Szótlanul feküdtem a szállodai ágyon, miközben a fehérre festett makulátlan plafont figyeltem. Kezemben apró dobozt pörgettem, amit még Chesire-ben vettem, és azóta szinte folyamatosan azzal szórakoztam, akárhányszor egyedül voltam. Ami elég gyakran megesett mostanában. Idegesen löktem arrébb egy göndör tincsemet, most tényleg nem volt kedvem azzal foglalkozni, hogy a hajam miatt nem látok. Tényleg nem hiszem el… mégis mi lett vele? Még mindig nem tudom feldolgozni. Számomra továbbra is az a lány, aki pár évvel ezelőtt volt, és tudom, hogy a lelke mélyén még megtalálhatom őt. Őt, akit annyira szerettem attól a pillanattól kezdve, hogy először megölelt teljesen ismeretlenül, minden hátsó szándék nélkül. Tudom, hogy ott van! De… és ha nincs?
- A rohadt életbe, én még akkor is szeretni fogom…- fordultam hirtelen a hasamra, és fejemet a párnába fúrva próbáltam megfulladni. Na, nem vagyok valami öngyilkosjelölt, de most kifejezetten jól esett volna pár perc nyugalom. Persze ez sem jött össze… mit is vártam? Az ajtó hirtelen kivágódott, és amint Louis belépett rajta, sóhajtva ültem fel az ágyon. Tudnám, miért nem zárkóztam be.
- Mi újság, haver? - lépett elém feltűnően vigyorogva, mire kétkedő pillantást küldtem felé. Aztán megvontam a vállam. Jó neki, ha ilyen jókedvű.
- Nem sok. Hogy - hogy ilyen csendes a ház? - húztam fel a szemöldököm, miközben Louis mögött a nyitva hagyott ajtón keresztül kinéztem a kihalt nappaliba.
- Mind átmentek a szomszédba. Tulajdonképpen azért jöttem, hogy megkérdezzem, te is jössz-e. Vagy inkább kimaradnál az orgiából? - húzogatta a szemöldökét. Felkaptam magam mögül egy párnát, és gondolkozás nélkül az arcába vágtam. De ügyesen hárított a kezével, és ugyanazzal a mozdulattal felkapta az éjjeliszekrényen levő apró dobozt, amit akkor tettem oda, mikor belépett a szobába.
- Louis, ne már… - nyújtottam felé a kezem, de tudtam hogy nem fogja túlzottan érdekelni. Nem is érdekelte, minden további megjegyzés nélkül kinyitotta a dobozt, aztán percekig kikerekedett szemekkel figyelte a benne levő gyűrűt. Az ajkamba haraptam, miközben a reakciójára vártam. A fiúk közül még senki sem látta. Meg amúgy senki más sem, csak Anya. De ő meg még a kiválasztásában is segített, szóval…
- Basszus, ezt mikor vetted? - pillantott rám még mindig döbbenten, majd ismét a gyűrűre nézve kivette a dobozból, és forgatni kezdte az ujjai között.
- Mikor hazamentem.
- Ugye tudod, hogy ez nagyon nem illik hozzá? Mármint, remélem ez Samnek lesz, mert Ria feje elég érdekes lenne, ha egyszer csak odavágnád hozzá…- vigyorodott el kissé, de most már csak a szememet forgattam a hülyeségei hallatán.
- Pont azért jó, mert nem illik hozzá. Soha nem tetszene neki, ha illene hozzá.
- Miért, így talán tetszeni fog neki?- húzta fel a szemöldökét, és próbáltam nem figyelembe venni hangjának gúnyos csendülését.
- Menjél már a tudod hova… - kaptam ki a kezéből a gyűrűt, és egy kicsit elmosolyodtam, miközben ismét megfigyeltem. A gyémántokból kirakott két virág látványától egyből Ő jutott eszembe. Magam előtt láttam világoskék, néha szinte már fehér íriszét, ahogy boldogan megcsillant, esetleg gúnyosan megvillant. Azonnal tudtam, hogy meg kell vennem. Azt az ártatlanságot láttam benne, amit régen mindig Rajta is.
- Te figyelj… halál komolyan el akarod venni feleségül? - rántott vissza Louis a jelenbe, miközben felém nyújtotta a fekete bársonydobozt is, hogy visszarakhassam bele a gyűrűt.
- Ez nem… ez nem eljegyzési gyűrű. Azt hiszem - néztem rá kissé összezavarodva, és csak reméltem, hogy rájön, miről beszélek.
- Aha. Akkor csak egy amolyan ’Örökké-szeretni-foglak’ gyűrű? - húzta a száját gúnyos félmosolyra, de ezt figyelmen kívül hagyva bólintottam egy aprót.
- Menthetetlen vagy - veregette meg a vállam, majd felállni készült, de megragadva a karját visszarántottam az ágyra.
- Miért, te nem adnál bármikor ilyet Neki?- emeltem ki a ’neki’ szócskát, és tudtam hogy elértem a célom, ugyanis a kezem alatt megfeszült a karja, és mozdulatlanná dermedve bámult maga elé.
- Erről… nem szeretnék beszélni. Egyébként is, már túl vagyok rajta - motyogta lehajtott fejjel. Gúnyosan elmosolyodtam, és örültem neki, hogy most nálam van az előny.
- Na persze… - húztam fel a szemöldököm, majd a dobozt visszacsukva beraktam az éjjeliszekrény fiókjába - Gyere, menjünk mi is partizni, te hősszerelmes.
- Nocsak, ki beszél - éledt fel ismét, és szeme gonoszan villant felém. Nevetve karoltam át, és együtt indultunk el a szomszédba. Odaérve kissé félszegen álltunk meg az ajtó előtt, majd miután összenéztünk, Louis megvonta a vállát, és hangosan bekopogott. Pár perc várakozás után Ria jelent meg az ajtóban, és az ajtófélfának támaszkodva, vigyorogva nézett ránk. Kezében pezsgőspohár, lábain pedig akkora magassarkú, hogy már majdnem egy magasságban volt Louis - val. Akit inkább a mélyen kivágott miniruhája érdekelt valamiért.
- Hajaj, megjött a két csavargó is. Gyertek be, és érezzétek otthon magatokat, vagy mi - állt félre, és mutatott befelé. Meglepetten vettem észre, hogy a nappaliban senki sem volt. Kérdőn néztünk Ria felé, aki csak a szoba másik felében levő üvegajtó felé bökött, aztán kissé dülöngélve előresietett. Lassan többet látom ezt a lányt részegen, mint józanul. Louis előrement és visítva üdvözölte a többieket, míg én zsebre tett kézzel, lassan sétáltam a part felé. Kissé előrehajolva megráztam a fejem, majd a kezemmel oldalra fésültem a hajam, és megkönnyebbültem attól, hogy végre látok. Hallelujah. Aztán igyekeztem nem feltűnően megtorpanni, és inkább még tisztes távolságban megálltam a többiektől.
- Zayn, tegyél már le!
Nevetése szinte beleégett a füleimbe. Önfeledt visításának hangjától hirtelen a múltban találtam magam, és ismét láttam magam előtt azt a mosolygós arcot, aki mindig felvidította a napjaimat. Mikor még egész nap arra a rövid időre vártam, amikor végre nézhettem a szemeit anélkül, hogy attól féltem volna, bárki észreveszi, amikor végre valaki átölelt anélkül, hogy hasznot akart volna húzni belőle. Istenem, mekkora egy balek voltam!
- Utoljára mondom, ha nem teszel le azonnal, nagyon megbánod!
Hunyorogva néztem a jelenetet, mert a délutáni nap pont szemből sütött. De még így is láttam, ahogy Zayn Samet az ölébe kapva fut egyre beljebb a vízben. Te jó ég, milyen vékony… Ugyan a fekete fürdőruhája fölé felvett egy bő, fehér pólót, az már átázott, és most nedvesen és átlátszóan tapadt a kiálló csontjaira. Zayn vigyorogva megpörgette párszor, mikor már elég mélyre értek, majd egy hangos csobbanás kíséretében messzire eldobta. Mint egy rongybabát. Sam pár másodperc múlva prüszkölve jött fel a felszínre, és azonnal Zayn felé sietett, gondolom, hogy bosszút álljon. Fröcskölni kezdték egymást, amiből kis idő után vad vizi csata keveredett ki. Nekem kéne ott lennem- futott át az agyamon, de aztán gyorsan el is hesegettem a gondolatot. Illetve el is hessegettem volna, ha nem ragadt volna a fejembe. Mindig így néztek egymásra Zaynnel? Mindig ilyen fesztelenek voltak? Milyen vidám mellette… Mellettem sosem nevet ennyit. Reggel, a mostanra megszokássá vált futásunk közben nem nevetett. Rám mosolygott, de az a mosoly annyira titokzatos volt. Közelébe sem ért annak az önfeledt nevetésnek, aminek most a tanúja lehettem. Hirtelen egy kéz súlyát éreztem meg a vállamon, és amikor oldalra néztem, először csak egy hatalmas, szőke hajzuhatagot pillantottam meg.
-Mit akarsz, Ria?- sóhajtottam fel, miközben próbáltam finoman lecsúsztatni a kezét a vállamról, nem túl sok sikerrel. Most valahogy nem voltam kíváncsi a behízelgéseire.
- Ne legyél már ilyen durcis, göndörke - vigyorodott el, és mikor éppen megkönnyebbültem volna, hogy levette rólam a kezét, a hajamba túrt.
- Inkább hagyjál. Én már meg voltam neked, keress másik áldozatot - léptem kissé arrébb, mire ő egy lépést közelített felém, így ugyanolyan távolságban voltunk, csak épp egy lépéssel arrébb.
- Harry, nem mondhatod komolyan, hogy inkább őt választanád, mint engem…?- mutatott le magára. Nem, Harry, most az egyszer ne veszítsd el az eszed!
- Nincs miért választanom, Ria. Akkor egyszer részegek voltunk, az is több volt, mint kellett volna…- sóhajtottam, de szemében még mindig mániákus csillogást láttam.
- Nem tetszem neked?- biggyesztette le az ajkát, majd egy óvatlan pillanatban közel hajolt hozzám, és a fülembe súgta - Mert te tetszel nekem, göndör.
Kikerekedett szemekkel néztem rá. Ez teljesen megőrült? Jó, oké, alapvetően még meg is tudnám érteni, úgy értem, a lányok többsége lájul tőlem, de pár napja még ő bátorított, könyörgöm! És tudja jól, hogy szeretem a legjobb barátnőjét. Ezt már nem foghatja a piára, te jó ég…
- Kopj már le, kérlek. Keress valakit a saját súlycsoportodból - löktem kicsit arrébb, majd szó nélkül zsebre vágtam a kezem, és tovább indultam a part felé. A homokos parton fehér nyugágyak pihentek, azokon Liam és Alice feküdt, mellettük pedig most Louis állt, és úgy beszélgettek. Zayn, Sam és Niall a vízben voltak. Levettem a pólómról a ráakasztott Ray Band napszemüvegemet, és feltettem a szemem elé, hogy azért lássak is valamit a naptól. Zaynék pont most fejezték be a vízi csatát, és inkább beszélgetni kezdtek a vízben állva. Sam fehér pólója a derekától kezdve, onnan, ahol a víz elkezdődött, körülötte lebegett. Niall hirtelen felbukkant a víz alól, gondolom, eddig a tengerfeneket tanulmányozta, vagy mi, és megpillantva nagyokat hadonászva integetni kezdett.
- Harry! Gyere már be, tök jó a víz, csak a többiek mind nyuszik - kiáltotta vidáman, és várakozásteljesen pillantott rám. De én nem őt néztem. Sam abban a másodpercben, hogy Niall megszólalt, felém kapta a tekintetét, és a ragyogó mosoly lefagyott az arcáról. Másodpercekig néztünk egymással farkasszemet – mármint ő a napszemüvegemmel, de ez lényegtelen – mikor aztán végül ismét Niall felé néztem, és szórakozottan megráztam a fejem.
- Nem hoztam fürdőgatyát - kiáltottam vissza neki tettetett csalódottsággal.
- Hagyjad már! Alsógatya csak van rajtad - ordított vissza, és akkor már tudtam, nincs menekvés. De én nem akartam bemenni. Nem akartam még jobban elrontani Sammy kedvét, nem akartam azt figyelni, hogy mélyíti el a kapcsolatát Zayn-nel.
- Bocs haver, de most nincs kedvem – zártam le végül a vitát, miközben ismét oldalra fésültem a Ria által összekócolt hajamat. Aztán a figyelmemet ismét Sam kötötte le, aki most szinte agresszívan kezdett el a part felé közeledni. A remény apró szikrát gyújtott bennem, hogy hátha hozzám jön, de amikor idegesen, lehajtott fejjel elcsörtetett mellettem anélkül, hogy akár egyetlen pillanatra is felém nézett volna, ezt mintha elfújták volna. Sóhajtva néztem utána, és tényleg nem tudtam, mit is tehetnék azért, hogy jobb legyen neki. Annyira erősen próbált eltaszítani magától, amennyire csak lehetett. Fel kellene adnom? Hagynom kéne, hogy Zayn segítsen rajta? De azt hogy tudnám mégis végignézni? Lehet, hogy le kéne lépnem, és hagynom kéne, hogy nélkülem helyrejöjjön. Hogy is van az a hülye mondás, amit majdnem minden nyálas, romantikus filmbe valahogy belepasszíroznak? Ja, megvan.’Ha igazán szereted, elengeded.’ Hát én aztán igazán szeretem, de valahogy az elengedéséhez mégsem fűlik a fogam. És ha én állok a boldogsága útjába? Ha miattam nem tud kiteljesedni a kapcsolata Zayn-nel? Te jó ég, teljesen megőrjít ez a lány. Ide sem kellett volna jönnünk. Mégis minek kerestem én órákon keresztül, hogy hova tűntek? Csak tönkreteszem. A legjobb az lenne, ha feladnám.
- Oké, feladom!
Zavartan kaptam fel a fejemet Alice sikítására, akit Niall és Zayn behurcolt a vízbe, és feltehetőleg épp most jött rá, hogy semmi esélye ellenük. Oké, ez most valami vicc volt? Vagy egy égi jel?
- Haver, jól vagy?- Liam összeráncolt szemöldökkel nézett fel rám, mire mosolyt erőltettem az arcomra, és próbáltam gondtalannak tűnni.
- Persze, csak fáradt vagyok. Inkább visszamegyek, és alszok egy kicsit.
Liam gyanúsan méregetett, miközben a tekintetem Louis-ra vándorolt, aki összeráncolt szemöldökkel figyelte, ahogy Ria éppen ruhástól, vihogva berohant a vízbe. Sóhajtva hátat fordítottam nekik, és zsebre vágott kézzel indultam vissza a ház felé. Az üvegajtón belépve megcsapott a bent ragadt hűvösség, és egy pillanatra megtorpantam, hogy a szemem hozzászokhasson a félhomályhoz. Ha nem hallom meg fentről a gitárhangot, egyszerűen kimentem volna a bejárati ajtón. De nem bírtam. Tudtam, hogy nem kéne, mégis lassan, lopakodva felsétáltam a lépcsőn, aztán kezemet a félig nyitott ajtóra téve megálltam a folyosón, és csak hallgattam Sam varázslatos hangját.
#####
Mégis minek vállaltam én ezt be? Oké, hogy Ria kívánt, de akkor is. Nem kellett volna. És miért kellett pont akkor odajönnie? Ő az egyetlen, aki előtt nem bírtam volna megjátszani. Az egyetlen, aki látta volna a szememben, hogy az egész csak játék… Játék Ria kedvéért, aki egyébként éppen nem is igazán tudta, hogy mi van körülötte egy idő után a sok üveg pezsgőnek köszönhetően. De megtettem. Mert azt kívánta, vagyis inkább parancsolta, hogy most azonnal takarodjak ki fürdőruhába öltözve, és legalább tettessem, hogy jól vagyok. Az egész a rohadt verseny hibája. És ez egészen addig a pillanatig ment is, amíg meg nem jelent Harry. Mindegy. Nem érdekel. Lehunyt szemmel ültem az ágyamon háttal az ajtónak, és próbáltam mindenről megfeledkezve átadni magamnak a dalnak, ami éppen akkor született meg a fejemben, és ami egy csöppet depressziós volt, de most ez jött. Ugyan az átázott fölsőt már lecseréltem egy hosszú, sárga pulóverre, de a nedves rasztáim már erre is hatalmas sötét foltot varázsoltak. Mikor befejeztem a dalt, lassan kinyitottam a szemem, aztán sóhajtva arrébb tettem a gitárt és felhúztam magamhoz a térdeimet. Miért, miért, miért kellett idejönnie? És ez miért volt rám ekkora hatással? Ezen muszáj változtatnom. Ha ellököm magamtól, ha azt mutatom neki, hogy még annál is utálatosabb vagyok, mint amennyire eddig voltam, akkor meg fog utálni. Akkor elege lesz belőlem, és elmegy. Elmegy? És én azt hogy fogom kibírni? Jaj, Sam, ne beszélj már hülyeségeket, hogy - hogy hogy fogod túlélni, hát csak élsz tovább, mintha mi sem történt volna! Te jó ég, én abba bele fogok halni… Nem! Erre nem szabad gondolnod! A lényeg, hogy elmenjen. Neki is jobb lesz, neked is jobb lesz. Nekem? A frászt lesz jobb nekem, de neki igen. Megmentem magamtól. Mert ő nem tudna kihúzni már abból a fekete veremből, ahova az évek alatt belekerültem, inkább én húznám le magamhoz a mocsár mélyére. Azt pedig nem tehetem. Igen, ezt kell tennem. Most összeszedem magam, és ha legközelebb látom, annyira távolságtartó leszek vele, amennyire csak tudok. Nem, még annál is jobban. Oké. Ezekkel az elhatározásokkal pattantam fel az ágyamról, és indultam kifelé a szobámból, hogy a fürdőszobában lemoshassam az arcomról a könnyeimet. Amik, nem tudom hogy kerültek oda, de Harrynek biztos nincs hozzájuk semmi köze! Nem, semmiképpen sem. Megragadtam az ajtót, ami egyébként már egy kicsit nyitva volt, és kitárva éppen kiléptem volna, amikor… Amikor megpillantottam Harryt, ahogy ott állt, pillantását egyből az enyémbe fúrva. Megszólalni sem tudtam, és az arcomhoz kapva azonnal megpróbáltam eltüntetni onnan a nedvesen csillogó könnyeimet, de nem mentem vele sokra. Szinte földbe gyökerezett a lábam, ahogy alig pár centire állt tőlem. Én még nem voltam erre kész. Még időre lett volna szükségem hogy egy erősebb, egy jobb páncélt növesszek magam köré. Mert a régi már kezdett megtörni.
- Harry…- leheltem alig hallhatóan, de amint meghallottam a saját hangomat, megköszörültem a torkomat, és a lehető legközömbösebb álarcomat vettem föl - Megtennéd, hogy arrébb állsz? - vetettem oda neki, de majdnem azonnal vissza is vontam, ahogy most már napszemüveg nélküli arcára aggodalom ült ki, és ugyan egy percet habozott, de utána lassan arrébb állt utat engedve nekem a fürdőszoba felé. Ügyelve arra, hogy még véletlenül se érjek hozzá, elsurrantam mellette, majd a fürdőszobába lépve becsuktam magam mögött az ajtót. A mosdókagylónak támaszkodva kisöpörtem az arcomból egy elvetemedett tincsemet, jéghideg vizet engedve alaposan megmostam az arcom, egészen addig, ameddig már teljesen érzéketlennek éreztem. Mintha az egészet bebotoxozták volna, annyira átfagyott. Nedvességtől csöpögő arccal ismét felemelkedtem, és szembenéztem a saját tükörképemmel. Percekig csak néztem, miközben a karom egyre inkább remegett, aztán egyszer csak beugrott elém egy emlékkép, és egy másodperc alatt visszarángatott a múltba.
White Eskimo koncert. Napok óta izgatottan vártam, és nagyon nehéz volt nem beleszólnom az osztálytársaim erről való beszélgetéseibe. De kibírtam. És végre, végre itt ültem ennek az alter pubnak a pincéjében, az egyik leghátsó sarokban kucorogva, és csillogó szemekkel néztem a színpadot. Annyira drukkoltam neki, hogy ne legyen semmi baj! Ugyan kívülről nyugodtnak tűnt, én mégis tudtam, hogy nagyon félt. Már egy jó pár napja csak erről beszélt, és nem győztem nyugtatgatni. Segítettem neki egy pár számban, együtt kiküszöböltük az esetleges félrecsúszott hangokat, de még mindig nem tudtam meggyőzni, hogy a hangjával, ami rockra van teremtve, egyszerűen nem tud egy ilyen koncertet elrontani. Csak egyetlen dologgal tudtam hatni rá: megígértem neki, hogy ott leszek. De hogy miért? Úgysem tudom elmondani neki a véleményem, odamenni hozzá, vagy köszönni neki meg pláne nem.
- Mit keres itt az az idióta? Jézus, ez a csaj mániákusan követi Harryt…
Kissé felhúztam a szemöldököm, miközben a tekintetem megakadt az egyik osztálytársamon. Te jó ég. Ennél undorítóbb, rózsaszín, flitteres miniruhát sem láttam még.
- Nem tudom, de jó lenne szólni neki, hogy húzzon el. Úgy értem, nem pont ide való.
Megint az az idegesítő vihogás. Sóhajtva néztem vissza a színpad felé, ahol Harry éppen megtalált engem a tekintetével, és egy félszeg vigyort küldött felém. Abban a pillanatban az összes körülöttem álló lány sóhajtozni, és halkan visongani kezdett.
- Te jó ég, rám vigyorgott!
- Te teljesen vak vagy. Nem láttad, hogy egyenesen rám nézett?
Lehajtva a fejem elmosolyodtam az emberek hiszékenységén, és hiúságán. Úgy értem, mindig, mindenki azt hiszi, hogy minden neki szól. Csak a koncert kezdetekor emeltem fel ismét a fejemet. És nem tévedtem. Harry hangja annyira szexisen rekedt volt, hogy az összes jelen levő lány mániákusan sikongatott. A koncert végeztével épp indulni készültem, hogy kislisszolhassak, mielőtt még mindenki odatolongana a színpadhoz, ezzel teljesen elállva a kijáratot, mikor Harry még egyszer a mikrofonhoz lépett.
- Bocs srácok, csak még egy szóra. Szeretném megköszönni ezt az estét valakinek. Egy nagyon különleges valakinek. Aki végig támogatott, és aki nélkül nem lett volna elég erőm kiállni ide.
Megkövülten ültem a helyemen. Ez most miről beszél? Te jó ég, arról, amiről gondolom, hogy beszél? Úgy értem, nekem tegnap ugyanezeket mondta… Nem, biztos nem merné azt bevállalni. És… és ha mégis?
- A barátnőm, Eleanor Calder.
A termen azonnal izgatott suttogás futott végig. Egy pillanat. Hogy mit is mondott? Hogy kicsoda? A kije? Az a lány, akit tegnap még nekem szidott, hogy mennyire egy kétszínű, felszínes, stílustalan, személyiségtelen ribanc? Az a lány? Hát ennyit ér neki a hírnév? Eleanor peckesen lépkedett fel a színpadra a tíz centis magassarkújában, és szenvedélyesen megcsókolta Harryt. Oké, nekem ennyi elég volt, kösz szépen. Észrevétlenül felálltam, aztán csendben elsurrantam mindenki mellett, de mielőtt még kiléptem volna, visszanéztem a színpad felé. Harry, miközben Eleanor éppen meg szándékozta fojtani az öleléseivel, egy helyben állt, és engem nézett szemöldökráncolva. Mosolyt erőltettem az arcomra, megráztam a fejem, aztán végre becsukhattam magam mögött az ajtót. Ha ő tényleg boldog, én is az vagyok.
Határozott mozdulattal löktem el magamat a csaptól, és próbáltam összeszedni magam. Erősnek kell lenned, a rohadt életbe is! Csak most az egyszer. Kérlek. Nagy levegőt véve kiléptem a fürdőszobából, majd a lehető leghűvösebb arckifejezésemet felvéve beléptem a szobámba. Harry az ágyon ült, lehajtott fejjel, ölében a gitárral, és valamit pengetni próbálkozott. Viszont ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, és nekidőlve megálltam, összeráncolt szemöldökkel felnézett, majd letette maga mellé a gitárt.
- Mit akarsz? – karba font kézzel álltam meg az ajtóban, ennél közelebb menni veszélyes lett volna számomra.
- Csak gondoltam, megkérdezem… Jól vagy? – söpörte ki a haját a szeméből.
- Közöd hozzá, Styles?- húztam fel kissé a szemöldököm, miközben az ujjaimmal a karomon doboltam idegességemben.
- Végül is, nem sok – sóhajtotta.
Basszus, ez nehezebb, mint gondoltam. Annyira vágytam a közelségére, hogy az már szinte fizikai fájdalmat okozott. Lehunytam a szemem, és mély lélegzetet vettem. Csakhogy amikor kinyitottam, Harry előttem állt. Körülbelül tíz centire tőlem. Szinte megbénultam a közelségétől, és kapkodva kezdtem levegőt venni, ahogy egyre közelebb hajolt hozzám. Aztán hirtelen feleszméltem, és továbbra is az ajtónak dőlve csúszni kezdtem lefelé. Harry megállt egy helyben, és egyetlen szó nélkül figyelte, ahogy egyre lejjebb, és lejjebb csúsztam, míg végül a fenekemre huppanva felhúztam magamhoz a lábaimat, és azokat összekulcsolva üveges tekintettel meredtem ki a fejemből. Harry pár pillanatig még állt, aztán leült elém, és lábait törökülésbe húzva nézett rám.
- Nem... Én nem…
Nem tudtam befejezni, amit mondani akartam, egyszerűen kitört belőlem a zokogás. Annyi minden pusztított már belülről, és olyan régóta nem tudtam úgy igazán kiadni, hogy most egészen hirtelen, és megmagyarázhatatlan módon akart minden kitörni. Kezeimet az arcom elé kaptam, és amint megéreztem magamon Harry érintését, arrébb húzódtam. Nem akartam, hogy így lásson. Senkinek sem szabadott volna így látnia. Ennek nem szabadott volna megtörténnie. Gyenge vagyok. Mindig is gyenge voltam. De nem tudtam mit tenni, a vállam rázkódott a zokogástól, egy óvatlan, és elhamarkodott mozdulat kíséretében pedig, mikor ismét arrébb akartam húzódni az érintésétől, túl nagy lendületet vettem, és egészen egyszerűen az oldalamra estem. De nem érdekelt. Úgy éreztem, soha nem fogom tudni már kiadni mindezt magamból. Ez már a részemmé vált. Az a mélyen gyökerező, mocskos fájdalom, ami a lelkemben lakozott, örökre velem marad. Hányszor kell még így kiborulnom? Miért nem tudok akkor legalább hozzászokni? A földön fekve még inkább összekuporodtam, és csak vártam, hogy végre lecsillapodjak. Mikor végül ez sikerült annyira, hogy meg tudjak szólalni, egy kicsit elhúztam a kezem az arcomtól.
- Menj el… - suttogtam alig hallhatóan, de tudtam, hogy tisztán értette. De nem ment el, csak annyit érzékeltem, hogy egy kicsit közelebb húzódott hozzám.
- Menj el.- közöltem most már határozottabban, de akármennyire is vártam, továbbra sem mozdult. De így nem… basszus, nem szabadott volna így látnia! Most mégis mit gondolhat rólam? Egy pillanat... engem mégis mióta érdekel, hogy ki mit gondol rólam...?
- Mondom menj már el innen! – sikítottam fel, és azzal a lendülettel feltornáztam magam, és tiszta erőmmel ütni kezdtem. Ütöttem, ahol értem, és közben a zokogás egyre erősebb hullámokban sodort magával. Már látni sem láttam, de nem is volt rá szükségem, szorosan lezárt szemekkel ütögettem.
- Takarodj…- vágtam gyomorszájon- el…- a következő ütés a jobb karját érte- innen- a mellkasa - a rohadt életbe is!
Az utolsó ütésbe beleadtam az összes rohadt fájdalmat, az összes hülye érzést, az ő hülyeségeit, Eleanort, Josht, az anyámat, a nővéremet, az apámat, saját magamat. De nem mozdult, csak egy helyben ült, még csak fel sem szisszent. A könnyek továbbra is patakokban folytak az arcomon, és kétségbeesetten dőltem neki, fejemet a mellkasára hajtva. Pár percig nem ért hozzám, úgy tűnt, maga sem tudja, mit szeretne tenni, de aztán megéreztem magam körül a karjait, és magához szorítva elkezdte simogatni a hátam. Fel - le. Fel - le.
- Csss… nincsen semmi baj, kicsi Sammy… - suttogta bele a hajamba, majd egy puszit nyomott a fejem tetejére.
- Miért… - a hangom elcsuklott, és pár másodpercet várnom kellett, mire ismét meg tudtam szólalni - miért csinálod ezt? – nyögtem ki végül nagy nehezen, de ahhoz nem volt erőm, hogy felnézzek rá. Nem éreztem magamban annyi kitartást, hogy ezek után ismét a szemébe nézhessek. Halkan felnevetett, de ez a hang inkább szomorúnak tánt, mint vidámnak.
- Számít? Akármennyire is nem szeretnéd, én itt leszek neked. És akármennyire is nem akarod elfogadni, bármit megadnék, amire csak szükséged van.
Nem… nem… Miért? Miért mondja ezeket, amikor ő is nagyon jól tudja, hogy minden egyes szava hazugság? Csupán egy színjáték, pár szó, ami mögött a rideg valóság már kiutat keres. Ilyet senki sem tesz. Lehet, hogy azt mondja, de amikor végül tennie kell valamit, meg fog futamodni. Miért akar még ennél is több fájdalmat okozni?
- Én… nekem…
Nem mondhatom ki… De basszus, akkor mit mondjak? Oké, mondjuk majdnem a teljes igazságot.
- Nekem a legjobb barátomra van szükségem, Styles.
A hirtelen beállt csendben csak a szipogásom hallatszott, ami továbbra sem akart megszűnni.
- Én pedig mindig itt leszek az én idióta legjobb barátom számára…. - húzott hirtelen közelebb magához, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Talán ez a kapcsolat most nem lesz olyan törékeny, mint amilyen régen volt. Az érzéseimre pedig akkor sem fogok hallgatni. Többet nem. Azok csak érzések, majd elmúlnak.
- Akkor viszont kénytelen leszel letesztelni a híres neves brownie - mat, mert a fiúk nem merik megkockáztatni…
- Jó, de ha sötétzöldnél világosabb színű, én esküszöm a hajadba kenem…- mosolyodtam el, majd kézfejemmel megtörölve a szememet, vonakodva bár, de elhúzódtam tőle.
- Ugye tudod, hogy tinilányok milliói beleznének ki élve, ha az én csodálatos fürtjeimhez mernél érni?- vigyorodott el, majd a zsebéből előkotort egy zsepit, amit egy hálás pillantás kíséretében vettem el tőle. Pár pillanatra csend telepedett ránk, én pedig hirtelen sokszoros erővel éreztem azt az... elektromos mezőt, ami szinte úgy vonzott hozzá, mintha ő lenne a mágnes északi pólusa, míg én a déli. Megmagyarázhatatlanul, leküzdhetetlen erővel. Így muszáj volt mondanom valamit.
- Szerintem én… Elmegyek megint arcot mosni- vigyorodtam el félszegen, aztán a kilincsbe kapaszkodva felhúztam magam, és szinte kimenekültem a szobából. Oké, a lehető leghamarabb le kell tisztáznom az érzéseimet. Ez így nem mehet sokáig. Nem hagyhatom, hogy ezek a hülye érzések irányítsanak. A rohadt eszemre kell hallgatnom. Oké, nekem most nagyon sürgősen szükségem van egy cigire. És… vajon tehetek úgy, mintha az előbb nem akadtam volna ki totálisan - ismét? Nikotin, jaj, hol vagy, gyere szépen anyucihoz…
######
Jaj, már megint ez a rohadt fejfájás! És… hol az istenbe vagyok? A… ez egy hotel? Bah, mindegy… A kezemmel kitapogattam a mellettem levő párnát, aztán egy határozott mozdulattal magamhoz rántottam, és a fejem alá téve végre elég magas támaszom volt. Megkönnyebbülten süppedtem bele a puha tollak által nyújtott kényelembe, csakhogy ez nem tartott tovább két másodpercig.
- Megvesztél? Neked már van párnád, kérem visszaaaaaaaaaaaaaa – csak azt vettem észre, hogy valaki rángatni kezdte a párnát, amit közben átöleltem, és úgy próbáltam meg megakadályozni, hogy visszavegyék tőlem.
- Ne nyávogj már, te jó ég, mi vagy te, kismalac? – morogtam nem túl barátságosan, de hát könyörgöm, reggel volt, másnapos voltam, és semmi kedvem nem volt jópofizni. Csakhogy arra nem számítottam, hogy erre a kijelentésre elkezd röfögni, és amikor ebbe egy idő után belekevert egy - egy visítást is, eddigi döbbent ábrázatom feloldódott, és szinte görcsösen tört rám a vihogás. Az előbb sikeresen megszerzett párnával a kezemben odamásztam hozzá, és az arcába nyomva próbáltam elnyomni az undorító hangeffektjeit. Milyen meglepő, erősebb volt nálam, így alig öt másodpercen belül én találtam alul magamat, miközben ő fölöttem térdelt, és a párnát elhajítva csikizni kezdett. Sajnos már megtanulta, hol vagyok a legcsikisebb, és ezt ki is használva halálra tervezett csikizni. Annyira nevettem, hogy a könnyeim is kicsordultak, és szégyen – gyalázat, de felváltottam őt a visításban is. Két vihogóroham között, mikor végre levegőhöz jutottam, egyetlen szót tudtam csak kinyögni.
- Harry! – ugyanebben a pillanatban kikerekedtek a szemeim, és egyszerre fagytam le a fölöttem térdepelő Louis – val. Basszameg! A tekintetét egyből kérdőn az enyémbe fúrta, és kétkedőn felhúzta a szemöldökét.
- Harry…? – hangja gúnyos volt, és miután pár másodpercig nem válaszoltam neki, lemászva rólam kissé hátrébb húzódott.
- Jaj, ne már Louis, ne hisztizz, csak kicsúszott a számon. Ennek komolyan ekkora jelentősége lenne? – ültem fel én is, aztán lepillantva magamra feleszméltem, és följebb rángattam a lepedőt, mert azért… mégis. Pár pillanatig nézett rám, aztán kissé megrázta a fejét és elkapta a tekintetét.
- El kéne húznod, mielőtt még a többiek felkelnek. Már ha nem akarsz lebukni – állt fel hirtelen, és legnagyobb sajnálatomra felkapta magára az ágy mellett heverő bokszerét. Ajkamba harapva néztem rá pár pillanatig, aztán sóhajtva feltápászkodtam, és megkerestem a szerteszét heverő ruhadarabjaimat. Miután magamra kaptam az előző nap viselt ruháimat, még egyszer utoljára Louis-ra pillantottam, aki az ágyán ült lehajtott fejjel. Valamit mindenképp mondani akartam, de valahogy semmit sem éreztem odavalónak. De mégsem mehetek el köszönés nélkül! Úgy értem, annyira azért nem voltam másnapos… Vagy pont, hogy annyira másnapos voltam?
- Akkor… szia Louis…- közöltem el végül félszegen, miközben egyik lábamról a másikra álltam. Na jó, ez így nagyon gáz. Mégis mióta vagyok én ilyen? Louis kissé kétkedve felemelte a tekintetét, és rám nézve a szája egy pillanatra halvány félmosolyra rándult. Sejtettem, hogy nem direkt történt, csak még szerinte is röhejes voltam, de akkor és ott ennek örültem, mert legalább kizökkentettem a… a… melankóliájából, vagy hogy hívják már azt na. Egyetlen pillanatot haboztam már csak, utána gondolkodás nélkül visszaléptem elé, kezemet az ála alá téve felemeltem a fejét, majd számat hirtelen az övére nyomtam. Először meglepődött, de utána kitörő örömmel viszonozta a csókot, ami alig egy perc alatt eléggé... eldurvult. Időközben feltérdeltem az ágyra, ő pedig továbbra is ültében kezével a hátamat járta be. Mármint először. Aztán valahogy megállt a keze a fenekemnél, és nem is nagyon akart elmozdulni onnan. Halványan elmosolyodtam, aztán egy hirtelen mozdulattal elhátráltam tőle, és felállva a képzeletbeli órámra néztem.
- Tényleg mennem kéne…- küldtem felé egy gúnyos mosolyt, majd a döbbent arckifejezésén magamban vigyorogva kisiettem a szobából. Csendben kilopakodtam a lakosztályukból, aztán igyekeztem nem magamra venni a portás igencsak sértő tekintetét, amit a zilált külsőm érdemelt ki, és csak vidáman intettem neki. Visszaérve hozzánk előkerestem a kistáskámból a kulcsot, és úgy egy perces szenvedés után végre sikerült bejutnom a házba. Miután halkan becsuktam magam mögött az ajtót, és épp indultam volna fel az emeletre, a konyhából kiszűrődő önfeledt nevetéstől annyira megdöbbentem, hogy egészen egyszerűen megálltam egy helyben.
- Neee... Ne csináld már, basszus! Tudod te, mennyi idő kiszedni ezt a hajamból?
Hangos vihogás.
- Héhéhéhéééé, arról nem volt szó, hogy visszaadod! Basszus, most tönkretetted a sztárfodrászok által belőtt hajamat! Ezért még meglakolsz!
Hangos sikítás, nevetésfoszlányokkal fűszerezve.
Döbbenten, szinte robotszerűen indultam el a konyha felé, megfeledkezve a kinézetemről, meg arról, hogy nem nagyon kellett volna senkinek meglátnia így. A kíváncsiságom, és nem mellesleg a döbbenetem legyőzte a józan eszemet, mert nem igazán tudtam hova rakni, hogy miért hallom hajnali kilenckor a konyhánkban Samet és Harryt vihogni. Megállva az ajtóban aztán még inkább kikerekedtek az elkenődött festékkel díszített szemeim.
- Ööö… Khm…- köszörültem meg végül a torkomat, mikor rájöttem, hogy egyébként nem igazán fognak észrevenni. Egyszerre fagytak le, és fordultak felém. Mindkettőjük arcát csokifoltok díszítették, hajukban kilónyi liszt tündökölt. Pár pillanatig döbbenten néztünk egymásra, aztán nem bírtam tovább, egészen egyszerűen oldalra dőlve nekitámaszkodtam az ajtófélfának, és hangosan vihogni kezdtem. Annyira röhejesen néztek ki, hogy arra szavak nincsenek. Látva a kiakadásomat csodálkozva összenéztek, aztán ahogy meglátták egymást, és ismét rám néztek, belőlük is kitört a nevetés. Percekig nem tudtuk abbahagyni, majd mikor végül összeszedve magam felegyenesedtem, és komolyságot erőltetve az arcomra rájuk néztem, ők is lenyugodtak.
- Ööö… izé… - kezdte el Sam igen értelmesen, aztán zavartan megvakarta a tarkóját, és Harryre nézett.
- Ha nem kérdezel rá, mi sem fogunk – vigyorodott el végül a srác, ami végülis korrektnek tűnt tekintve a kinézetemet, ezért csak egy széles vigyort küldtem feléjük, és határozottan bólintottam.
- Nem is láttalak titeket – emeltem fel a kezem, és kissé felhúzva a szemöldököm vártam a reakciójukra. Harry a kezét szalutálásszerűen a homlokához érintette, és úgy kiáltotta el magát.
- Nem is találkoztunk!
Nevetve hátráltam ki a konyhából, aztán mosolyogva sétáltam fel a lépcsőn a szobám felé. Ez a mosoly csak akkor tűnt el az arcomról, mikor eszembe jutott, hogy miért is mondtam én reggel Harry nevét Louis helyett. Ismét magam előtt láttam az álmomat, amikor ugyanazokat a dolgokat, amiket alvás előtt Louis - val csináltam, Harryvel tettem. Ajaj. Ajajajajaj. Neee. De basszus, olyan szép a szeme! Ria, állj le. Louisé is szép. Nagyon szép. De az a haj… Louisé is szép! Basszameg…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése