- Már nem azért, de ezt én is kérdezhetném. Miért érzem úgy, hogy követsz minket? - húzta fel a szemöldökét, mire ellöktem magam a kocsitól, és döbbenten néztem rá. Aztán lehajtottam a fejem, lehunytam a szemem, és próbáltam rendezni az arcvonásaimat. Mikor legközelebb felnéztem, pillantásom jegessége megütötte azt a szintet, amit Sam szokott alkalmazni. De közben nem tudtam nem arra gondolni, hogy ha ő itt van, akkor…
- Hé, haver, gyere már, mondtam, hogy a gumicukrok arra vannak…
- Harry? - húztam fel a szemöldököm. A rohadt életbe, akkor tényleg mindannyian itt vannak. Harry egy pillanatig döbbenten pislogva nézett rám, aztán csak az ajkába harapva elvigyorodott, és a szemöldökét felhúzva intett felém. Aztán visszafordult Liam felé, aki viszont még mindig engem bámult pislogás nélkül. Oké, az a tervem, miszerint ’Áhh, úgysem fog senki észrevenni…’, hivatalosan is csődöt mondott.
- És én még azt hittem, Louist viselte meg… - motyogta Liam. Ajkamba harapva próbáltam leolvasni valamit az arcáról, de csak szánalmat láttam rajta. És ez ledöbbentett. Samre is így néznek az emberek?
- Komolyan. Mit kerestek itt? - néztem most Harryre, aki továbbra is gyanúsan vigyorgott magában.
- Kaptunk egy hónap pihenőidőt. És ide jöttünk. De honnan tudtátok, hogy ide kell jönnötök? - ráncolta a szemöldökét Liam.
- Most komolyan azt hiszed, hogy miattatok vagyunk itt? Könyörgöm, három hónapja itt poshadunk- hűtöttem le azonnal egy jeges pillantással.
- Jó, de akkor tisztázzuk, mielőtt belelovalnád magad. Mi nem tudtuk, hogy ti itt vagytok. Találomra választottuk ki ezt a helyet- tett egy lépést hátra Liam. Én csak felhúzott szemöldökkel sandítottam a még mindig vigyorgó Harry felé.
- Aha… Senki nem tudta, mi?
- Mire célzol? - kaparta meg a torkát a göndörke, de igazából felesleges volt bármivel próbálkoznia. Liam felé kapta a fejét, aztán kezével a homlokára csapott.
- Basszus, Harry. Te tudtad. Ezért akartál mindenképpen idejönni, és nem azért, mert ez egy olyan nagyon nyugodt környék.
Unottan felemeltem a kezeimet, és egy apró gúnyos mosoly kíséretében megtapsoltam a fantasztikus logikáját. Harry zavartan a hajába túrt, és lesütötte a szemét.
- Mi? Én? Dehogy. Honnan tudtam volna? Nem láttad, én is hogy meglepődtem? - motyogta, és kérlelően nézett Liam felé.
- Basszameg, te elolvastad az SMS-eimet… - néztem rá kikerekedett szemekkel pár másodperc múlva, mikor leesett, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy tudta, hova kell jönnie.
- A rohadt életbe, Harry, te nem vagy normális. Most komolyan, miért kellett ez? Mikor végre pihenhettünk volna egy kicsit, botrányok nélkül… csak egy kicsit… - hunyta le a szemeit Liam, mire megköszörültem a torkomat, mert azért mégis...
- Örülök, hogy ennyire örültök nekünk. Megjegyzem, én is legalább ilyen lelkes vagyok - húztam fel a szemöldököm, aztán elkezdtem magam felé húzni a kocsit, csakhogy Harry megragadta azt.
- Ria, kérlek. Legalább azt mond meg, hogy van? - hajolt hozzám közelebb, mire én kissé hátrahőköltem.
- Közöd hozzá? - oké. Gondolj a versenyre. Gondolj a rohadt versenyre!- Remélem, nem találkozunk egyhamar- biccentettem még feléjük, aztán sóhajtva indultam el a gabonapelyhek felé. Miért? Miért!? A rohadt életbe. Idegesen toltam tovább a bevásárlókocsit, és igazából oda se nézve dobáltam bele pár dolgot a polcokról. A kasszánál megállva feszülten kezdtem dobolni a kocsi kapaszkodóján, és fél percenként a falon levő fehér órára pillantottam. Gyerünk már! Miért most kell ennyire lassúnak lennie ennek a sornak? Basszus, ha nem érek időben haza… oké, nyugi Ria. Lélegezz. Nem kislány már. De a rohadt életbe is, ha elmegy valahova, és találkozik valamelyik fiúval, ott fog összeesni. De… legalább én fogom megnyerni a versenyt. Te jó ég, ezt most tényleg én gondoltam? Nem, nem. Idegből vágtam le a futószalagra a cuccokat, és pislogás nélkül figyeltem, ahogy centiről centire, milliméterről milliméterre haladtak előrébb. Mikor végre kiértem az épületből, szinte megkönnyebbülten indultam el az ellenszélben, ami miatt ha akartam volna, se tudtam volna gyorsítani a tempómon. Így is nekifeszültem a szélnek, és a sapkámba kapaszkodva próbáltam minél hamarabb visszaérni.
#####
A cipőm továbbra is idegesítően kopogott, de most kivételesen örültem ennek a hangnak, mert amíg erre koncentráltam, nem kellett a fejemben úszkáló kiállhatatlan gondolatokra összpontosítanom. Mit is szokott Ria csinálni mostanában? Ja, igen. Főzni. Főzni annyi kaját, ami még egy hadseregnek is sok lenne. Mikor kinyitva a hűtőt a benne levő pislákoló villanykörte megvilágította az arcom, kissé felhúztam a szemöldököm Hűha, életemben nem láttam még ennyi kaját. Mármint… Mégis mikor volt ideje mindezt megcsinálni? Találomra odanyúltam az egyik tálhoz, és leemeltem róla a tetejét. Kissé elfintorodtam, ahogy a már egyértelműen romlott kaja szaga megcsapta az orromat, és a hasamhoz kapva próbáltam csillapítani a gyomrom felkavarodását. Hát, nem jött össze, így inkább csak visszatettem az edényre a fedőt, és visszacsuktam a hűtő ajtaját. Oké, tehát Ria állandóan főz, csak éppen a megromlott kajákat nem dobja ki. De miért? Ennyire szórakozott lenne? Akárhogy próbáltam is, nem találtam megfelelő indokot arra, hogy vajon miért tenné ezt. Hiszen mindig annyira kínosan ügyel a tökéletességre. És ezt a hibát ő végzetesnek mondaná. Éreztem. Valami történt. Valami történni fog, és ezt nem a nyomás megemelkedése miatt mondom. Remélem. Mert azon kívül, hogy a barométer egyértelműen esőt jelzett, azon kívül is volt valami a levegőben. Egyfajta enyhe elektromosság, mintha a kialakulóban levő hatalmas vihar előtt már a földbe csapódott volna pár villám, és most azokat érezné mindenki.
Kirázott a hideg, és hirtelen levegőtlennek éreztem a kicsi, sötét helységet. A rohadt életbe is. Ahogy a konyhapulton levő cigisdobozom felé nyúltam, hirtelen megrándult a kezem, és megállt félúton a levegőben. Várjunk csak egy pillanatot. Nem. Egyértelműen nem szabad rágyújtanom. Mi? Nem szabad rágyújtanom? Oké, nyugalom. Túl fogom élni. Nem ebből áll a világ. Hogy bírja ki Ria cigi nélkül? Hogy bírja állandóan azt az álarcát viselni anélkül, hogy rágyújtana? Vettem pár mély levegőt, aztán inkább az üvegajtót kitárva kiléptem a kertbe. Mélyet lélegeztem a közelgő esőnek hála viharszagú levegőből. Mindig is imádtam ezt az időt. Az erőteljes széllökéseket, az egyre szürkébb égboltot, a közelegő katasztrófákat… Szótlanul figyeltem a közelben levő fákról csapatostól felrepülő madarakat, és vágyakozva figyeltem szabad röptüket, ahogy minden kisebb nehézség nélkül elhagyták azt a helyet, ahol eddig voltak- sőt, az ismert helyet feladva az ismeretlen felé haladtak, minden félelem nélkül. Bárcsak nekünk, embereknek is minden ilyen egyszerű lenne. Sóhajtva (és ingadozva) léptem le azon a két lépcsőfokon, ami így a teraszon állva elválasztott a földtől, aztán majdnem hanyatt estem, mikor a cipőm sarka az első pillanatban belesüppedt a puha földbe. Pár pillanatig egy helyben állva hallgattam a szél süvítését, a hullámok félreismerhetetlen, csobogó hangját, a közelgő vihar elől menekülő madarak szárnycsapásait. Aztán a fülemet egy közel sem odaillő hang ütötte meg, én pedig dühösen kaptam a fejem oldalra. Már megint gazdagék szórakoznak? Ó, remek. Pont ez hiányzott nekem. A kerítés mellett húzódó ösvénytől pont nem láttam az illetőt, aki éppen telefonon veszekedett valakivel. Visszafordultam, és vissza akartam menni a házba, hogy ne halljam tovább a dühödt hangnemet. Egyik lábamat az első lépcsőfok fölé emeltem, mikor leesett… Basszus, hiszen ez angolul beszél! Vagy fél percig álltam egy helyben, fél lábamat behajlítva a magasba emelve, és próbáltam… Mit is próbáltam? Igazából semmit. Az agyam lefagyott, és kellett neki az a fél perc, hogy felolvadjon, és ismét használatba tudjam venni. Mikor aztán ez megtörtént, a lábamat visszahelyeztem a földre, és lassan megfordultam. Nem tudom, miért, de valamiért annyira megbabonázott már az is, hogy angolul hallottam valakit megszólalni. Vagy… tényleg az babonázott volna meg? Nem bírtam nem arra gondolni, hogy nekem az a hang valamiért nagyon ismerős. Ne már, Sam, ne beszélj hülyeségeket. Miért lenne ismerős neked? Alig ismertél pár embert Angliában, akiket meg mégis, azok nem pont engedhetik meg maguknak, hogy ebben a hotelben szálljanak meg. Hacsak… Nem. Arra gondolnod sem szabad. Ezt most verd ki a fejedből, te idióta. Miután rájöttem, hogy a magammal való beszélgetéssel nagy valószínűséggel semmire sem megyek, fülelni kezdtem.
- Igen, tudom… De a rohadt életbe is, muszáj neked mindenbe beleszólnod!?... Na nem mondod…
Érdeklődésem tovább fokozta, hogy a hangnem továbbra sem változott: akárki is beszélt, valamiért nagyon ingerült lehetett. Nem tudom, hogy azért, mert előtört belőlem a kisgyerek, vagy azért, mert átkoordináltam magam Ria viselkedésére, mindenesetre halkan a sövényhez lépdeltem. Közben nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy minden egyes lépésemmel apró, mély vájatokat gyártok a pázsiton. A kert széléhez érve egy pillanatra még megtorpantam. Most már léptek erőteljes dobogása is csatlakozott a beszédhanghoz.
- Nem érdekel… Tudom, hogy kéne… A rohadt életbe is, hagyjál már…
A kíváncsiság nyert. Egy lassú, elővigyázatos mozdulattal széthúztam a sövényt- éppen csak annyira, hogy az arcomnak elég hely legyen. Kicsit előrébb fészkelődtem, és tulajdonképpen félig belebújtam a bokorba. A szemem összevissza cikázott, de csak nem láttam semmit. Aztán a léptek zaja ismét felerősödött, és rájöttem, hogy az illető nyilván idegességében oda-vissza járkált. És akkor megjelent a látókörömben. Először háttal állt nekem, aztán hirtelen felém fordult. Egy pillanatra meg is ijedtem, de rájöttem, hogy nem felém fordul a feje, így nem kell mitől aggódnom. Aztán a gondolataimat más töltötte be. Az első, amit megpillantottam, az a napszemüvege volt, ami a borult égbolt ellenére is a fejét díszítette, minden kívülálló elől eltakarva ezzel a szemeit. A következő, ami betöltötte az agyamat, az a tökéletesen belőtt, sötétbarna haj. Aztán végre képes voltam teljes egészében a képre fókuszálni, és nem csak a kisebb részletekre figyelni. Amikor feldolgoztam a markáns, kiálló arccsontját, az alkarját díszítő tetkóját, és egyáltalán, azt hogy… Nem bírtam megmozdulni. Legalább egy percig mozdulatlanul figyeltem, szerintem még levegőt is elfelejtettem venni. Álmodnék? Nem, akkor nem beszélne ilyen hangnemben senkivel. De akkor mégis mit keresne itt? Nem, ez hülyeség. Tutira begolyóztam. Igen, ez az egyetlen megoldás. Különben miért látnám a Balatonon, a Ria nagynénjének nyaralója melletti hotel udvarán állni és dühösen telefonálni Zaynt? Zaynt, akinek valahol Angliában kellene lennie. Vagy Amerikában. Vagy bárhol, de az biztos, hogy nem itt. De egy pillanat. Lehetséges lenne, hogy egyedül jött, márha tényleg épeszű vagyok, és valóban itt van, vagy esetleg…
- Sam! - hallottam meg hirtelen a hátam mögül Ria eget hasító kiáltását. Összerezzentem, de mielőtt még visszaengedtem volna a sövényt úgy, hogy takarásba kerüljünk a szomszédoktól, láttam Zayn tekintetét felém villanni. Ekkor reflexből elengedtem a bokrot, és kikerekedett szemekkel hátráltam egy lépést. Összezavarodva néztem Ria felé, aki a teraszon állt lihegve, és úgy tűnt, mintha kissé megkönnyebbült volna valamitől. Egy pillanatra még hátrasandítottam, aztán visszaegyensúlyoztam a teraszhoz.
- Miért futottál? - ráncoltam a szemöldököm, miközben igyekeztem annyira halkan beszélni, amennyire csak tudtam, úgy, hogy az mégis Riásan élettel teli és csacsogó legyen. Úgy érzem, nem jött össze. Mármint a halk része.
- Én csak… - nézett fel rám, és visszarántotta a vállára a könyökéig lecsúszott vászontáskát. Fürkészve pillantott rám, aztán elkapta rólam a tekintetét - Mond csak, nem láttál mostanában semmi furcsát? - nézett ismét rám összeráncolt szemöldökkel. Azt hiszem, kiült az arcomra a döbbenet. Tudna róluk? Illetve. Hülyeségeket beszélsz, Sam! Tudna róla? Nem, akkor nem így nézne ki. Biztos csak aggódott. De hogy miért? Mindegy, az biztos, hogy ezt rohadtul nem fogom elmondani neki. Nem, amíg nem bizonyosodok meg róla, hogy nem őrültem meg teljesen.
- Nem - válaszoltam végül, majd lenyelve a sértést, amit reflexből hozzá akartam vágni, csodálkozó arcot vágtam - Miért, te talán igen?
Láttam, ahogy az arcvonásait rendezte, és legalább egy percet kellett várnom, mire végül sikerült semleges arccal rám néznie.
- Nem - húzta fel a fél szemöldökét, aztán hátat fordítva visszament a házba. Mosolyogva megráztam a fejem, de inkább nem mondtam semmit. Úgysem érne semmit, ha azt mondanám, már rég elvesztette ezt az egész versenyt. A végén még megverne, szóval inkább kussban maradok, és megvárom, amíg valamit tényleg elront. A heves természetével úgysem lehet ez másképp. És akkor legalább végre rávehetem, hogy adjon egy esélyt… Mármint nem nekem. Akármennyire is tudom, hogy Louis nem érdemelné meg azt a bánásmódot, ahogy Ria a legtöbb pasiját kezeli, de valamiért úgy érzem, ez most más lenne. Aztán persze ki tudja… De egy próbát megér, nem? Gondolatmenetemből egy pillantás ragadott ki, ami szinte lyukat égetett a tarkómba. Egy hirtelen mozdulattal hátrafordultam, de csak egy adag sövénnyel találtam szembe magam, amiről valószínűleg éppen most szállt fel egy madár, ahogy én elnéztem az ágak rázkódását. Oké, azt hiszem, hivatalosan is bolondnak tituláltatom magam. Egy pillanatig még összeráncolt szemöldökkel figyeltem egy, a sűrűn levő, világoszöld levelek közül kilógó sötétebb foltot, ami leginkább… Mire is emlékeztetett? Oké, mielőtt még bármilyen hülye következtetést vonnék le, az csak egy madárfészek. Csak egy madárfészek, érted, Sam? Oké. Lehunytam a szemem, és nem törődve a térdem hirtelen megremegésével felkapaszkodtam a két lépcsőfokon- tippem sincs, hogy bír valaki egész nap magassarkúban mászkálni- és visszamenve a házba behúztam magam mögött az üvegajtót.
#####
Színtelen arccal pakoltam ki a vásárolt cuccokat a konyhapultra, miközben oda sem néztem. Tekintetem a tévé felé fordítottam, ahol éppen a legújabb sztárpletykákat mondták be. Undorító egy műsor, de néha jól tud jönni, hogy megtudd, mennyit tud a világ. Száz százalékig a bemondónőre koncentráltam, már a pakolást is félbehagytam, annyira reméltem, hogy nem mondják be. Vagy is hogy inkább annyira kíváncsi voltam, hogy bárki is tud-e már erről.
- Bú - hallottam meg a hátam mögött egy hirtelen felcsattanó hangot, én pedig összerezzenve elejtettem a kezemben levő müzlis dobozt. A kezemet a gyorsan lüktető szívem fölé helyeztem, aztán (még épp idejében figyelmeztetve magam) unottan pillantottam Sam felé, aki vigyorogva állt tőlem fél méterre.
- Megvesztél? - húztam fel a fél szemöldököm (hah, órákon át gyakoroltam a tükörben…), aztán, mintha mi sem történt volna, tovább pakoltam a pultra. Most viszont már azért figyeltem a tévére, mert reméltem, hogy semmi nem lesz benne, ami velük kapcsolatos. Nem, nem őrültem meg. Szimplán csak futás közben pont elég időm volt átgondolni ezt az egészet. És elhatároztam, hogyha Sam még nem tud róluk, akkor én mindent el fogok követni azért, hogy ne is tudjon. Szeretném, ha minden rendbe jönne, de tudom, hogy erre még nem állna készen. Amikor pedig majd úgy látom, hogy túl van a nehezén, az egyik kívánságommal elküldöm hozzá és kibékítem vele - hiszen egyértelmű, hogy én fogok nyerni. Ez nem is lehetne másképp. Aztán a tekintetem a pulton fekvő cigisdobozra esett. Felkaptam, és a kezemben forgatva figyeltem meg az aranyszínű tevét ábrázoló dobozt. Mutatóujjammal felpöccintettem a tetejét, és felpillantva alig bírtam ki, hogy ne röhögjem el magam Sam képén- mint aki citromba harapott.
- Szarban vagy, ugye tudod? Két napig most cigi nélkül kell élned - dőltem neki a konyhapultnak, miközben ujjaimmal kisöpörtem a szememből a hajamat. Figyeltem, ahogy egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán rám nézve elvigyorodott.
- Lehet, de neked viszont muszáj lesz rágyújtanod- húzta fel a szemöldökét. Oké, még szerencse, hogy erre már kész válaszom volt.
- Ez hülyeség. Te is bírtál már ki több napot is nikotin nélkül. Tehát nekem nem kötelező, neked viszont tilos- tettem volna pontot a dolog végére, azonban Sam nem hagyta magát.
- Ha tényleg hitelesen akarsz engem játszani, akkor muszáj lesz rágyújtanod - vigyorodott el gúnyosan, és sütött róla, hogy élvezi a helyzetet. Az ajkamba harapva sandítottam a tevetrágyával dúsított dohányra, aztán sóhajtva kicsúsztattam egy szálat. Ott a pont. Nekem pedig muszáj megnyernem ezt a versenyt. Hogy én mikre nem vagyok képes ezért az idiótát. Hirtelen kaptam fel a kezem, és még épp idejében kaptam el az egy másodperccel azelőtt a fényben megcsillanó öngyújtót.
- Ria. Ugye nem képzeled, hogy rágyújthatsz idebent? - nézett rám döbbenten, csípőre tett kézzel. Kinyújtottam rá a nyelvem, aztán eltrappoltam a kijáratig, és kivágtam az ajtót. Hallottam, ahogy Sam utánam tipegett, de nem tudtam, igazából miért akart kijönni ő is.
- Basszus, ki kéne bent szellőztetni. Semmi oxigén nincs - lépett mellém sóhajtva, aztán hunyorogva felpillantott az égre, és elmosolyodott - Annyira imádom a nyári esőket.
Szótlanul bólintottam, de nem is igazán figyeltem rá. El voltam foglalva azzal, hogy a hatalmas szél ellenére valahogy meg tudjam gyújtani a cigit. Aztán mikor végül sikerült, az első slukkot automatikusan letüdőztem. És olyan köhögőroham jött rám, hogy meg kellett kapaszkodnom Samben, aki aggódva lépett egy kicsit közelebb hozzám. Miután kiköhögtem a tüdőm, vettem egy mély levegőt, és már óvatosabban bántam a cigivel. Sam szórakozottan figyelte a bénázásomat, de nem tudtam nem észrevenni, hogy egyre inkább közelebb araszolt hozzám, és nagyokat szagolt a körülöttem levő füstből. Felhúztam a szemöldököm, szó nélkül hátat fordítottam neki, és pár lépéssel arrébb mentem.
- Ne csináld már, Ria - hallottam meg nyafogó hangját. Annyira rég nem hallottam már ezt a hangvitelét, hogy szinte fel sem ismertem.
- Nem, Sam. Tudod, hogy most nem szabad. Ne akarj saját magadnak szart okozni - húztam fel a szemöldököm, miközben most felé fordulva hátrálva tettem meg egy lépést.. Csakhogy most éreztem, ahogy valaminek nekimentem, ami az előbb, mikor odanéztem, még biztosan nem volt ott.
- Miért is nem szabad neki? - hallottam meg egy hihetetlenül ismerős hangot magam mögött. Ekkor jöttem rá, hogy mióta kiléptünk, már csak reflexből is angolul beszéltünk. Megperdültem a tengelyem körül, és felhúzott szemöldökkel néztem Zaynre, aki levéve a napszemüvegét végignézett rajtam, aztán a hátam mögé bámult. Na jó, akkor vagy ő is tudott rólunk, vagy a fiúk már beavatták. Egyiknek sem örülnék túlzottan. Segítségkérően hátrafordultam Sam felé, hátha kitalált valamit, de mikor feltűnt, hogy megkövülten, kikerekedett szemekkel bámulja Zaynt, legyintve visszafordultam az illető felé.
- Mert… mert most olyan állapotban van, hogy nem szabad neki - nyögtem ki végül az első dolgot, ami eszembe jutott. Zayn szemei kikerekedtek. Hoppá, lehet, hogy ezt nem kellett volna, kissé félreérthetőre sikeredett. Megfordulva Samhez léptem, aki még mindig mozdulatlanul állt, és meredten nézett Zaynre. Megragadtam az ernyedten lógó kézfejét, és szorosan megszorítottam. Ekkor egy kicsit megrázta a fejét, és kétségbeesetten rám nézett. Nem, nem hiszem, hogy az előbbiekből bármit is meghallott volna. Jelentőségteljes pillantást küldtem felé, mire pislogott párat, aztán leesett neki, hogy mit is szerettem volna, és szinte egyetlen pillanat alatt váltott. Az ég felé fordítva a fejét felnevetett, és Zayn felé lépett, aki döbbenten figyelte a fejleményeket.
- Zayn, te jó ég! Te meg hogy-hogy itt? Nem is számít, a lényeg, hogy itt vagy - lépett hozzá, és két puszit nyomott az arcára. Zayn tekintete zavartan cikázott közöttünk, aztán ujjaival elkezdte az orrnyergét masszírozni, és úgy válaszolt.
- Ria már találkozott a többiekkel, nem mondta?
A fenébe. Döbbenten néztem Zaynre, aztán a lehető legkisebbre próbáltam összehúzni magam.
- Nem… Khm… nem mondta - fordult felém Sam, miközben szemei szikrákat szórtak. El kellett terelnem a témát, amilyen gyorsan csak tudtam.
- De egyébként mit keresel itt, a házunknál?
- Mi… Mi itt szálltunk meg, a szomszéd hotelben. Ahogy Sam pár perccel ezelőtt ezt megtudhatta - húzta kedves mosolyra a száját. Aha.
- Hogy is volt az a dühödt pillantás a részedről? - pillantottam rá hűvösen, de a reakcióján még én is megdöbbentem. Kissé lehajtva a fejét halkan felvihogott, és hirtelen úgy nézett ki, mint egy általános iskolás kislány. Persze, ha nem számítjuk azt, hogy még Zayn-nek is fel kellett emelnie a fejét ahhoz, hogy a szemébe tudjon nézni. Hát igen, azt hiszem, ha másképp alakultak volna a dolgok, Sam akkor sem hordana túl gyakran magassarkút… Zavartan pislogtam rá, aztán eszembe jutott, hogy még mindig ott volt az az egy szál cigi a kezemben. Szórakozottan lepöcköltem az idő közben felgyülemlett hamut, aztán a számhoz emelve ismét belélegeztem a kesernyés füstöt. Amit aztán Zayn döbbent tekintetétől kísérve fújtam ki.
Zavartan megvakarta a tarkóját, és látszott rajta, nem tudja, mit is mondhatna. Úgy döntöttem, eleget szenvedtünk ezzel az egész hülyeséggel, így a csikket elpöckölve eltapostam a bakancsom orrával, aztán szó nélkül hátat fordítottam nekik, és visszamentem a házba. A nyitva hagyott ajtón keresztül még hallottam Sam hangját, ahogy kifejezte reményeit, miszerint még találkozni fognak, aztán ő is belépett a házba. Láttam, hogy mennyire remegett a keze, miközben becsukta maga mögött az ajtót. Pár pillanatig mozdulatlanul állt az ajtóval szemben, aztán felém fordulva az enyémbe fúrta a tekintetét, és nekidőlt az ajtónak. Küldtem felé egy halvány mosolyt, hiszen tudtam, mit érez, bennem is hasonló zajlott le. Aztán diszkréten elfordultam, hogy kiengedhesse a feszültségét úgy, ahogy akarja. Így hát leültem a kanapéra, és felhúztam a lábaimat magamhoz, majd a kezeimmel átöleltem őket. Csak most tűnt fel, hogy a tévé azóta is ment. Lehunyt szemmel hallgattam az idiótábbnál idiótább embereket, ahogy próbálták manipulálni a fiatalságot, azzal, hogy mi a ’menő’, és mi az, ami már nagyon ’ciki’. Szánalmas. Stílustalan, személyiség nélküli, befolyásolható felnőtteket akarnak faragni az érzékeny lelkivilágú kamaszokból. De hát mi mást is várhatna az ember a pénzéhes médiától? Nekik az a jó, ha a tömeg nem lázad semmi ellen, legfeljebb csendben, és elintézi magában egy ’ezen én úgysem tudok változtatni’ mondattal. Pedig ha tudnák, hogy mennyit számít egyetlen ember is. Megráztam a fejem, hogy visszatérjek a valóságba. Egy kicsit elkalandoztam. Unottan nyúltam a távirányító után, aztán kikapcsoltam a tévét. Hallottam, ahogy Sam lassan fellépkedett a lépcsőn, de nem néztem oda. Tudtam, hogy nem akarná, hogy lássam. Azt hiszem, a csendes elmélkedésem közepette elaludhattam, mert erőteljesen megijedtem, mikor a csengő éles hangja belehasított a levegőbe. Unottan álltam fel és sétáltam oda az ajtóhoz. Eszembe sem jutott megnézni a kukucskálón keresztül, hogy ki lehet az, gondoltam, biztos a postás, hiszen ki más lehetne? Egy kissé talán túl naiv voltam. Mikor aztán egy hirtelen mozdulattal kinyitottam az ajtót, egy csöppet megijedtem. Niall konkrétan pár centire a fejemtől kezdett el nevetni. Úgy tűnt, ő örült ennek a ’véletlen’ találkozásnak.
- Mit akarsz…tok? - kérdeztem végül, mikor Niall mellett Liam is megjelent az ajtóban. Annyira közel álltak hozzám, hogy konkrétan elállták előlem a kilátást bármi másra.
- Jöttünk látogatni, ha már egyszer szomszédok lettünk - vigyorgott Niall, aztán se szó, se beszéd elfurakodott mellettem. Pislogva néztem Liamre, aki csak megvonta a vállát, és Niall után ment. És akkor, mikor mindketten elálltak az útból, megláttam. Zsebre tett kézzel állt egy lépésre tőlem, szikrázó kék szemével fürkészve nézett végig rajtam, nekem pedig minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy megmaradjak a hűvös arckifejezésnél. Te jó ég, mit gondolhatott rólam! Szerintem percekig álltunk egymással szemben szótlanul, mikor már tényleg kezdett kínossá válni ez az egész. Így hát megköszörültem a torkom, és próbáltam legalább látszólag nyugalmat és hűvösséget erőltetni magamra.
- Te kint maradsz? - húztam fel végül a szemöldököm. Gúnyosan elmosolyodott, majd tett egy lépést felém. A fülemben dübörgő vér zúgása szinte minden más hangot elnyomott, és egyre csak erősödött, ahogy Louis szint fél centire tőlem besétált a nagynéném nyaralójába. Nyeltem egy hatalmasat, aztán becsuktam az ajtót, és végignéztem a fiúkon. Liam elhelyezkedett a kanapén, Louis zavartan álldogált, miközben a berendezést szemlélte, Niallt pedig csak akkor láttam meg, mikor oldalra fordulva a konyha felé pillantottam. Félig a hűtőben volt, és szemmel láthatóan nagyon örült a felhalmozódott kajamennyiségnek. Hiába, minden egyes nap azzal a reménnyel láttam neki kaját csinálni, hogy hátha valami történik. Valami más lesz. Valakik jönnek. Vagy esetleg Sam akarna enni. De persze ez soha nem következett be.
- Bocs, Ria, remélem nem bánod, csak már nagyon éhes voltam - hajolt ki végül a hűtőből Niall felém fordulva, a kezében annyi tállal, hogy félő volt, valamelyik mindjárt találkozik a padlóval.
- Semmi gond. Még jó, hogy megkérdezted - húztam fel a szemöldököm gúnyosan, de úgy tűnt, a szőkeség nem ért rá az én hangulatommal foglalkozni- el volt foglalva a kajáival. Mindenesetre senki sem vádolhatná meg azzal, hogy nem találja fel magát egyedül, egyből mindent megtalált a konyhában, amire csak szüksége volt.
- Na jó, talán mégsem kellett volna idejönni - állt fel hirtelen Liam. Pislogás nélkül meredtem rá, aztán nagyot sóhajtottam.
- Ülj már vissza. Ha már egyszer idefáradtatok. Mégsem dobhatok ki három világsztárt a nappalimból- válaszoltam ingerülten, enyhe éllel a hangomban. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy Louis feltűnően csendes volt. Úgy értem, mióta belépett, egyetlen szót sem szólt, csak nézett ki a fejéből. Kezdett eléggé kínossá válni ez az egész, amikor hirtelen hangos dörömbölés zavarta meg a feszült hallgatást. Döbbenten kaptam a fejem az ajtó felé. Mégis miféle vadállat akar bejönni, aki nem ismeri a csengő fogalmát? Ezt megcáfolva a következő pillanatban az egyre erőteljesebb dörömbölés mellé most a csengő éles hangja is társult. Összeráncolt szemöldökkel néztem végig a srácokon. Niall abbahagyva az evést, egy kanállal a tányér és a szája között, kitátott szájjal nézett az ajtó felé, Liam ismét felpattant, Louis pedig megperdülve a tengelye körül szintén az ajtót kezdte szemlélni. Óvatosan közelítettem meg a bejáratot, hiszen nem tudtam, mégis mi vár rám. Most nem azért nem néztem meg a kukucskálót, mert azt hittem, hogy a postás az, hanem azért, mert féltem, a végén még kiütné a szemem az a valaki, aki az ajtó túloldalán van. Essünk túl rajta- futott át a fejemen, és egy hirtelen mozdulattal kitártam az ajtót. Amin Harry esett be. Egy pillanatig még hadonászott a levegőben, aztán, mint aki vérszemet kapott, engem szinte fellökve belépett a nappaliba, és idegbetegen kapkodni kezdte a fejét. Aztán, mikor nem találta meg, amit keresett, kicsit beljebb ment. Ekkor megpillantotta a lépcsőt.
- Harry… - kiáltottam fel eredménytelenül, mikor rájöttem, hogy mégis mit, vagy inkább kit keresett. Azonnal fellépett az első lépcsőfokra, utána pedig már csak a hangos lábdobogások jelezték az útját, majd az ajtó nyikorgása.
- Mi a…? - ébredt fel Louis elsőként, és értetlenül pislogott körbe. Az ajkamba harapva néztem fel az emelet felé. Te jó ég, ha ez komolyan az én hülyeségem miatt volt, akkor… Akkor én most fogom belefojtani magam egy kanál vízbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése