Lehajtott fejjel ültem egy széken, és az orromba szállt por hihetetlenül irritált. Egyszerűen csak tüsszentenem kellett, így ugyan továbbra is csukott szemmel és lehajtott fejjel, de egy iszonyat hangosat tüsszentettem. Kapart a torkom, és szomjas voltam. Viszketett a bal fülem, ezért meg akartam vakarni, de nem tudtam mozgatni a kezem. Mikor ez eljutott a tudatomig, hirtelen felkaptam a fejem, és döbbenten nyitottam ki a szemeimet. Újból megpróbáltam mozgatni a kezeimet, de csak annyit értem el vele, hogy valami erősen belevágott a csuklómba. Felszisszentem a fájdalomtól. Az ujjaimmal kitapogatva rájöttem, hogy a kezeim egy vastag, durva anyagú kötéllel össze voltak kötözve. A szívem a torkomban dobogott, miközben a lábaimat is megpróbáltam mozgatni. Csak most jöttem rá, hogy nem látok semmit. Akárhol is voltam, vaksötét volt. Az orrom hegyéig sem láttam el. Hatalmas erőfeszítéssel próbáltam mozgatni a lábaimat, de fél perc erőlködés után rájöttem, hogy felesleges próbálkoznom. Ugyanúgy össze voltak kötözve, mint a kezeim. Egy pillanatra abbahagytam a fészkelődést, és a sötétségre koncentráltam. Szinte azonnal eluralkodott rajtam a pánik. Mindig is féltem a sötéttől, mert nem lehet tudni, mi rejtőzök mögötte. Kirázott a hideg, és összeszedve minden lélekjelenlétemet megköszörültem a torkom, és elkezdtem sikítani.
- Segítség! Valaki! Segítség!
Nem tudtam folytatni, mert valami hatalmasat csattant, egy másodperc múlva pedig megéreztem az égető fájdalmat az arcomon. Ekkor éreztem meg a tompa lüktetést a fejemben. Összezavarodva néztem előre a sötétben, és próbáltam legalább a körvonalát kivenni valaminek. Aztán beugrott, hogy mire gondoltam a kocsiban, és a lámpa hirtelen felkapcsolt az agyamban.
- Josh…? – kérdeztem bizonytalanul, de ez még saját magam számára is őrültségnek hangzott. Hiszen ő meghalt!
A következő pillanatban hangos kattanást hallottam, és be kellett hunynom a szemem, hogy a hirtelen felkapcsolt lámpa miatt ne vakuljak meg. Miután kinyitottam a szemem, pillanatokig csak fekete foltokat láttam. Mikor végül kitisztult a látásom, egy hatalmas, szürkére festett falú, sötét deszkapadlójú termet láttam.A szemem egyik saroktól a másikig cikázott, bármiféle életjel után kutatva, de semmit nem láttam. Nem hogy embert, még berendezési tárgyakat sem , amik esetleg arra utaltak volna, hogy egyébként mire szokták használni ezt a termet. Nem tudom miért, de kirázott a hideg. Hirtelen egy kéz érintését éreztem a nyakamon, amitől megfeszült az egész testem. Visszatartott lélegzettel vártam, hogy mi fog történni, mert ezek után már tényleg nem tudtam, mire számíthatok. Forró leheletet éreztem a fülemnél, aztán ehhez halk suttogás is társult.
- Csak nem félsz tőlem?
Abban a pillanatban kikerekedtek a szemeim, és úgy éreztem magam, mintha kicsúszott volna a talaj a lábam alól. Forgott körülöttem a világ, aztán hirtelen megálltam, a testsúlyom is visszahelyeződött a székre, az arcomtól alig egy centire pedig Josh állt. Illetve hajolt le hozzám, és amint meglátta az arcomat, ajkait ördögi vigyorra húzta. Nem tudom miért, de megrettentem tőle. Megváltozott. Már egyáltalán nem olyan volt, mint rég. Nem láttam benne a régi Josht. Sikításra nyitottam a számat, mire a kezét az arcomra nyomta, és még közelebb hajolt az arcomhoz.
- Na, legyél jó kislány. Ha okos vagy, nem fogsz sikongatni.
Becsuktam a számat, de továbbra is kikerekedett szemekkel figyeltem az arcát. Sötétbarna szemeiben mintha kialudt volna az a régi fény, a haját leborotválta, jobb arccsontját sebhely csúfította. És ami a legfeltűnőbb volt, hihetetlenül lefogyott. Még a szürke pólóján keresztül is látni lehetett a bordáit. Kissé megráztam a fejem, ezzel jelezve neki, hogy elveheti a kezét, aztán szólásra nyitottam a számat. De többször is meg kellett köszörülnöm a torkomat, mire emberi hang jött ki rajta.
- Mégis… mégis mi ez az egész?
Hűvös tekintetét az enyémbe fúrta, és pár másodpercig csak szótlanul bámult rám. Aztán a pillanat törtrésze alatt előrehajolt, és száját az enyémre tapasztotta. Akármennyire is próbáltam hátrálni, tekintettel arra, hogy hozzá voltam kötözve egy székhez, csak a nyakam mozgatásával tudtam hátrébb kerülni tőle. Ami nem nagyon érdekelte, sőt, egyre közelebb hajolt hozzám, és éreztem, ahogy egyik kezével erősen megragadta a hajamat. A fejbőröm égetően szúrni kezdett, a látásom elhomályosult, a kezeimet pedig hiába feszegettem, semmi eredményt nem értem el vele. Úgy egy perc után végre elengedte a hajamat, és hátrébb hajolva ismét a szemembe nézett. Szinte lesokkolt a változás. Tekintete teljesen megváltozott. Már-már csillogó szemekkel nézett rám, és az eddigi hűvösségnek és érzelemmentességnek helye sem volt.
- Mondj már valamit - néztem rá könyörögve, mert már nem bírtam elviselni, ahogy szótlanul bármult rám. Sóhajtva elkapta a tekintetét, majd a hajába túrt – volna, ha lett volna még haja. Így azonban csak a kopasz fején simított végig, majd elővéve a farzsebéből egy doboz cigit rágyújtott. A kesernyés füst egyből az orromba szállt, amitől hirtelen rám is nikotinhiány tört. Még mindig nem fogtam fel sem a szituáció furcsaságát, sem a súlyosságát. Hiszen annyiszor előfordult már, hogy Josh-sal együtt cigiztem. Csak ilyenkor általában nem voltam megkötözve. Lesütöttem a szemem, és továbbra is a magyarázatára vártam. Tulajdonképpen… mégis mi történt? Harryvel beszéltem, aztán Harry elment, aztán… Aztán mi történt? Még mindig kába voltam, bár fogalmam sem volt miért, de úgy éreztem, mintha valaki egy több kilós téglát tett volna a fejemre, és az most fokozatosan préselné össze az agyamat, vagy mintha egy kendőt tettek volna rá, és azon keresztül kapnám meg egy – két gondolatomat. Az elmélkedésemből Josh keze rángatott ki, ami hirtelen a szemem előtt termett, a cigivel egyetemben.
- Kérsz egy slukkot? – húzta fel a szemöldökét, és a számhoz tartotta a filtert. Pár pillanatig elgondolkozva néztem a cigire, és arra gondoltam, hogy hogy lehet valami ennyire abszurd. Aztán kissé közelebb hajolva beleszívtam a cigibe, és mélyen letüdőzve kiélveztem a nikotin hatását a szervezetemre. Kifújva a füstöt ismét Joshra néztem, és most már komolyan kezdett idegesíteni ez a szituáció. Mégis mit képzel magáról, hogy csak úgy odakötöz egy székhez? Mivel van neki, ami nekem nincs? Elszörnyedtem a gondolatra, hogy ezt tulajdonképpen akárki akármikor akárkivel megteheti, senki nem fogja megakadályozni.
- Szóval… - kezdett végre bele, és elgondolkozva pásztázta az arcomat. Türelmetlenül megráztam a fejem, aztán felhúzva a szemöldököm jeleztem neki, hogy beszéljen már.
- Gondolom felmerült benned egy - két kérdés…
- Az nem kifejezés - horkantottam fel nőiesen, mint mindig, és próbáltam megölni őt a tekintetemmel.
- Először is szeretnék valamit tisztázni, amit mindeddig nem sikerült.
Hirtelen leguggolt elém, és kezeit a térdemre helyezve mélyen a szemembe nézett. Pislogva néztem rá, de még elképzelni sem tudtam, hogy ezek után mégis mivel jöhet elő.
- Az első pillanatban, mikor megláttalak, beléd szerettem.
Az egész testem lefagyott, levegőt is elfelejtettem venni, kikerekedett szemekkel, remegve néztem rá, és nem tudtam eldönteni, hogy most vajon szórakozik, vagy komolyan beszél. Mert ha szórakozik, ez nagyon nem jó vicc.
- Josh, ez nem vicces… - suttogtam elkeseredetten, miközben éreztem, ahogy egy könnycsepp végiggurult az arcomon. Le akartam onnan törölni, de mivel nem volt rá lehetőségem, ezért csak idegesen megráztam a fejem. Nem értettem, minek kezdtem most el bőgni. Éreztem a keze érintését az arcomon, ahogy letörölte onnan a könnycseppet, és ránézve láttam, hogy az ő szemei is természetellenesen csillogtak.
- Bár viccelnék. Szerelmes vagyok beléd, Samantha, és tehetsz bármit, vagy mondhatsz bármit, ez akkor sem fog változni. – mosolyodott el halványan, majd hirtelen ökölbe szorította a kezét, és megfordulva lassan a falhoz sétált, otthagyva engem, aki letaglózva ültem továbbra is, és nem tudtam, hogy most sírjak, vagy nevessek. Josh hirtelen megállt a fal előtt, és jobb kezével nekitámaszkodott. Láttam az alkarján egy kidudorodó ér lüktetését. – És pont ez a kibaszott probléma – rúgott bele hirtelen a falba. Arca egy pillanatra eltorzult a fájdalomtól, és pár percig még remegve állt a fallal szembe, majd mikor végül többé-kevésbé összeszedte magát, felém fordult.
- Te hogy nem vagy halott…?- nyögtem ki végül az első kérdést, ami eszembe jutott.
- Azon az estén nem engem ütött el a vonat. Csak valami kóbor kutyát, aki pont beugrott elé. Komolyan, egyikőtöknek sem tűnt fel, hogy nem állt meg a vezető? Mégis hogy képzeltétek, hogy a vonat csak úgy ment volna tovább, ha engem ütött volna el? Ugyan már… Elestem, és sikeresen lefejeltem egy szénkupacot. Ennek köszönhetem a sebhelyemet is. Szexi, nem?- mosolyodott el keserűen, mire lesütöttem a szememet. Hiszen nagyon is jól tudta, hogy észrevettem. De… egy pillanat. Akkor az egész… Az egész gyász, a veszteség érzése, a fájdalom… minden egy rohadt félreértés miatt volt?
- Miért nem kerestél fel hamarabb? – suttogtam lehajtott fejjel. Akármennyire is tudtam, hogy ő már rég nem az, aki régen a barátom volt, akármennyire is abszurdnak tűnt, mégis bántott, hogy hosszú heteken át hagyott engem abban a tévhitben, hogy meghalt.
- Pár napot kórházban töltöttem. Aztán meg nem tudtam, hol vagy. Kerestelek a lakásunkon, de nem voltál ott, és a cuccaidat is elvitted. Aztán voltam Riánál is, de senki nem nyitott ajtót. Szerinted rögtön arra gondoltam, hogy itt lesztek? A sajtó segített rátok találnom. Az összes újság tele volt a hírekkel, miszerint ti itt mindenféle orgiákat tartotok, és hogy azért bújtatok el, mert egyikőtök biztos terhes, és nem is tudjátok, hogy ki az apa, meg bal-bla-bla. Csak a szokásos hülyeségek.
Zavarodottan néztem Joshra, és tényleg fogalmam sem volt arról, hogy most mit vár tőlem. Azért, hogy ezt elmondja, azért igazán nem kellett volna valami elhagyatott gyárépületben (közben rájöttem, hogy csak az lehet) hozzákötöznie egy székhez.
- Mit akarsz tőlem? – emeltem fel a fejem, és próbáltam határozott hangszínt megütni, de a hangom megremegett. Hirtelen ismét előttem termett, de most nem guggolt le, hanem fentről nézett rám. A világításnak köszönhetően egészen torz árnyékok vetődtek az arcára. Úgy nézett ki tőlük, akár egy rémtörténet főszereplője. A hideg futkosott a hátamon a gondolattól, bár magam sem tudom, hogy miért. Rettegtem tőle, és nem értettem, hogy miért.
- Két lehetőséged van. – mosolyodott el fenyegetően, és ismét eltűnt minden emberiség a szemeiből. Várakozva néztem rá, de úgy tűnt, mintha még tovább akarta volna húzni az agyamat. Vagy mintha nem merné kimondani. Gyorsan elhessegettem ezt a lehetetlen gondolatot a fejemből, és próbáltam elválasztani az előttem álló Josht a régi Joshtól. A volt lelki támaszomtól. Aki mindig ott volt nekem, ha hívtam. Aki… Akinek hála rászoktam a cigire. Meg a tetkókra. Meg egy időre a piára. Akinek hála máig nem tudtam túljutni az… a betegségemen. Úgy éreztem, mintha egy lámpa felkapcsolt volna az agyamban, megvilágosodva, és egyben lesokkolva néztem az előttem álló alakot. Hogy lehettem ennyire vak? Hogy hihettem el, hogy az, aki folyamatosan lefelé rángatott magával, segített nekem? Ajkamba harapva néztem rá, és már tényleg elképzelni sem tudtam, hogy mit fog mondani. Úgy éreztem, bármi kitelik tőle.
- Az első… - kezdte lassan, majd közelebb lépve hozzám mutatóujjával lassan végigsimított az arcomon, a szememtől kezdve egészen az államig, majd ott megállt, és egy hirtelen mozdulattal megragadta a torkom. Nem veszélyesen, még csak nem is fájt, de úgy, hogy érezzem, elég lenne neki egyetlen mozdulat, és szétroppanthatna – A kis barátocskádat – szinte köpte ezt a szót, mintha már attól is hányingere lett volna, hogy kimondta - soha többé nem látod. Se te, se senki más. De az biztos, hogy ő még a halála után is emlékezni fog rám. - mosolygott rám angyalian. Ahogy a szavak értelme eljutott a tudatomig, megfagyott az ereimben a vér. Elhűlve néztem rá, és úgy éreztem, tényleg képes lenne rá. Próbáltam a lehető legkevésbé gyengének tűnni, így pislogás nélkül, határozottan néztem a szemébe.
- És mi a másik? – húztam fel kissé a szemöldököm. Erre elmosolyodott, és hátrébb lépve elengedte a torkom. Próbáltam a lehető legkevésbé feltűnően nyelni egy hatalmasat, majd teleszívni a tüdőmet – aránylag – friss oxigénnel.
- A másik… - tűnődve nézett rám, én pedig lesütöttem a szemem. Már mindegy volt. Mind a ketten tisztában voltunk azzal, hogy a második lehetőséget fogom választani - Nos, a másik valóban sokkal kellemesebb. Szépen visszaállítasz velem a bandához, úgy teszel, mintha végig az én oldalamon álltál volna, és az egész, amit műveltél a drágalátos barátocskáddal, csak egy színjáték lett volna, ezáltal eléred, hogy nem fogják rám hívni a zsarukat. Ezek után elhiteted vele, hogy nem érdekel, sőt, ha lehet, szóba sem állsz vele, ha mégis, annyira elutasító leszel, hogy abba nem fog tudni semmit beleképzelni. És ez után a kis kiruccanás után szépen visszatérünk a lakásunkba, és az életünk úgy folytatódik, mintha mi sem történt volna. Csak annyi változik, hogy mi mostantól egy pár leszünk.
Kapkodva vettem a levegőt, és már megállíthatatlanul folytak végig a könnyek az arcomon. Perceken keresztül csak ültem lehajtott fejjel, és semmire sem tudtam gondolni. Rázott a zokogás, a szemeimet erősen összeszorítottam, és olyan erősen haraptam bele a nyelvembe, hogy a számban megéreztem a vérem fémes ízét.
- És ha bármivel is próbálkozol – hallottam meg hirtelen a hangját a hátam mögül -,Harrybabának annyi.
Oldalra fordítottam a fejem, és próbáltam lecsillapítani a hangtalan zokogásomat. Tiszta fejjel kellett gondolkodnom, időre volt szükségem, amit viszont tudtam, hogy nem fogok kapni. Akármennyire is nem mondta, tisztában voltam vele, hogy gyors választ vár, különben ő fog dönteni. Ami nekem nem lenne túl kedvező. Vettem egy mély levegőt, és felkészültem arra, hogy innentől kezdve nem lesz helye az érzelmeim kimutatásának. Többször is szólásra kellett nyitnom a számat, mert az alsó ajkam annyira remegett, hogy csak valami állati morgás tört fel a torkomból, artikulálni már nem tudtam. Mikor végül meg tudtam szólalni, az egész testem megfeszült. Lehunyva a szemem próbáltam nem belegondolni, hogy milyen élet is vár rám ezek után. De nem volt más választásom. Legalább Neki meg kell adnom a boldogság lehetőségét. Ha elhiszi, hogy én valójában mindvégig a ’rossz’ oldalán voltam, hogy nem az vagyok, akinek gondol, akkor végre elfelejt, és lehetősége lesz megtalálni a neki való lányt.
- Rendben. A másodikat választom…- suttogtam erőtlenül, majd ismét rám tört a zokogás. És akkor hirtelen beugrott. Felkaptam a fejem, és döbbenten néztem ki magam elé. Te jó ég. Josh meg akart erőszakolni, és nekem úgy kell tennem, mintha mi sem történt volna. Annyira ledöbbentem, hogy már sírni sem tudtam. Minden egyes érintését újra magamon éreztem. A megalázottságot, a fájdalmat, a lelki törést, a döbbenetet, a folyamatos tagadást. A helyzet irányítása már rég kicsúszott a kezeim közül. Az életem másoktól függött, és ez nagyon nem tetszett. Pláne ez után a fordulat után. Lehunyva a szemem próbáltam magam elé képzelni a világ legcsodálatosabb, legőszintébb zöldeskék szempárját, és ahogy megláttam magam előtt, a remegésem alábbhagyott. Ha más nem, legalább az emlékeim meglesznek róla. És legalább én tudni fogom, hogy igazi volt. És hogy… Basszameg. És, hogy kimondtam, hogy szeretem. És bármit megtennék érte. Pont ezért történhetett meg az, ami megtörtént. Mert ha kellene, meghalnék érte. Bár lehet, hogy még azzal is jobban járnék. Mély levegőt vettem, és feltettem életem eddigi legérzelemmentesebb álarcát. Jobban fájt, mint gondoltam.
#####
- Nem hiszem el, te tényleg egyáltalán nem aggódsz? – nézett rám Zayn felhúzott szemöldökkel, miközben ismét rápillantott az órájára, amit órák óta legalább percenként megismételt.
- Mégis miért kéne aggódnom?- sóhajtottam, majd a tűzhelyhez lépve levettem a fedőt a katyvaszomról. Mert úgy gondoltam, hogy most az egyszer kapjanak már a fiúk is házi kosztot az éttermekben, vagy gyorskajáldákban kapható izék helyett. Egy fakanalat a kezembe véve kavargatni kezdtem, aztán oldalra nyúlva a kezembe vettem a sót, hogy tegyek bele még egy kicsit. Nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el, mikor a derekam köré hirtelen két kar fonódott, egy áll pedig a vállamra támaszkodott. Teste a testemnek simult, és oldalra hajolva egy cuppanós puszit nyomott az arcomra.
- Mondjuk azért, mert a legjobb barátnődet reggel óta nem láttad, és azt se tudod, hogy hol van, miközben az, akivel elméletileg volt, kórházban fekszik agyrázkódással!?
Lefejtettem magamról Louis kezeit, majd hátrafordulva nekidőltem a konyhapultnak. Két megvető szempárral találtam szembe magamat. A harmadik csak dühös volt, amiért nem vettem komolyan. A negyedik pedig a harmadikot nézte szerelmes tekintettel. Majdnem elhánytam magam, annyira nyálas volt.
- Nyugi, Zayn. Nem kislány már. Tud vigyázni magára. És amúgy is, ez megszokott nála – vontam meg a vállam, miközben egy bocsánatkérő pillantást küldtem Louis felé.
Elég szűkösen voltunk. A nagynéném nyaralóját nem ennyi embernek találták ki, az egyszer biztos. De azért mindenki örült neki, hogy végre összecsömörülhetett a banda, még ha heringként éreztük is kicsit magunkat. De mivel a rajongók többségét anyuci hazaküldte, a riporterek pedig meguntak minket, már csak a paparazzókkal kellett törődnünk, meg legfeljebb egy-két elvetemült lánnyal, ezek meg simán játszhatóak voltak.
- Tényleg, mi miért is nem a kórházban vagyunk..?- húzta fel a szemöldökét Niall felemelve a fejét, és úgy festett, mint aki most ébredt fel egy mély álomból.
- Mert rájöttünk, hogy nincs komoly baja, és unatkoztatok- ráztam meg a fejem szórakozottan.
- És Niall éhes volt – szólalt meg Alice csendesen, miközben kisöpörte az arcából egy lángvörös tincsét. Visszafordultam a tűzhely felé, és lekapcsolva a gázt a nappali sarkában álló gitárhoz lépkedtem. Azt hiszem, kaptam pár furcsa pillantást, tekintettel arra, hogy életemben nem fogtam még gitárt a kezemben, de ezeket figyelmen kívül hagyva odaléptem Alice-hez, és a kezébe nyomtam a hangszert.
- Tereljük el egy kicsit a fiúk figyelmét. Néhányan elég… idegbetegek – suttogtam neki cinkosan, de azért úgy, hogy mindenki más is hallja a szobában. Alice felhúzta finom vonalú szemöldökét, majd halványan elmosolyodva elkezdte hangolni a hangszert. Közben elzártam a gázt a leves alatt, Niallt egy kicsit arrébb lökve lepattantam Alice mellé a kanapéra, és szemeimmel ujjainak minden rezdülését követtem. Pár perc múlva el is kezdett játszani, és miután felismertem a Little Bird első akkordjait, én is becsatlakoztam az éneklésbe. Mondjuk túl nagy hatást nem értünk el. Nem is csodálom, Sam nélkül...? Zayn elővéve a telefonját idegesen húzogatta az érintőképernyőn az ujjait, Niall egyből szerzett magának egy tányér levest, Liam idegesen nézett Louisra, aztán mikor nem érte el a kellő hatást, odalépve hozzá a fülébe súgott valamit. Louis tekintete szinte egyből rám siklott, és egy halvány mosolyt küldött felém, aztán odahajolva Liam füléhez ő is súgott neki valamit. Nem úgy tűnt, hogy jutottak valamire, mivel Liam csak idegesen megrázta a fejét, aztán a telefonját elővéve azt a füléhez emelte. Gondolom, Danielle-t hívta. Tényleg, vajon ő miért nem jött velük nyaralni? Ezen még nem is gondolkoztam. Miután befejeződött a szám, Alice még pengetett egy kicsit, én meg ezt egy idő után megunva szórakozottan felálltam, és az előszobában levő tükör elé lépve laza kontyba fogtam a hajam. A nappaliba visszaérve kinéztem az üvegajtón a már szinte teljesen besötétedett égboltra, és elgondolkozva az ajkamba haraptam. Sam-nek lassan már tényleg itt kéne lennie. Vajon mi történhetett? Nem, biztos nem történt semmi. Elvégre Sam-ről beszélünk, ha valaki beleköt, simán tökön rúgja az acélbetétesével, aztán elfut. És valószínűleg amúgy is csak a szokásos, havonta esedékes ’elmenekülök a világ elől’ kirohanása miatt nem jött még haza, és éppen egyedül ül valahol a Balaton partján elszívva pár doboz cigit. Persze a telefonja miért is lenne nála? Na jó, hagyjuk, Zayn idegessége lassan kezdett rám is rám ragadni. A kanapéra nézve észrevettem, hogy Louis elfoglalta a helyem, és amikor csípőre tett kézzel elé álltam, csak elvigyorodott, és felhúzva a szemöldökét a combjaira mutatott. Elmosolyodva sóhajtottam, aztán megvontam a vállam, és lecsüccsentem az ölébe. Kezeit a derekam köré fonta, és apró puszit nyomott a nyakamra, amitől jólesően megborzongtam.
- Tényleg nem aggódsz? – suttogta a fülembe, mire kissé megráztam a fejem.
- Ismerem már. Biztos, hogy nincs baja. Nem kéne ennyire aggódnotok érte.
Mellettem Alice halkan dúdolni kezdte a More than this-t, és közben gitáron kísérte magát. Nem sokkal később a fiúk is becsatlakoztak, egy spontán minikoncertet rögtönözve. Mosolyogva hallgattam őket, miközben Louis ritmusra dobolt ujjaival a combomon. Hirtelen rezegni kezdett a fenekem, mire Lou kikapta a mobilját a zsebéből, és hátrafordulva láttam, hogy elvigyorodott a hívót megpillantva.
- Gyerekek, Harry keres. Kihangosítom.
Liam gyorsan elköszönt beszélgetőpartnerétől, Zayn pedig végre kissé megnyugodott, és előrehajolva halványan elmosolyodott. Alice abbahagyta a gitározást, de ahogy láttam, sokkal inkább csak azért, mert Zayn-t nézve elbambult, mint azért, hogy ne zavarja a telefonálást.
- Helló haver. Ki vagy hangosítva ám – nevetett bele Louis a telefonba, és kissé oldalra hajolva előrenyújtotta a kezét, a telefonnal együtt.
- Sziasztok srácok – Harry hangja fáradt volt, és talán még a szokásosnál is rekedtebb.
- Na mivan Hazza, ennyire unatkoztál?- mosolyodott el Liam.
- Haha, nagyon vicces. Sammy ott van?
Mindenki egyszerre kapta fel a fejét, és némán próbáltunk meg kitalálni valamit. Valahogy szerintem mindannyian sejtettük, hogy nem kéne az igazat mondani, miszerint még mindig nem ért haza.
- Most éppen fürdik – szólaltam meg végül, mikor a csend már kezdett kínossá válni, és még mindig nem akart senki megszólalni. Zayn felhúzta a szemöldökét, és gyilkos pillantást lövelt felém, mire értetlenül megvontam a vállam. Harry sóhajtott, és hallani lehetett, ahogy mocorogni kezdett.
- Még mindig nem emlékszel rá, hogy hogy történt? – kérdezte Louis, mire felkaptam a fejem. Nem emlékszik? Azt hiszem, erről kissé lemaradtam.
- Hát, azért pár dolog már visszajött – kezdte el lassan, és szinte hallottam, ahogy forogtak a fogaskerekek az agyában, ahogy gondolkozott – Bár a balesetre konkrétan még nem mindig nem emlékszem. De az előtte levő dolgokra igen.
Úgy tűnt, itt be is fejezte.
- És mi történt?- kérdezte végül Niall sürgetően.
- Hát, Sammy-vel a rajongók elől futottunk egy darabig. Aztán leültünk egy padra, és beszélgetni kezdtünk. Ami… igen hamar veszekedésbe ment át. Aztán… ööö… aztán én leléptem, mert kissé kihúzta a gyufát, és… ennyi.
Felhúztam a szemöldököm, és kikerekedett szemekkel bámultam a telefonra. Arról nem volt szó, hogy összevesztek! Basszus, azért ez így mindjárt más.
- Nem kell aggódni, he?- hallottam meg Zayn gúnyos hangját, és odanézve láttam, ahogy szikrázó szemekkel nézett rám. Zavartan megvontam a vállam.
- Miért nem kell aggódni? Mi van?- kérdezte Harry kíváncsian, és hallatszott, hogy nem ért semmit.
- Semmi, semmi – legyintett Louis, bár ezt Harry nyilván nem láthatta - Egyébként hogy vagy? - terelte a témát igen sikeresen, mivel Harry úgy tűnt, nem vette észre, hogy valami nincs rendben.
- Jobban. Bár még mindig baromira be vagyok tompulva a fájdalomcsillapítók miatt. De gondolom, ez így jobb, mintha szétrobbanna a fejem a fájdalom miatt.
- Mr. Styles, kérem, tegye le a telefont. Vizsgálatra kell mennie – hallottunk a háttérből egy kedves női hangot.
- Bocs, srácok, most mennem kell. Átadnátok Sammy-nek, hogy beszélnünk kéne? Minél hamarabb…
- Persze, átadjuk - vágtam rá egyből, és nyeltem egy nagyot. Istenem, add, hogy tényleg ne legyen semmi baja.
- Kösz. Na hellósztok.
Másodpercekig csak a telefon ütemes sípolása törte meg a csendet. Elgondolkozva hajtottam le a fejem, és az ölemben pihenő kezeimet kezdtem el tanulmányozni. Nyugi, Ria. Nincs gáz. Leült a partra, és nemsokára visszajön. Tudod, hogy utálná, ha tudná, hogy ennyire aggódunk érte. Úgy érezné, megfojtjuk. Nem kislány már, akire vigyázni kell. Hirtelen Louis keze bekerült a látóterembe, és a kezemhez nyúlva összekulcsolta az ujjainkat, majd megszorongatta a kezem. Halványan elmosolyodtam, és a hüvelykujjammal végigsimítottam a kézfején.
- Nem lesz gáz, nyugi. Te mondtad, hogy nem kell aggódni - suttogta a nyakamba. Pár pillanatig csak néztem összekulcsolódó kezeinket, majd végül sóhajtva válaszoltam.
- Akkor még nem tudtam, hogy összevesztek. Azért ez nem egy elhanyagolható tényező…
Ismét megszorította a kezem, és adott egy puszit a nyakamra. Hirtelen mindenki egyszerre felkapta a fejét, és az ajtót kezdte fürkészni. Megkönnyebbülten néztem, ahogy a kilincs lenyomódott, majd az ajtó lassan elkezdett kinyílni. Elengedtem Louis kezét, és vigyorogva álltam föl. Sam ugyan rosszabb állapotban lépett be az előszobába, mint számítottam rá, de legalább ott volt. Hűvösen végigmérte a társaságot, aztán mikor rám nézett, kissé felhúzta a szemöldökét.
- Mondtam én, hogy felesleges aggódnod - vigyorogtam Zaynre, aki csak halványan mosolyogva figyelte, ahogy Sam beljebb lépett, és mögötte… Josh lépett a szobába. Egy pillanat alatt megfagyott a levegő, mindenki arcáról eltűnt a vigyor, én pedig döbbenten ültem vissza Louis ölébe, és kikerekedett szemekkel figyeltem a lazán, zsebre vágott kezekkel belépő Josht. Sam becsukta maguk mögött az ajtót, majd Josh mellé lépett, és hagyta, hogy egy puszit nyomjon az arcára. Nyeltem egyet, és minden igyekezetemmel próbáltam eltüntetni a döbbenetet az arcomról, sikertelenül. Sam flegmán felhúzta a szemöldökét, majd kézen fogta Josht, és vele együtt lassan átsétált a nappalin, majd fellépkedett a lépcsőn. Mindannyian csendben figyeltük őket, majd mikor eltűntek a szemünk elől, mindenki egyszerre nézett felém.
- Nyugi, Zayn. Nem kislány már. És amúgy is tud vigyázni magára - utánozta a hangomat Zayn, majd hitetlenül megrázta a fejét - Igazad van, Ria. Minek is kéne aggódnunk?
Azzal a lendülettel felállt, és a cigisdobozát felkapva az asztalról kivágtatott az utcára, mi meg ott maradtunk. Csendben, és totálisan lesokkolódva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése