna így is legalább olyan feltűnő mint az ’álcája’ nélkül. Gondolkozás nélkül pattantam fel, és vigyorogva léptem Sam mellé.

- Sam! Hát te meg mit keresel itt?- tettettem a hülyét, mire Sam megforgatta a szemeit, és tekintetét unottan a plafonra szegezte. Aztán egyetlen pillanat alat elszabadult a pokol. Először csak egy halk suttogáshullám szaladt végig a fiúkon, miközben mindenki kétkedő pillantásokkal méregette Samet, akinek az arca mintha ismét olyan beesett lett volna, mint nem is olyan rég. Festékfoltos, fehér trikóját félig betűrte a rongyosra hordott, szakadt farmersortba, ami még az övvel együtt is alig maradt rajta. Raszta haja kiengedve hullott a vállára, és néhány helyen kék festékfoltok díszítették.

- Te… Ez nem ’az’ a Sam?

- Hagyjuk már. Hogy lenne már ez ő?

- Nézz már rá. Ez a lány tuti őrült.

- Ja, be kéne zárni diliházba.

- De mondom, hogy ez ő!

- Ekkora seggfej nem lehetsz…

Aggódva figyeltem az egymást egyre inkább felhergelő fiúkra, miközben Sam csak unottan a szájába tett egy szál cigit, és teljes lelki nyugalommal rágyújtott, aztán kissé előrelépve a füstöt egyenesen Márk képébe fújta. Az döbbenten, köhögve hessegette el a kezével a feje elől a tömény füstöt, aztán segítségkérően nézett a társai felé.

- Közöd hozzá bazdmeg, hogy ki vagyok?- Sam nőies volt, és kedves, mint mindig. De a hangszínétől még az én ereimben is kissé megfagyott a vér.

- És ez tényleg ő…

Emlékeztem még, hogy az első és egyben utolsó találkozásuk is hogy végződött, és nem igazán szerettem volna megismételni azt a balhét. Ha jól emlékszem, Sam akkor jó pár hajszálát elvesztette.

- Ria, szerintem menjünk, mert Louis nemsokára befuthat. Így is alig tudtuk visszatartani.

Ijedten néztem rá, aztán a fiúk felé kaptam a tekintetem, akik kidülledt szemekkel néztek Samre. Igen, ezen kívül is volt egy-két apró indok, amiért érdemes lett volna elindulnunk.

- Oké - oké. Srácok, nekem most mennem kell, de akkor azt a bulizást mindenképpen megtartjuk!

Mindenkihez odalejtettem, és két cuppanós puszival elköszöntem, miközben a kezemmel próbáltam megfékezni a kezeiket. Mikor végre elindultunk visszafelé, és a csend egyre kínosabbá vált köztünk, egyszerűn úgy éreztem, muszáj megszólalnom. És ezt egyébként is ki akartam mondani.

- Figyeljetek, lehet róla szó, hogy Louis ezt ne tudja meg? Csak felfújná, és nem akarom, hogy feleslegesen balhézzon emiatt.

Sam rám se nézve szórakozottan bólintott, míg Zayn idegesen pillantott felém.

- Miért, most már nem csak szexpajtások vagytok?

- Haha, nagyon vicces. Mondja ezt az, aki éjszakánként Alice szobájába jár…- küldtem felé egy hűvös pillantást, mire beletörődve aprót bólintott. Elvégre erről tényleg nem oktathat ki. Könyörgöm, hogy nézne már az ki? Sam csendben sétált kettőnk között, és a gondolataiba merülve elővett egy újabb szál cigit.

Zayn fürkészve nézte az arcát, majd mikor találkozott a tekintetünk, kissé felhúzta a szemöldökét. Tudtam, hogy mire gondol. Nem kellett semmit mondania, így is szinte hallottam a fejemben a kérdését. ’ Mi van Samékkel?’ De a helyzet az, hogy erre a kérdésre én sem tudtam válaszolni. Még azt sem tudtam, hogy velem mi van, nemhogy Sammel, basszus. Ebben a pillanatban befordultunk az utcánkba, és lelkiekben hármunk közül ketten felkészültünk a fél órás autogramosztásra. Velünk ellentétben Sam figyelembe sem véve a rajongók hatalmas tömegét, egyetlen szó nélkül elhaladt mellettük, és tekintetéből annyi hűvösséget árasztott, hogy senki nem mert odamenni hozzá. Zayn-nel ellenben több mint háromnegyed órán keresztül szobroztunk az utcán, és mindketten próbáltunk úgy tenni, mintha minden tökéletesen rendben lenne, de közben tudtuk, hogy mindkettőnk gondolatai valahol teljesen máshol jártak…