Karba font kézzel álltam az emeleti szobám ablaka előtt, és meredten bámultam az utcára. Egy valami keltette fel az érdeklődésemet. Mégpedig nem más, mint két nő. Pontosabban szólva egy nő és egy lány. Egy tinédzser lány sétált, azaz inkább vágatott dühösen, míg az idősebbik kitartóan próbált lépést tartani vele. Kissé oldalra billentettem a fejem, mikor a nyitott ablakon beszűrődött a lány ingerült hangja, ahogy az anyjával ordibált. Mit nem adtam volna abban a pillanatban azért, hogy bár én is megélhettem volna ezt. Vagy bármit, ami az anyámmal kapcsolatos. Akármennyire erőlködtem is, az emlékképeim róla már jócskán elhalványultak. Alig tudtam felidézni magamban az arcát. Ráadásul, ha ez nem lett volna elég, az apámmal a kapcsolatom, azután, hogy… szóval azután, hogy csonka család lettünk, igencsak megromlott. Konkrétan nem is volt köztünk kapcsolat. Mindketten a saját magunk gyászában őrlődtünk, de egyikünknek sem jutott eszébe segítséget kérni a másiktól. Csakhogy nekem egy idő után ott volt… szóval ott volt a megmentőm. Aki jött, és egyik napról a másikra bevilágította addigra tökéletesen feketévé sötétült világomat. Önző voltam. Ezt nem tagadhatom. Nem gondoltam arra, hogy míg nekem megérkezett a szuperhősöm, az apámnak nem. Hogy neki továbbra is ugyanazzal a hatalmas teherrel kellett felkelnie minden egyes reggel, aminek a nagy részét az én vállamról addigra levették. Tulajdonképpen ma már nem értem, miért lepődtem meg azon, amikor megtaláltam a hátsókertben. Abban a pillanatban, hogy sok év után először ismét a szemem elé vetült a kép, amint élettelenül lógott a levegőben egy kötéllel a nyaka körül, meghallottam az ajtó idegesítő nyikorgását. Tudtam, ki lépett be a szobába, és éreztem a feszültségét is, bár nem tudtam hová tenni, mégsem fordultam meg. Nem voltam rá kész. Az emlékkép most, hogy előjött az agyam egyik mélyen elrejtett zugából, nem akart eltűnni előlem. Ahogy magam elé képzeltem fehér szemgolyóját, kifordult, sálszerűen lógó nyelvét, felkavarodott a gyomrom. Tudtam, hogy sietnem kell. Ezért semmivel nem törődve fordultam meg, és a földet pásztázva a szám elé raktam a kezem. Sietős léptekkel indultam ki a szobából, csakhogy nem voltam hozzászokva a magas sarokhoz, és ezért majdnem pofára estem a saját lábamban. Csak az ajtófélfába kapaszkodva tudtam ismét egyenesbe hozni magam, és ezután már téptem is fel a fürdőszoba ajtaját. Ahhoz már nem volt se erőm, se időm, hogy becsukjam magam mögött az ajtót, egyből lerogytam a vécéhez, és öklendezni kezdtem. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy a reggeli kávémon kívül más nem nagyon tudott kijönni belőlem. Azonban a gyomorsav kesernyés íze betelepedett a számba. Mikor végre abba tudtam hagyni az öklendezést, a csuklómmal megtöröltem a számat, és a fürdőszobatükörhöz léptem. Gyorsan fogat mostam, elvégre még emlékeztem arra, hogy éppen Riát játszom, tehát muszáj adnom magamra, aztán lassan visszasétáltam a szobámba. Mielőtt még körbenéztem volna, becsuktam magam mögött az ajtót, és annak nekidőlve néztem az ágyon ülő Harryre. De ő nem nézett rám. A vele szemben levő falat bámulta. Tekintete a képek között cikázott, és több mint egy perc telt el teljes némaságban. Nem szólaltam meg, mert nem voltam képes rá, arcomra mégis boldog kíváncsiságot erőltettem. Harry tekintete ekkor rám tévedt, és egy hihetetlenül hosszúnak tűnő pillanatig színtelen arccal bámult rám. A dühe, amit egyből megéreztem, amint berontott a szobába, úgy tűnt, elpárolgott. Ehelyett őszinte döbbenetet láttam a szemeiben megcsillanni.
- Mégis mit képzelsz magadról? - kérdezte halkan, ez a pár szó számomra mégis úgy hatott, mintha teli tüdőből ordította volna. Műmosolyt varázsoltam az arcomra és felhúztam a szemöldököm.
- Mire gondolsz?
- Ne játszd az ártatlant, Sam. Nem áll jól. Mégis hogy képzeled - állt fel hirtelen, és pár lépéssel előttem termett -, hogy rólam készült képeket teszel ki a faladra, miközben valaki más gyerekét várod? Miért szórakozol velem?
Döbbenten pislogtam rá. Csakhogy a mondata végét már nem hallottam. Leragadtam annál a ténynél, miszerint róla készült képek vannak kint a falamon. Oldalra billentett fejjel léptem oldalra, majd odatopogtam a falhoz. A francba, hát ezért voltak olyan ismerősek! A zöld szemek, a másik képen levő arc nélküli fejforma, egy, a haját hátulról ábrázoló kép, és két összekulcsolódó kéz. Hogy nem esett le, hogy senki mást nem ismerek, akinek ekkora kezei volnának? Még mindig sokkolódva néztem rá, de amennyire lehetett, próbáltam tagadni.
- Miről beszélsz? Ezeken a képeken nem is te vagy… - tártam szét a kezemet értetlenül. Tekintetében ismét harag csillant.
- Megint megfogtad a lényeget - sóhajtott végül.
- Miért, mondtál mást is? - oké, nem vagyok képes sokáig koncentrálni semmire.
- Igen, mondtam, Sam. - ugyan mindig, mindenki így hív, az ő szájából mégis szinte bántóan csendült, hogy egyszerűen a nevemen szólított- Mégis hogy az istenbe eshettél teherbe?
- Hogy mit csinálhattam hogy az istenbe? - kerekedtek el a szemeim. Nem, biztos rosszul hallottam.
- Jaj, tényleg ne tedd már a hülyét. Nagyon jól tudod, hogy miről beszélek - ült le ismét az ágyamra ingerülten. Zavartan ingattam a fejem, miközben a gondolataim félig még mindig a képek körül jártak.
- Nem, most hogy mondod, nem tudom - vontam meg végül a vállam.
- Ria azt mondta Zaynnek, hogy azért nem cigizhetsz, mert terhes vagy. Egyébként meg mégis hogy teheted ezt meg a babával? Úgy értem, az oké, mármint nem az, de érted, ha saját magadat kínzod, de az a szerencsétlen nem tehet semmiről. Ne kínozd - pár pillanatig csak pislogni tudtam, miközben Harry könyörgő szemekkel nézett ám.
- Hogy mit mondott Ria? - kérdeztem végül. Kicsinálom azt a lányt.
- Jól hallottad. Szóval nem kell tagadnod - bólintott meggyőzően.
- Szó szerint ezt mondta? - puhatolóztam tovább, valamilyen támpontot keresve.
- Mit tudom én Sam, ne idegesíts már. Zayn valami olyasmit motyogott, hogy nem vagy olyan állapotban, hogy megtehesd, vagy mi. De ennél egyértelműbben nem is fogalmazhatott volna, szóval… - függőben hagyta a mondatot. Én pedig bólintottam felé, bár nem neki szántam. Inkább magamban könyveltem el, hogy igen, ennél kevésbé egyértelműen tényleg nem mondhatta volna. Bár egyikünk sem mondta ki, mégis ugyanúgy tudtam, ahogy Ria, hogy ez a verseny a mi titkunk, amíg véget nem ér. És azt is tudtam, hogy akármelyikünk elmondaná valakinek, az egyenlő lenne a vesztéssel. Azt pedig nem engedhettem meg magamnak. Így vonakodva bár, de bólintottam egy erőteljesebbet. Azt hiszem, Harry kissé félreértette a határozatlanságomat, de nem tudtam mit tenni. Az ajkamba harapva könyveltem el, hogy Ria ezért még lakolni fog.
- Ööö… Igen… Minden úgy van, ahogy mondod… - nyögtem végül ki, és akármennyire is el akartam kerülni, kénytelen voltam végig a szemébe nézni.
- Értem, akkor… én… én csak tisztázni akartam… akkor… megyek is… - állt fel zavartan, a hajába túrva rám pillantott, majd lassú léptekkel kisétált a szobából. Már az ajtóban volt, mikor utána szóltam. Hiába, Ria viselkedése szinte belém ivódott.
- Harry... - lassú mozdulattal fordult vissza, és lehet, hogy tévedek, de mintha a reményt láttam volna átsuhanni az arcán - Azokon a képeken tényleg nem te vagy - intettem a hátam mögé. Természetesen hazugság volt, de nehogy már valamit beleképzeljen. Az kéne még. Hiszen mindeddig én sem tudtam, hogy hetekig őt festettem. Pár másodpercig komoran nézett rám, aztán bólintott egy aprót, és kisétált a szobámból. Az előző pár perc fejleményei ebben a pillanatban zúdultak rám. El kellett terelnem a figyelmemet, így egy határozott mozdulattal megfordultam, és egyenként téptem le a falról a nemrég kitett képeket…
#####
Ugyan Niall és Liam értelmetlen fecsegéssel próbálták enyhíteni a kínos hallgatást, mégis mind tudtuk, hogy ez egy veszett csata. Mármint, persze, ha nem lettem volna ebben a rohadt versenyben, valószínűleg eléggé más lett volna a szituáció. Nem fapofával ültem volna egy helyben korgó gyomorral, és nem a tévé fölötti polcon levő fényképeket fixíroztam volna meredten. Szinte hálásan pillantottam a lépcső felé, amikor végre meghallottam a léptek dobogását. Harry megnyúlt képpel jelent meg végül előttünk, és ha nem csíptem volna magamba, biztos, hogy felnevetek. Így viszont kifejezéstelen arccal figyeltem, ahogy beletúrt a hajába. Hajaj, mit művelt az a lány? Oké, hogy játékban vagyunk, de nehogy már ezen bassza tönkre a kapcsolatát. Várjunk, milyen kapcsolatát? Szerencsém volt, mert Harry magától kezdett beszélni, anélkül, hogy a szerepemről megfeledkezve rá kellett volna kérdeznem. Mert tudtam, hogy nem bírnám ki.
- Nem hiszem el… - ült le Liam mellé a kanapé másik oldalára, én pedig minden igyekezetemmel azon voltam, hogy úgy nézzek ki, mint akit az egész rohadtul nem érdekel. Így a körmeimet kezdtem piszkálni, és lejjebb csúszva a kanapén felraktam az egyik lábam a dohányzóasztalra. Ha Sam nem takarítja le onnan a lábnyomomat, én nem tudom, mit csinálok vele… Oké, vissza a témához. Louis összeráncolt szemöldökkel bólintott, míg Niall és Liam értetlenül néztek össze, aztán ismét Harryre.
- Mi van, haver? - tette fel végül Niall azt a kérdést, ami egyébként mindhárom fiút foglalkoztatott.
- Beszarok ezen a lányon - válaszolt igen bőbeszédűen, és nem úgy nézett ki, mint aki folytatni szeretné a beszámolóját.
- Harakiri? - húzta fel a szemöldökét Niall, aminek köszönhetően begyűjtött pár rosszalló pillantást.
- Nem, csak… áhh, mindegy - legyintett végül Harry. A lépcső felé nézve még pont láttam, ahogy Sam visszahúzódott a fal mögé hallgatózni. Nem semmi a lány, gyorsan megtanult hangtalanul járni magassarkúban.
- Oké, levegőre van szükségem - pattant fel végül a göndörke, de az ajtóból még visszanézett- vigyázzatok rá helyettem is… Én most nem vagyok rá képes.
Miután becsukodott utána az ajtó, ismét kínos csend telepedett kis társaságunkra, én pedig sóhajtva intettem a lépcső felé az éppen kikukucskáló Samnek. Ekkor kilépett eddigi takarásából és halvány mosollyal a szája sarkában állta a fiúk döbbent pillantásait.
- Helló- intett feléjük félénken, aztán tekintetét az enyémbe fúrta. Konkrétan kirázott a hideg, ahogy a mélyen megvető pillantását állni próbáltam. Akkor értettem meg, hogy tényleg úgy volt, ahogy gondoltam.
- Sam, veled meg mi történt? Testet cseréltetek Riával, vagy mi? - kapkodta köztünk a tekintetét Liam. Ó, ha sejtette volna, milyen közel állt a megoldáshoz…
- Haha, micsoda humor - lépett oda hozzá Sam, aztán játékosan rácsapott a vállára.
- Egyébként, ha már itt tartunk, Ria, ne vedd sértésnek, de nem vagy te egy kicsit igénytelenebb, mint eddig? - húzta fel a szemöldökét Niall mosolyogva. Komor arccal néztem rá, de az ajkamba kellett harapnom, hogy ne nevessem el magam. Bezzeg alig egy perc múlva már nem voltak ilyen gondjaim. Ijedten kaptam a fejem Sam felé, szinte fel sem fogtam, mit mondott. Kikerekedett szemekkel bámultam pislogás nélkül az ártatlanul mosolygó arcát, miközben fejemben még hosszú másodpercekig visszhangzottak vidám könnyedséggel elejtett szavai.
- Visszatért a sztriptíztáncosnő énjéhez.
Tompán érzékeltem a fiúk furcsa pillantásait, ahogy azt próbálták eldönteni, Sam vajon komolyan beszélt, vagy viccelt - e. Niall kényszeredetten kezdett nevetni, de amikor senki nem csatlakozott hozzá, ő is elhallgatott.
- Samnek sajátos humorérzéke van - hallottam meg a saját, színtelen hangomat. Sam vigyora szélesebbé vált, szinte már inkább mondanám vicsorgásnak, és felhúzott szemöldökkel nézett rám.
- Szerintem… khm… mi most megyünk, megnézzük mi van Rómeóval - állt fel Liam, és Niallel együtt elindultak az ajtó felé. De oldalra nézve láttam, hogy Louis egy helyben állt, és tekintetét merengve rám szegezte. A tekintetét, amiből most hiányzott az a gyermeteg csillogás, az a folytonos vidámság, ami annyira jellemző volt rá.
- Louis, menjünk - lépett mellé Niall, aztán a karját megragadva kirángatta a házból. Amint becsukódott az ajtó, nem csak a hangulat vált fagyossá, de mintha még a levegő is lehűlt volna. Felocsúdva döbbenten néztem Samre, akinek arcán még mindig ott virított a torz művigyor.
- Te mi a szart képzelsz magadról? - automatikusan feljebb emeltem a hangom, de szavaim még így sem tükrözték kellőképpen a bennem dúló háborút.
- Ezt most komolyan te mondod? - csattant fel hirtelen, és azonnal lefagyott ajkáról a bájvigyor.
- Miről beszélsz? - vettem vissza kicsit magamból, de továbbra is áradt belőlem az elfojtott düh.
- Terhes lennék? Komolyan? Jéé, nem is tudtam - túlozta el magát, és egy gúnyos mosoly kíséretében védekezően felemelte a kezeit.
- A rohadt életbe, az véletlen volt - pattantam fel, és kezemet ökölbe szorítva néztem a szemébe - Soha nem mondanék ilyet direkt… - tettem hozzá halkabban. Láttam, ahogy Sam tekintete kissé lenyugodott, és valóban gondolkodóba esett a szavaim hallatán.
- Számít, hogy mi volt a szándékod?A végeredmény ugyanaz, és bocsáss meg, de nem gondolom, hogy ebben az esetben ez mérvadó lenne - lépett felém, és ismét visszatért belé a düh.
- Jó, oké, bocsánat. Ezt akartad hallani? - húztam fel kissé a szemöldököm- Sajnálom, de nem tudom visszaforgatni az időt, a rohadt életbe is.
A hajamba túrva mély levegőt vettem, és próbáltam úrrá lenni a remegésemen. Gyenge voltam, hiszen egész nap semmit nem ettem, fáradt voltam, nyűgös voltam, és éppen nem túlzottan érdekelt semmi sem. Fura, Sam is ezt szokta vajon érezni?
- Egyébként pedig, meg kell dicsérjelek- álltam most elé csípőre tett kézzel - Ez igazi Riás visszavágás volt.
A szemébe nézve láttam, hogy megértette a célzásom. Tudtam, rájött, hogy túlzásba esett, és már megbánta, amit tett. De nem érdekelt. Azt akartam, hogy szenvedjen, ha már én is szenvedhetek miatta. Te jó ég, most mégis mit fogok csinálni? Hogy mosom ezt le magamról? A jó hírnevem megtartása megéri a játék elvesztését? Miért érdekel engem még egyáltalán, hogy mi van ezzel a depressziós, anorexiás elmebeteggel? Pláne ezek után. Hiszen tudja… Hogy mert erről beszélni? Én mikor emlegettem fel neki, hogy az apja öngyilkos lett? Sam felkapta a mobilomat a dohányzó asztalról, aztán szó nélkül kicsörtetett az ajtón. Szemforgatva néztem utána, aztán feltrappoltam a lépcsőn, és a szobámba beérve jó erősen bevágtam magam után az ajtót. Aztán megfordulva megkövülten néztem az ablakban ülő alak felé.
- Louis? Te meg mi az istent keresel itt? - kérdeztem kikerekedett szemekkel. Egyetlen pillantás rá elég volt, hogy elfelejtsem az előbbi idegességemet.
- Beszélnünk kell - pillantott rám sötéten. És akkor már tudtam, esélyem sem lesz arról faggatni, hogy mégis hogy mászott be az ablakon. Mikor beljebb jött a szobába, én még odaléptem az ablakhoz, hogy becsukjam azt. Elvégre, ha ő betudott jutni, akkor egy hivatásos betörő is. És hát, jobb az elővigyázatosság. Kipillantva az utcára aztán kárörvendő mosoly jelent meg az arcomon.
- Megvagy! - kiáltottam el magam, de nem vártam meg a reakcióját, egyből becsuktam az ablakot. Úgyis tudtam, hogy hallja. Szóval, mostantól végre nem kell fapofával néznem mindenkire, és nyertem három kívánságot. Aztán az arcom egyből elkomorult, mikor ismét Louis szemeibe néztem.
#####
- Zayn, azonnal told ki ide a segged - szóltam bele a telefonba, amint meghallottam a kattanást, ami azt jelezte, hogy felvették a telefont.
- Harry vagyok, de szólok neki - válaszolt Harry rekedtes hangon. Megkövülten álltam a járdán, a telefonnal a fülemnél, de a szívem hangos dobogásától alig hallottam a háttérzajt, ahogy Harry nagy valószínűséggel átadta Zaynnek a telefonját. Remegve mély levegőt vettem, és lehunytam kissé a szemem. A délutáni napsütés erős fényében remegve állva a sznobhotel előtt kissé hülyének éreztem magam, de valószínűleg csak azért, mert már belém ivódtak Ria megfelelési kényszerei.
- Igen? - hallottam most Zayn hangját, de nekem kellett még pár másodperc, amíg rendezni tudtam a légzésemet - Jól vagy, csajszi? - Zayn hangja aggódó volt, és már majdnem válaszoltam, mikor ismét felcsendült a háttérben a Zaynénél jóval mélyebb hang, de nem hallottam mit mondott, csak Zayn válaszát neki- Hagyjál már, te idióta. Ha annyira érdekel, nézd meg magad.
Megnézni? Mit? Miről beszéltek vajon? Egy filmről? Ajaj, lehet hogy valamit félbeszakítottam. Nem, Sam, térjél már észhez, a rohadt életbe is. Tényleg kezdtem megőrülni. A látásom elhomályosult, én pedig döbbenten nyúltam a szememhez, és töröltem le a kicsorduló könnycseppjeimet. Most meg mit bőgök? Jézus, tiszta szánalom vagyok.
- Kijönnél? - kérdeztem végül, mikor már meg tudtam szólalni. Ekkor hallottam, ahogy megszakadt a vonal, és hallgattam az ütemes sípolást. Most komolyan letett? Mit tettem már megint? Idegesen kezdtem kopogni a magassarkúmmal az aszfalton, és éppen elindultam volna egyedül, mikor láttam, hogy kinyílt a szálloda ajtaja.
- Azt hittem, leráztál - mosolyogtam rá, de tudtam, ez a mosoly még csak nem is tűnik őszintének. Zayn aggódva nézett rám, aztán kezeit a bőrkabátja zsebébe csúsztatta
- Bocs. Szóval, mit szeretnél? - húzta fel a szemöldökét, miközben kezit kihúzva a zsebéből elővett egy doboz cigit. A rohadt életbe. Hát kínozni akar?
- Oké, nem érdekel, feladom - kaptam ki a kezéből a dobozt, és kirántottam belőle egy szál cigit. Zayn hirtelen odanyúlt, de reflexből elhúztam előle a kezem, és kikerekedett szemekkel néztem rá.
- Most meg mi van? - értetlenkedtem.
- Harrynek igaza van. Nem lehetsz ennyire önző. Gondolj a babára - lépett hozzám közelebb. Úgy éreztem magam, mint aki legalább három felest legurított, ezért minden különösebb gondolkodás nélkül gúnyosan felnevettem.
- Kit érdekel? Vége a játéknak, úgyis vesztettem volna - emeltem most a gyújtót a cigihez, de mielőtt még meggyújthattam volna, Zayn meglökte a kezem.
- Te meg miről beszélsz? Megvesztél? Az egy fejlődő ember a hasadban.
Sóhajtva forgattam a szemem, és egy kicsit hátrébb léptem.
- Hát nem érted? Rohadtul nincs semmilyen baba. Az egész Ria hülyesége miatt volt.
Mikor feltűnt, hogy lefagyva állt előttem, kihasználtam az alkalmat, és meggyújtottam a cigimet.
- Oké, ezt nem értem. Kifejtenéd bővebben?- ráncolta össze a szemöldökét. Éppen válaszolni akartam, mikor Ria hangját hallottam meg a hátam mögül.
- Megvagy! - hangja belehasított a csendes délutáni napsütésbe, de mikor hátrafordultam, már sehol nem láttam. Szóval lebuktam. Mindegy, amúgy is kezdett elfajulni az egész. Visszafordultam Zayn felé, és halványan elmosolyodtam döbbent arckifejezésén.
- Ez a fej de aranyos volt - vigyorogtam rá, aztán a számra csaptam. Ria szelleme, távozz belőlem, de AZONNAL.
- Oké, most vagy én téptem be nagyon durván, vagy ti ketten - vakarta meg végül a tarkóját. Szívtam egy hatalmas slukkot a cigimből, aztán előremutattam az utcára, jelezve, hogy sétálni szeretnék. És közben halkan beszélni kezdtem. Zayn tekintetét előreszegezve hallgatott.
- Oké, szóval ne nézz minket teljesen hülyének. A lényeg, hogy fogadtunk, hogy ki tudja tovább a másik szerepét játszani. Ria azért mondta, hogy ’nem vagyok olyan állapotban’, mert nem tudott mást kitalálni, és ezzel végül is nem is hazudott, csak ködösen fogalmazott. Én pedig azért nem mondtam el utána Har… szóval azért nem mondtam el utána senkinek, mert akkor veszítettem volna. De, mint látható, megoldottam én ezt anélkül is- emeltem fel az égő cigit tartó kezemet, és fürkészve néztem az arcát.
- Ti tényleg nem vagytok normálisak. - mosolyodott el végül, mikor rám nézett - De szerintem ezt… másokkal is meg kéne osztanod - komolyodott el kissé az arca.
Tekintetemet komoran a cipőmre helyeztem, és ekkor eljutott a tudatomig, mennyire fájt a lábam az egész napos magassarkú viseléstől.
-Nem lehetne, hogy inkább te mond el neki? Én… én nem igazán szeretnék beszélni vele - sütöttem le a szemem, de pillantását így is éreztem magamon.
- És megtudhatnám, hogy miért? - kérdezte végül érdeklődve.
- Miért, azért mert itt van, már kötelességem vele beszélni? Hagyjuk már - emeltem fel kissé a hangom, aztán felszisszentem, mikor egy kisebb gödörbe lépve kibicsaklott a bokám - Basszameg! - szisszentem fel, és leültem a legközelebbi pad szélére. Zayn érdeklődve lépett közelebb hozzám. Kissé arrébb csúsztam a pad közepe felé, és így ő le tudott ülni mellém. Ugyanis a pad másik fele foglalt volt.
- Hogy tud valaki minden egyes nap tűsarkakon járni? - hunytam le kissé a szemem. De a következő pillanatban meghallottam magam mellől egy akusztikus gitár éles hangját a csöndbe hasítani, és a másik oldalamon ülő felé fordultam. A lány, aki mellettem ült, kb. velem egyidős lehetett. Hosszú, virágos ruhát viselt, ami fölé egy fekete kapucnis pulóvert vett. A kapucnit teljesen az arcába húzta, ezért azt nem láttam. Aztán az improvizált, egymástól különálló, és nem illő akkordokból egy kis idő után egy konkrét dallam jött ki. (http://www.youtube.com/watch?v=3DKsg4GMYFE&feature=relmfu) A lány előtt, a földön levő fekete kalapra pillantottam, és feltűnt, hogy teljesen üres. Pedig, ahogy elnéztem, már egy ideje ott lehetett. Kábé fél percig hallgattam a tökéletesen tiszta, csilingelő hangját. Aztán rájöttem. Semmi érzelmet nem vitt bele. Gondolkozás nélkül tettem a kezemet a vállára, de meg sem rezzent. És akkor meghallottam a saját hangomat, ahogy csatlakoztam hozzá. Nem érdekelt, ha becsúszott egy-két hamis hang, az sem érdekelt, hogy éreztem, ahogy Zayn teste megfeszült mellettem. Kizártam az összes külső tényezőt, és csak a gitár rekedtes hangjára koncentráltam. Rekedtes. Ha belegondolok, szinte hasonlított Ha… Samantha. Fejezd már be. Kissé megráztam a fejem, és szorosabban lehunytam a szemem. Ekkor hallottam meg, hogy a lány végig velem énekelt. És mikor eljutott a tudatomig a hangja, rájöttem, mekkora harmóniába került velem. A szám végeztével kinyitottam a szemem, és pár pillanatig pislognom kellett, hogy az erős napsütéstől látni is tudjak valamit. Akkor kezdtek el az emberek tapsolni. Merengve néztem körül. A padot tömegesen körbeállták a nyaralni vágyók, a fekete kalap pedig jócskán megtelt apróval. Pedig, gondoljunk csak bele, Magyarországon voltunk! Mikor szoktak itt pénzt adni bármilyen utcai produkcióért is? Zayn felé pillantottam, aki egy halvány félmosoly kíséretében nézett rám.
- Baromi jól szóltok együtt - mondta végül. Bólintottam, aztán a lány felé fordultam. Épp akkor húzta le a fejéről a kapucnit. Nekem pedig kikerekedtek a szemeim. Rövid, égővörös haja még inkább kiemelte bőrének sápadtságát, a tengerkék szemeit tökéletesen kiemelte a vastag tusvonallal.
- Azt hiszem, mi már találkoztunk - mosolyodott el végül, miközben gitárját visszatette a tokba. Az emberek közben szállingózni kezdtek, és már senki sem törődött velünk - Alice vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése