Az utolsó állomás. Az utolsó koncert. Az utolsó együtt, hátul a pihenőszobában eltöltött hullafáradt pillanatok. Furcsa, de úgy éreztem, ezek a pillanatok hiányozni fognak. Már hozzátartoztak az életemhez, rutinszerűvé váltak, az életem részeivé. Csakhogy tudtam, hogy ez csak öröm az ürömben. Hihetetlenül nagy megkönnyebbülés volt számomra, hogy nemsokára vége. Végre ténylegesen megtehetem azt, amit évekkel ezelőtt egyszer már azt hittem, megtettem: örökre megszakíthatom a kapcsolatot Harryvel. Végül is, azóta megbeszéltünk pár dolgot, bár tény, hogy még nagyon sok mindent nem tudtam, de kit érdekel? Mind a ketten tudtuk, hogy ez így csak szenvedés. Illetve nem: én tudtam, hogy ez így csak szenvedés, arról, hogy Ő mit gondolt, fogalmam sem volt. Felrángattam magamra az eddig a kanapéra dobott, festékes kapucnis pulóvert, és miután rasztáimat egy laza kontyba fogtam, felhúztam a fejemre a csuklyát. Fáradt pillantást vetettem Joshra, aki viszont cseppet sem tűnt kimerültnek, sőt mintha izgatottságot láttam volna rajta. Riára pillantottam, aki küldött felém egy erőltetett vigyort, aztán a fiúkra nézett, akik most kihagyták az ökörködésből. Vicces lesz az elválás azt hiszem. Olyan jó kapcsolatok alakultak ki elvégre… Igen, a hűvös légkör pont erről tett tanúbizonyságot. Kilépve a hátsókijáraton megborzongtam az erős széltől, és a levegőbe szagolva annyira erőteljes esőszag volt, hogy senkinek nem lehetett kétsége az aznap esti vihart illetően. Az utcai lámpák derengő fényénél látszott, ahogy a szél kénye-kedve szerint lökdöste a fákat, és tépte le róluk az egyébként egészséges, zöld leveleket. Az utcai por felkavarodott, és látszott, hogy Angliához képest már jó régóta nem esett. Viszont ha valaki felnézett a teljes sötétségben levő égre, rájöhetett, hogy ez a vihar mindent be fog pótolni. Míg a többiek autogramokat osztogattak a hátul várakozó elvetemült rajongóknak, akik nem ijedtek meg a vihartól, meg közös képeket csináltak velük, én hátrébb húzódva dideregtem. Amúgy is utáltam ezekkel a dolgokkal foglalkozni, de aznap este különösen nem volt hozzá kedvem. Bosszúsan vettem észre, hogy egy négy-öt fős csapat hozzám közeledett, majd elém érve mosolyogva köszöntek, és a fiúk posztereit, vagy üres lapokat nyújtottak felém. Sóhajtva vettem el az egyiküktől az alkoholos filcet, majd párszor lefirkantottam a nevem. Mikor még ezután sem távoztak, unottan húztam fel a szemöldököm. Láttam, ahogy az egyik lány belesúgott valamit egy másik fülébe, mire az előrébb lökte kissé.
- Mit akarsz?- kérdeztem végül, mikor már határozottan látszott, hogy nem tudja, mit is mondhatna.
- Én… Én… Igazából…- megköszörülte a torkát, segítségkérően a többiekre nézett, majd mikor azok bólintottak, kissé határozottabban folytatta- Szóval én egy hete kezdtem el fogyózni. És azt szeretném kérdezni, hátha te tudod, hogy mennyi idő után múlik el az éhségérzet?
Pislogás nélkül, fürkészve néztem végig a lányon. 12, legfeljebb 13 éves lehetett, a gyerekháj még ott volt rajta, de látszott, hogyha egy-két év múlva megnyúlik, nyoma sem lesz ennek. Viszont alapvetően bájos, gyermeteg arcán a számomra annyira ismerős sápadtságot láttam. Szemei alatt hatalmas, sötétkék karikák virítottak, és a szeme tompán fénylett.
- Arra a magába szippantó, mindent elsöprő érzésre gondolsz, amit nem tudsz kiverni a fejedből, akármennyire is szeretnél, és ami a nap 24 órájában kínoz, még alvás közben is? El kell keserítselek, az soha nem múlik el. Legfeljebb megszokod az állandó jelenlétét- közöltem végül szárazon. A lányok elkeseredetten néztek össze, és látszott, nem ezt a választ várták.
- Remélem tudod, amit te akarsz most csinálni, az másoknál betegség miatt jelenik meg. És egyébként is, annak a bizonyos srácnak a fejét úgy tudod a legjobban elcsavarni, ha magabiztos vagy. A srácok többsége észre sem veszi azokat az apró dolgokat, amik miatt a lányok ki szoktak akadni. Vagy ha mégis, akkor az illető egy seggfej- nem akartam lebeszélni. Szimplán csak azt akartam, hogy tudja az igazságot. Ha ezek mellett sem szeretné abbahagyni azt, amit éppen tenni készült a testével, és ha bírja, akkor hajrá. Mindenki a saját hibáiból tanul, aki nem elég értelmes ahhoz, hogy a másokét észrevegye. Nem törődtem többet velük, hanem szó nélkül a minibuszhoz sétáltam. Bepattantam a meredten maga elé bámuló Josh mellé, aztán fejemet a hűvös üvegnek támasztva várakoztam a többiekre. Mikor végre odaértünk a szállodához, mindannyian fáradtan szálltunk ki. Karba font kézzel valahogy sikerült felcaflatnom a szobánkba, de útközben majdnem bealudtam. Nem tudom, miért, de ekkor jött ki rajtam az összes fáradtság. Még a jeges zuhany sem tudott magamhoz téríteni. Miután ezt megállapítottam, magamra kaptam egy rövid gatyát meg egy vékony, bő pulóvert nagy nyakkivágással, és élvezettel vetettem be magamat a puha ágyikóba. A szemeim azonnal lecsukódtak, ahogy a fejem belefúródott a puha tollpárnába. Na jó, bevallom, ez is hiányozni fog. Mennyibe kerülhet egy ilyen párna? Szerintem egy heti fizetésem rámenne, szóval azt hiszem maradnom kell a régi, poros pokrócok összehajtogatásából nyert fejtámasznál. Na mindegy, szóval fél perc alatt bealudtam, ami nálam ritka, pláne, hogy közben még járkáltak is körülöttem. De örültem, elvégre most az egyszer kialudhattam magam. Aha… Vagy nem. Mikor már a vállamon elhelyezkedő kéz nyomása és az annak hála a teljes felsőtestem rázkódása félig kirángatott a tudatlanság édes sötétségéből, fejemet a párna alá dugtam és kelletlenül felnyögtem. Ki az és miért zavarja meg az alvásidőmet? Mikor ezek után sem maradt abba a rángatásom, kelletlenül felkönyököltem és hunyorogva kinyitottam az egyik szemem. Aztán hátrahőköltem, mert megijedtem Josh arcának közelségétől. Kellett egy-két perc, mire ki tudtam pislogni a szememből az álmot, és rájöttem, hogy azért csak az egyik szememmel látok, mert a másik elől eltakarta a kilátást pár kibomlott tincsem. Miután lassan felültem és orvosoltam ezt a problémát, nyújtózkodva néztem az idegesen figyelő Joshra.
- Vegyél fel egy cipőt- közölte szárazon, majd felállt és az ajtóhoz sétált. Összeráncolt szemöldökkel néztem utána, és el kellett telnie pár másodpercnek, hogy leessen, mit is kért tőlem. Mikor aztán ez összejött, kapkodva dobtam le magamról a takarót, és próbáltam keresni valami lábbelit az ijesztő sötétségben, és közben igyekeztem nem halálra rémülni a kísérteties hangtól, amit a fák ágainak az ablakkal való érintkezése okozott. Végül, mikor egy villám egy pillanatra vakító fénybe árasztotta a szobát, megláttam Ria ágya mellett a rózsaszín, szőrös mamuszát, és mivel jobb ötletem nem volt, ezt felkaptam, és Josh mellé léptem. Unottan nézett rám, majd megragadta a karom és szinte kilökött a szobából. Őszintén, szerintem csak a vihar miatti mennydörgéseknek köszönhetően nem ébredt fel mindenki arra, ahogy becsapta az ajtót maga mögött. Most jutott el a tudatomig, hogy valószínűleg ki akar menni, és előre is megborzongtam a hidegtől. Rajta bezzeg vastag kabát volt. Amit még soha nem láttam rajta. Honnan szerzett új kabátot? Mindegy, nem érdekes… Ismét megragadta a karomat, és elkezdett maga után rángatni. Miután a portás legnagyobb örömére az első bejáratot használtuk a távozásra, és kiérve a jeges szél elérte a csupasz lábaimat, egyből libabőrös lettem. Az volt a szerencsém, hogy az eső még nem esett.
- Josh, hova az istenbe megyünk?- néztem rá kétségbeesetten, de tudtam, hogy nem fog válaszolni. Csak küldött felém egy ideges pillantást, aztán szorítása érezhetően megerősödött a karomon. Felszisszentem a fájdalomtól, de inkább nem mondtam semmit. Nem tudom, mennyit sétálhattunk, mert az időérzékem egy idő után teljesen cserbenhagyott. A fáradtságtól teljesen tompa voltam, még a csontomig hatoló jeges szél sem tudott teljesen felébreszteni. Pedig tényleg a csontomig hatolt. A lábaimat már egy ideje nem is éreztem, a fogam vacogásán kívül semmit nem hallottam, és a hidegtől néha görcsösen összerándultam. De továbbra is szakadatlanul követtem Josht, bár még mindig nem tudtam, hova is megyünk, vagy hogy miért. Rózsaszín mamuszos lábamat már alig tudtam felemelni, és ugyan tudtam, hogy idegesítem Josht a csoszogásommal, mégsem tudtam tenni ellene. Az agyam is mintha lefagyott volna, egyetlen gondolat ismétlődött folyamatosan a fejemben, és semmi másra nem tudtam gondolni: Mi történt velünk? Hol romlott el minden? De inkább csak robotszerűen mentem tovább. Tekintetemet a földre szegeztem, és már csak arra koncentráltam, hogy a gravitáció ne győzzön le, és ne essek csak úgy szimplán pofára. Aztán Josh felemelte a karját és elém rakta, mintegy sorompóként. Miután sikeresen nekimentem és összezavarodva néztem fel, kissé ledöbbentem.
- Minek vagyunk itt?- tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott, bár lehet, hogy a ’hol vagyunk?’ kissé hasznosabb lett volna, elvégre alig láttam valamit.
- Mert miért ne?- húzta fel a szemöldökét, és összeszorított állkapoccsal fordult felém. Feszült pillantásától kísérve ismét körbenéztem. Hatalmas, fekete kupacok, párhuzamosan futó, vízszintes fémrudak a földön, óriási konténerek…
- Josh, ez…?
- Ja.
Csak még jobban összezavart. Miért kellett idejönnünk? Miért pont egy lezárt, nem működő vonatállomás? Joshnak háttal állva próbáltam kibetűzni az egyik vagonra írt fehér szöveget, amikor a derekamon megéreztem két hatalmas kéz érintését. Egy pillanatra lefagytam, aztán hirtelen hátrafordultam, de nem volt időm bármit is mondani, mert Josh száját az enyémre tapasztotta. Megpróbáltam eltolni magamtól, először csak finoman, aztán mikor nem reagált, már kissé erősebben. Hátrébb hajolt, és vágytól izzó szemekkel nézett rám.
- Josh, mi a szart csinálsz? Hagyd ezt abba és inkább menjünk haza- néztem rá könyörgően, és próbáltam nem kimutatni, mennyire rettegek is valójában.
- Csak fogd be és élvezd- mordult rám, és fejét ismét az enyém felé közelítette, de kezemmel gyorsan betapasztottam a száját.
- Josh, fejezd ezt be. Barátok vagyunk, nem emlékszek? És én semmi ilyen kapcsolatot nem szeretnék kettőnk között- elég idegesítő volt, hogy ahhoz, hogy a tőlem öt centire álló Josh hallhassa mit mondok, ordítanom kellett a szél miatt.
- És mégis ki mondta, hogy van választásod?- húzta fel a szemöldökét fenyegetően, miután lerántotta a szájáról a kezemet. Ijedten hőköltem hátra.
- Josh, komolyan megijesztesz…- léptem egyet hátrafelé, és akkor megéreztem az első jeges esőcseppet az arcomra hullani. Amit aztán követett még egy és még egy és még több száz. Minden egyes esőcsepp szinte tűként szurkált, átfagyott testem nem örült túlzottan az apró, jeges érintéseknek.
- Elhiszed, hogy leszarom?- húzta gúnyos mosolyra az ajkát, majd erősen megragadta a karom, és magához rántott. Kétségbeesetten felkiáltottam, mire ő csak az ég felé emelve a fejét felröhögött- Hiába ordítasz, sikítasz, kiabálsz segítségért, senki nem fogja hallani.
Éreztem, ahogy a rettegés egyre inkább feljebb csúszik bennem, míg végül az egész testemet elárasztotta. Száját ismét az enyémre tapasztotta, nekem pedig újabb ötletem támadt. Ahogy az adrenalin egyre inkább átvette az irányítást felettem, az agyam a normál tempó százszorosával tudott gondolkozni, olyan gyorsan, hogy már követni sem bírtam. Így hát karjaimat a nyaka köré fontam, és visszacsókoltam. Nem tartott sokáig, talán két-három percig, és a karomat szorító keze elernyedt, én pedig tudtam, ez az a pillanat, amitől minden függ. Hirtelen mozdulattal hátrébb léptem, aztán rohanni kezdtem. Csakhogy sötét volt, a talaj egyenetlen volt, az eső szinte vízszintesen esett, és a széllel együtt szinte lehetetlenné tette a látást. Hallottam magam mögött Josh lihegését, a cipője hangos csattogását, és hallottam, ahogy ordítozott, de mégsem értettem, hogy mit mondott. Csak arra figyeltem, hogy kijussak innen, valahova ahol emberek vannak. Valahova, ahol nem kell többé kettesben lennem vele. És ez megijesztett. Úgy értem, mégis mióta kell menekülnöm az egyik legjobb barátom elől? És akkor beugrott. Mióta is ilyen? Mióta igent mondtam Jason ajánlatára. Mióta elfogadtuk, hogy turnéra jövünk. Én tettem volna ezt vele? Éreztem, ahogy kicsúszik a lábam alól a föld. Megbotlottam egy kisebb szénkupacban, és miután a lendületnek hála repültem egy-két métert, sikeresen hasra estem. A fogaim alatt ropogott a föld, az orromba éles fájdalom férkőzött, és mindenem sajgott. De nem volt időm gondolkozni, azonnal a hátamra fordultam, hogy fel tudjak kelni, és tovább futni. De késő volt. Josh fél méterre állt tőlem, és gúnyosan vigyorogva nézett. Döbbenten figyeltem rég megváltozott arcvonásait, a vastag pulóvere alól kilógó tetoválásokat, és a kissé remegő kezét, amivel most lehúzta magáról a pulóverét. Álj. Mi? Remegve pillantottam hátra, majd továbbra is a földön fekve kezdtem hátrafelé mászni. Lett volna lehetőségem felállni, bár tudtam, hogy ezzel sem mennék sokra.
- Hova-hova? Csak nem szökni készülsz?- vicsorgott rám, aztán két lépéssel mellettem termett, és lebámult az arcomba. Kapkodva vettem a levegőt, ahogy egyik lábát áttette a másik oldalamra, és így most konkrétan felettem állt. Lehunytam a szemem, és magamban segítségért rimánkodtam. Bár tudtam, hogy senki nem fog segíteni. Egyedül voltam, és semmi esélyem nem volt. Továbbra is lehunyt szemmel éreztem, ahogy testének súlya rám nehezedett. Kinyitottam a szemem, és láttam, ahogy kényelmesen elhelyezkedett a combomon. Oldalra tett kezeimet erősen belevájtam a földbe. Reménykedtem, hogy a fájdalom majd visszatérít a jelenbe, hogy majd felébredek, vagy ha azt nem is, legalább ismét gondolkozni tudok. De a várt hatás elmaradt, helyette csak azt éreztem, ahogy a fekete föld a körmöm alá vájódik. Josh keze előrenyúlt és ujjait az arcomhoz érintette. Ha lehet, érintésétől még jobban megborzongtam, és undorodtam a gondolattól, hogy hozzámért. Aztán ujjai elindultak lefelé. Végigsimított az államon, aztán a nyakamon, a kulcscsontomon és a vállam vonalán. Aztán egy hirtelen mozdulattal a mellemhez nyúlt és erősen belemarkolt. Felsikoltottam, mert már nem tudtam visszatartani, de tudtam, hogy semmi értelme. A könnyeim egybefolytak az esővel. Elvigyorodott, és mindkét kezével erősen megragadta a vékony pulóver nyakát. Reccsenő hangot hallottam, ami aztán egyre hangosabb lett, és döbbenten néztem a kettészakított ruhadarabra, ami alól most tökéletes rálátás lett a hófehér bőrömre és a fekete melltartómra. Kezeit most a mellkasomra tette, majd a melltartómon keresztül végighúzta őket egészen a hasam aljáig. Éreztem a combomnál, ahogy a férfiassága megkeményedik. Előrehajolt és a száját erősen az enyémre tapasztotta. Kétségbeesetten néztem körbe-körbe, de az esőtől és a sötétségtől esélyem sem volt arra, hogy bármit is lássak. Éreztem, ahogy egy kissé felemelkedett, és ujjai a rövidnadrágom tetejéhez értek. Tudtam, hogy ez az utolsó utáni lehetőségem, hiszen szorítása meglazult, és már a testének súlya sem nyomott vissza a földre. Összeszedtem magam és reméltem, hogy a testemben áradó adrenalin a segítségemre lesz. Egy villanásnyi időre ránéztem, aztán a kezét durván ellöktem magamtól, mire ő meglepetten nézett rám és elveszítve az egyensúlyát hátraesett. Felpattantam, és a lehető leggyorsabban bukdácsoltam a szerteszét levő széndarabok között. Most a visító szél elnyelte lépteinek zaját és a kiabálását is, így ha akartam volna, sem tudtam volna megmondani, hogy milyen távol van tőlem. Kezemet a szemem fölé raktam, hogy valamit is láthassak az esőtől. Elhaladtam egy gyér világítást adó utcai lámpa alatt és megkockáztattam hátrapillantani a vállam fölött. Nem volt jó ötlet. Josh alig pár méterre volt mögöttem, és tudtam, ha nem húzok bele, egy percen belül utolér. Így hát elővettem a vésztartalékomat és gyorsítottam a tempón. A tüdőm ki akart szakadni, a szívem dübögése minden más zajt elnyomott, a lábaim sajogtak, ráadásul továbbra is rángatóztam a hidegtől. Épp idejében fékeztem le egy kissé, hogy át tudjam lépni a síneket, amik észrevétlenül kerültek elém a semmiből. Sötét volt, semmit nem lehetett látni. Mikor átléptem a síneken kétségbeesetten néztem körbe. Aztán újra nekiindultam. De csak pár lépést tudtam tenni, mikor a hátam mögül fülsiketítő zajt hallottam. Fülsiketítő, és bántóan ismerős zajt. Éles sípolást. Könnyektől ragadós arccal fordultam meg hirtelen, és kikerekedtek a szemeim.
- Josh, ne!- sikítottam fel teljes erőmből, és villámsebességgel visszaindultam a továbbra is fülsiketítően dudáló tehervonat felé. Ekkor a derekam köré két kéz kulcsolódott, és akármennyire is kapálóztam, nem engedett el. De nekem oda kell mennem! És ha Josh… Te jó ég, akkor az az én hibám lesz. Nem, nem nem és nem. Az nem történhet meg. Kétségbeesetten kapálóztam és csapkodtam az engem szorosan tartó kezet, de az csak nem engedett szorításából. Csak még erősebben tartott, és elkezdett a föld felé nyomni. Már a zokogástól rázkódtam, mit érdekelt engem a hideg? Mit érdekelt engem, hogy mi történt alig pár perce? Ha ő most…
- Eressz már el, a rohadt életbe!- sikítottam fel, de inkább hangzott nyivákolásnak, ugyanis a vonat hangja továbbra is elnyomta. Homályos tekintettel néztem, ahogy az utolsó vagon is elhaladt előttem. És mögötte nem volt semmi. Kikerekedtek a szemeim, és hirtelen ismét valami fülsiketítően magas hangot hallottam. Beletelt pár másodperbe, mire rájöttem, hogy az a saját sikításom volt.
- Ssssss, Sammy, nyugodj meg. Nem lesz semmi baj- hallottam meg a rekedtes hangot közvetlenül a fülem mellől, de nem érdekelt. Az a hang, annak az embernek a közelsége, aki mindig le tudott nyugtatni, most teljességgel hatástalan volt. Letompultam, úgy éreztem, mintha egy részem meghalt volna. De végül is meg is halt. Meredten néztem magam elé, egy bizonyos pontot bámultam, ahol a síneken valami vöröslően megcsillant… Ismét felsikítottam, de most megfordultam és arcomat teljes erőmből belefúrtam Harry mellkasába. A zokogás mérhetetlen erővel tört rám. Ahogy a fáradtság, az elkeseredés és a… az üresség is. Nem tudom máshogy leírni, egyszerűen csak üresnek éreztem magam. Alig éreztem meg a hátamat ritmikusan simogató kezet, a nyugtató, halk szavakat, a rá annyira jellemző, bódító illatot… Mintha fizikai értelemben megszűntem volna létezni. Éreztem, ahogy két kar ismét átkulcsolja a derekamat, és elkezd felemelkedni velem. Lábaimat a dereka köré fontam, és szemeimet szorosan összezártam. Göndör fürtjei vizesen tapadtak az arcomhoz, én pedig alig bírtam tartani a fejemet a több liternyi vizet magába szívott rasztáimtól. De nem érdekelt. Semmi sem érdekelt. Azt akartam, hogy ott és akkor vége legyen mindennek. Mindennél jobban meg akartam szűnni létezni. Mindennél jobban meg akartam halni.
#####
Ujjaimmal idegesen doboltam a térdemen, miközben álmosan bámultam ki a zuhogó esőre. Kezemet a szám elé téve hatalmasat ásítottam, majd a kocsi műszerfalára pillantva döbbenten állapítottam meg, hogy hajnali 2 óra van.
- Mi az isten van már? Mi tart ennyi ideig?- morogtam idegesen, és fejemet az ablaküvegnek támasztottam.
- Nyugi Ria. Azért gondolhatod, hogy nem két perc amíg megtalálja őket. Plusz amilyen idegállapotban volt, mikor kiszállt…- nézett rám Zayn kedvesen, de túl fáradt voltam a jó pofizáshoz, így csak megforgattam a szemeimet.
- Komolyan Ria. Lehet, hogy tényleg gáz van, és te csak azzal törődsz, hogy aludni akarsz?- húzta fel a szemöldökét Louis idegesen és szemében nem láttam mást, csak megvetést.
- Mi baj lehetne? Most komolyan, ki az az idióta, aki az éjszaka közepén kirángat még három embert két hülye keresésére, mert ’rossz előérzete van’? Sam Josh-sal van, ez biztos, szóval nem tudom miért kéne parázni- hunyorogtam rá, és próbáltam megfejteni, hogy vajon mi lehet a baja. Hát, nem jött össze… Bár lehet, hogy ebben az is közrejátszott, hogy lévén az éjszaka közepe, az agyam nem pont úgy működött, ahogy általában.
- Oké, nyugodjatok le. Lehet, hogy van benne valami, és lehet, hogy nincs. De bírjatok ki még egy kis időt, és utána biztos visszamehetünk aludni- pillantott rám zayn, majd tekintete Louisra vándorolt és jelentőségteljesen felhúzta a szemöldökét.
- Felőlem- rántottam meg a vállam, aztán szememet lehunyva dőltem neki az üvegnek, és hallgattam az eső ritmikus dobogását. Épp elaludtam volna, mikor valamiért úgy éreztem, ki kell nyitnom a szememet. Így hát felpillantottam, de csak a hatalmas sötétséget láttam. Aztán egy villám megvilágította az utcát, egy pillanatra vakító világosságba borítva mindent. Kikerekedett szemekkel néztem abba az irányba, ahol az előbb azt véltem látni, amit… A villámot követő mennydörgésbe beleremegett a kocsi, én pedig ijedten rezzentem össze. Hunyorogva néztem ki az utcára, amikor is egy újabb villám világította meg a két alakot, akik lassan haladtak a kocsi felé. Kikerekedett szemekkel pillantottam Louisékra, aztán pánikszerűen csatoltam ki a biztonsági övemet, és akkora hévvel vágtam ki a kocsiajtót, hogy félő volt, kitöröm. A szakadó esőtől egyetlen pillanat alatt lelapult a hajam, de nem érdekelt. Megrettenve néztem Harryéket, aztán gyors tempóban odarohantam hozzájuk.
- Te jó ég, mi történt?- néztem kétségbeesetten Harry üres tekintetét, miközben kezemmel végigsimítottam Sam vállán, aki erre összerándult. Még az éjszakai sötétségben is kivehető volt, hogy a felsője cafatokban lógott rajta. Harry nem válaszolt, csak kikerülve engem tovább haladt a kocsi felé. Letaglózva álltam egy helyben. A jeges vízcseppektől megborzongtam, és elnyílt ajkakkal figyeltem, ahogy Louisék kipattantak a kocsiból, és elkezdték Harryt kérdezgetni. De ahogy láttam, senkinek sem válaszolt, csak a hátsó ajtóhoz lépett, amit még én vágtam ki, és gyengéden berakta Samet, aztán ő is beült. Közelebb léptem, és elkaptam Zayn és Louis csodálkozó pillantását, ahogy kérdőn egymásra néztek. Mégis mi történhetett? És… egy pillanat.
- Harry.- hajoltam be a kocsiba, majd mikor láttam, hogy még egy helyet hagytak az én oldalamon, gyorsan becsusszantam és bevágtam magam mögött az ajtót- Hol van Josh?- néztem az arcát fürkészve. Sam félig rá volt dőlve, és ugyan nyitott szemmel ült/feküdt, semmi életjelet nem lehetett látni rajta. Félig Harryre dőlt, aki karjaival óvatosan átölelte, és most éppen fáradtan pillantott rám. Egy ideig csak nézett a szemembe, és gondolom, telepatikusan üzent valamit, csakhogy abból én semmit nem értettem. Soha nem voltam jó ebben, pláne éjszaka, úgy egy órával azután, hogy valaki kirángatott a pihe-puha ágyamból.
- Almát szed- emelte fel a fejét Sam, és zavarodott, homályos tekintetét most rám helyezte. Összezavarodva néztem rá, aztán Harryre, aki aggódva kisimította egy vizes rasztatincsét az arcából, aztán megpróbálta visszahúzni a mellkasára, de Sam határozottan, egyenesen ült- Reggel vissza jön. És hoz almát- mosolyodott el angyalian. Zayn aggódva nézett hátra, míg Louis a visszapillantó tükörből figyelte az eseményeket, és beindította a motort.
- Igen, Sammy. Holnap minden jobb lesz, de most inkább aludj- mosolyodott el Harry szomorúan, de Sam erőteljesen megrázta a fejét, amitől a vizes rasztáiból mindenkire víz került.
- Nem akarok aludni. A rózsaszín macimat akarom. Hol van a rózsaszín macim, Styles?- nézett rá kétségbeesetten, miközben megragadta a pólóját.
- A… a rózsaszín macid?- nyögte Harry zavarodottan, és tekintetével az enyémet kereste. Nekem pedig hirtelen eszembe jutott valami.
- Sam, a rózsaszín macid a táskámban van. Ha visszaértünk, megkapod- mosolyodtam el halványan, miközben ujjaimmal megsimítottam az arcát. A mozdulatra mintha megdermedt volna, kikerekedett szemekkel nézett rám, de mégse rám nézett. Mintha egy filmet vetítettek volna a fejében, vagy mintha elveszett volna a gondolataiban, vagy nem tudom, de a semmibe révedő tekintete erre engedett következtetni.
- Ria, honnan van neked rózsaszín macid?- húzta fel a szemöldökét Zayn, miközben hátrapillantott- Csak mert ha nincs, akkor nem biztos hogy most a jó szándékú hazugság lenne a legjobb megoldás.
- De nekem megvan a macija. Tudom miről beszél. A bőröndjében volt. Abban a bőröndben, amit Josh…- mikor megpillantottam ahogy Sam arca összerándult, egy pillanatra elhallgattam-.. szóval amit valaki meg akart semmisíteni. Átpakoltam az összes cuccot belőle egy táskámba, és kitömködtem a hotelben talált törölközőkkel, hogy ne legyen könnyű- mosolyodtam el halványan az emlék hatására.
- Szóval az a rózsaszín maci…- suttogta Harry, én pedig értetlenül pillantottam rá. Aztán Sam ismét felhívta magára a figyelmet, ugyanis egészen egyszerűen előredőlt, mint egy zsák krumpli, és Harry mellkasán egyik pillanatról a másikra zokogni kezdett.
- Te jó ég- kerekedtek ki a szemeim- Sokkot kapott- jutott el a tudatomig az információ, és kezemet a szám elé kaptam, hogy még véletlenül se sikítsak fel. Harry ritmikusan kezdte simogatni a hátát, Zayn idegesen kopogott ujjaival a műszerfalon, Louis pedig ugyanezt tette a kormányon. Szerencse, hogy éjszaka volt, és alig voltak az utcákon, ugyanis amekkora sebességgel haladtunk, okoztunk volna pár közlekedési balesetet.
- Egy dolgot árulj el nekem- fordultam hirtelen oldalra, mire Harry biccentett, de szemeit nem vette le Samről- Honnan az istenből tudtad?- húztam fel a szemöldököm kérdőn.
- Én…- kezdte, de aztán megakadt, és összeráncolta a szemöldökét- Fogalmam sincs. Csak nagyon rossz előérzetem volt, és aztán átmenve hozzátok nem volt ott egyikőjük sem…- hangja erőtlen volt, nem több suttogásnál, és erősen kellett koncentrálnom, hogy halljak is valamit az eső zajától meg a motor búgásától.
- Jó haver, de honnan tudtad, hogy merre kell menni?- húzta fel a szemöldökét Zayn és fürkészve nézte az összezavarodott srácot.
- Én… Nem tudom. Ez most tényleg fura így visszagondolva, de csak mentem, amerre éreztem hogy mennem kell…- tekintetét felemelte, és kétségbeesetten kapkodta a fejét hármunk között, hogy lássa, mennyire nézzük hülyének.
- Hát ez most bevált- döntöttem hátra a fejemet, és a kocsi plafonját kezdtem bámulni. Aztán majdnem lefejeltem az előttem levő ülést, ugyanis Louis akkorát fékezett, hogy biztosan ottmaradt a hotel mélygarázsában az autógumi után két fekete csík. Kivágtam az ajtót, és amíg Harry összeszedte Samet és karjaiba véve kimászott vele, addig tartottam neki. Aztán becsuktam, és csendben, szó nélkül haladtam utánuk. Ahogy Louis és Zayn is. Mi is eléggé lesokkolódtunk, elvégre ilyet nem minden nap lát az ember, plusz baromira aggódtunk. És ott volt még bennünk az az értetlenkedés is, hogy tulajdonképpen mi is történt. A szobánkba felérve felkapcsoltam a villanyt. Harry kérdőn nézett rám, én pedig csak a fürdőszoba felé biccentettem a fejemmel. Úgy gondoltam, most mindenképpen jól jönne neki egy forró fürdő. Hiszen én is átfagytam, pedig csak alig egy percet voltam kint az esőben. Zayn és Louis zavartan álltak az ajtóban és láthatóan nem tudták, mit is kezdjenek magukkal.
- Szerintem menjetek, innentől megoldjuk és majd reggel értesítünk- mosolyogtam rájuk fáradtan, mire bólintottak és miután összenéztek, kilépve becsukták maguk mögött az ajtót.
- Elaludt?- húztam fel kissé a szemöldököm, ahogy a békésen, lehunyt szemmel Harrybe kapaszkodó Samre pillantottam, aki erre félig kinyitotta természetellenesen csillogó szemét, és kissé összeráncolta a szemöldökét.
- A hercegnőknek alvás közben is koronát kell hordaniuk- közölte, aztán ismét lehunyta a szemeit. Döbbenten néztem Harryre.
- Oké, csinálok neki forró fürdőt- bólintottam határozottan, aztán a fürdőbe lépve megnyitottam a meleg vizet, és sóhajtva leültem a kád szélére. Elgondolkoztam. Te jó ég, mégis mi történhetett? Miért pont most? Elhessegettem vészjósló gondolataimat, és szórakozottan öntöttem a habfürdőt a vízbe, aztán összeráncolt szemöldökkel néztem, ahogy egyre nagyobb hab keletkezett, és épp időben nyúltam oda és zártam el a csapot, hogy ne folyjon ki a hab a fehér csempére. Pár pillanatig még ott maradtam, és a hömpölygő fehérséget néztem, aztán sóhajtva felálltam, és visszamentem a szobába. Sam Harry mellett ült az ágyon üveges tekintettel, és teljes súlyával Harry vállának dőlt, aki fél karjával átölelte, hogy meg tudja tartani.
- Oké, gyere Sam. Egy forró fürdő jót fog most tenni neked- léptem oda hozzá, és próbáltam a lehető legkedvesebb hangnememet megütni. Rámnézett és kétségbeesetten rázni kezdte a fejét. Sóhajtva leguggoltam elé, és mélyen a szemébe néztem- De jót fog tenni, és akár szeretnéd, akár nem, most szépen megfürdesz, mert biztos vagyok benne, hogy teljesen átfagytál.
Megragadtam a karját és gyengéden felrántottam, aztán átkarolva a derekát hagytam, hogy rám támaszkodjon. A fürdőbe beérve leültettem egy székre és becsuktam az ajtót. Összeráncolt szemöldökkel néztem végig tetőtől talpig. Kezdve az én szőrös mamuszommal, a szinte lilára fagyott lábain és a kettészakadt felsőjén keresztül egészen a természetellenesen csillogó, semmibe révedő szempárig.
- Oké Sam. Ne ijedj meg, leveszem rólad a vizes ruhákat, oké?- hajoltam le kissé, majd megpróbáltam lehámozni róla a pulóverét. Először összerezzent és megfeszült a teste, aztán mikor tekintete találkozott az enyémmel kissé megnyugodott, és már úgy ült ott, mint egy báb. Mikor végre sikerült minden ruhadarabtól megszabadítanom, egy pillanatig elborzadva néztem kiálló csontjait. Aztán összeszedtem magam, és átkarolva segítettem neki feltápászkodni és a kádhoz sétálni. Mikor végre beleült, kissé megkönnyebbültem. A hatalmas kádban hömpölygő habból kibújó fej szinte eltűnt a fehérségben.
- Most itt hagylak egy kicsit, oké? Kimegyek és beszélek Harryvel, de előbb behozom neked a macit- mosolyodtam el halványan, és igyekeztem nem úgy beszélni vele, mint egy kisgyerekkel. Kilépve a fürdőszobából egyből ahhoz a bizonyos táskámhoz léptem és egy perc kutakodás után mosolyogva húztam elő a rózsaszín plüssállatot. Azzal a kezemben mentem vissza hozzá a kádhoz, de nem adtam oda neki, nehogy tönkretegye. Inkább odahúztam mellé egy széket és arra tettem rá. Mielőtt kiléptem, még rápillantottam a sápadt, kifejezéstelen arcára, aztán becsuktam magam mögött az ajtót.
- Honnan van az a macija?- böktem ki, mert ez volt az első, ami eszembe jutott. Harry kissé furcsán nézett rám, nyilván nem ilyen kérdésre számított, de aztán csak oldalra billentette a fejét.
- Egyszer egy éjszakai vurstliban nyertem neki- mosolyodott el halványan, aztán térdére támaszkodva arcát a tenyereibe temette. Elrugaszkodtam az ajtótól, aminek eddig nekidőltem, és lassan odasétálva hozzá leültem mellé.
- Mi történt?- suttogtam, mert úgy éreztem, nem szabad ennél hangosabban megszólalnom.
- Bárcsak tudnám. Csak a legvégére értem oda. Amikor is Sam éppen egy 120 km/órával haladó vonatnak akart nekiugrani…- motyogta a tenyerébe, nekem pedig felszaladt a szemöldököm.
- És Josh?
- Mmgmmlt- motyogta érthetetlenül, miközben kezeit erősebben nyomta az arcára.
- Hogy mi van?- kérdeztem értetlenül.
- Meghalt- csattant fel elvéve a kezeit az arca elől, idegesen rám pillantva. Kikerekedett szemekkel néztem rá.
- Ez most komoly?- kérdeztem elhalóan, és nem akartam hinni a fülemnek. És bele se akartam gondolni, Sam mit érezhetett. Harry némán bólintott, és most rajtam volt a sor, hogy arcomat a tenyereim mögé rejtsem- Uramisten…- sóhajtottam fáradtan- Na jó, de…- kezdtem volna el a következő kérdésem. Csakhogy nem tudtam befejezni, ugyanis a fürdőszobából velőtrázó sikoltás hallatszott. Jeges rémülettel néztünk össze, aztán egyszerre pattantunk fel, Harry felém biccentve előresietett, és belépett a fürdőszobába.
#####
Ugyan a víz forró volt és égette a bőrömet, mégis remegtem. Nem melegített át, továbbra is éreztem a csontjaimnál a hideget. Lábaimat felhúztam és kezemmel átkulcsoltam. Lehunytam a szemem, de nem volt jó ötlet. Csak emlékképek törtek fel belőlem az elmúlt pár órából. Nem lehetne visszapörgetni az időt? Csak egy pár órát… Hiszen az lehetetlen, hogy ami most történt, az visszafordíthatatlan legyen. Nem, az nem történhet meg. Biztos csak egy rossz álom volt, és holnap reggel úgy fogok felébredni, hogy minden a régi lesz. Nem lehet másképp. Úgy kell lennie. És ha mégsem? Újra éreztem magamon Josh érintését, láttam magam előtt haragtól és vágytól szikrázó szemeit. Miért kellett ezt tennem? Miért nem hagytam magam? Én vagyok az oka… Ha nem lettem volna olyan hülye, ha hagyom magam, nem történt volna semmi. De mi is történt? Komolyan… meghalt? Nincs többé? Éreztem, ahogy a nyomás egyre inkább megfeszítette a mellkasomat. Én nem tudnék nélküle élni. Szükségem van rá. Ugyanúgy, ahogy… ahogy Harryre is szükségem volt. És őt is elveszítettem. Mindenkit elveszítettem. Ezért nem akartam, hogy bárki is a bizalmamba férkőzzön. Utána csak még rosszabb lenne. Nem akarok még többet szenvedni. Erre tessék. Nesze neked, szenvedés. Hogy fogok nélküle élni? Tudnék nélküle élni? Ujjaimmal megforgattam a víztől elnehezedett csuklószorítómat és sóhajtva döntöttem hátra a fejemet, nekitámasztva a kád szélének. Ő volt az, aki segített túljutni a nehéz időszakomon. Illetve… Inkább ő volt az, aki végleg megváltoztatta az életemet. Hogy pozitív vagy negatív irányba? Nem tudnám megmondani. Nem tudnám megmondani azt sem, nélküle hol lennék most. Lennék egyáltalán? És hol leszek később? Senki nincs, akire támaszkodhatnék. Harry… Miért jutott már megint eszembe? Nem, rá biztos nem számíthatnék. Nem is akarok rá számítani. Eljátszotta a bizalmamat, és nem teszek vele kivételt azzal, hogy ő újra bizalmamba férkőzik. Nem, ha senki másnak nem engedem, akkor miért ő lenne a kivétel? Csak megint megbántana. Megint elhagyna. Már ha egyáltalán ő szeretne a bizalmamba férkőzni. Amit kétlek. És Ria… Ria. A gondolatra önkéntelenül is apró, gúnyos mosoly jelent meg az arcomon. Hogy számíthatnék rá? Gondol ő egyáltalán bárki másra is magán kívül? Persze, azokra, akiknek segítségével előbbre juthat. Nincs szüksége rám, nincs szüksége a barátságunkra, és én is megleszek nélküle. Nem, legalább magamnak nem fogok hazudni. Szükségem van rá. Ahogy Harryre is. De mit tehetnék? Ezekben az esetekben nem én döntök. Lehunytam a szemem, és hirtelen elhatározástól vezényelve nagy levegőt vettem és befogtam az orrom. Nagy lendülettel lemerültem a víz alá, és csak élveztem, ahogy a meleg víz minden oldalról körülvesz. Minden oldalról védőburokként körülöttem van. Éreztem, hogy ki kell adnom magamból. Ki kellett adnom magamból. Így hát elengedtem az orrom és az összes levegőmet összegyűjtve kitátottam a számat és belesikítottam a vízbe. Hallottam a tompa hangját, és kinyitva a szememet láttam, ahogy a buborékok távoztak a számból. Ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy visszatérjek a felszínre, ezért továbbra is sikítva kidugtam a fejem. A hang élesen hasított bele a fürdőszoba csendjébe, és pattant vissza a csempézett falakról. Testem rohamszerűen összerándult és szemeimet szorosan lehunytam, annyira, hogy színes foltokat láttam magam előtt. De azt akartam, hogy elmúljon. Ijesztő csend telepedett a fürdőszobába, és nem tudtam abbahagyni a remegést. Továbbra is szorosan lezárt szemekkel ültem, és hallottam, ahogy kinyílt az ajtó. Aztán hallottam, ahogy becsukódott, és halk léptek zaja ütötte meg a fülemet. Hallottam, ahogy valaki leült mellém, és éreztem magamon a tekintetét.
- Mi történt?- kérdezte csendesen, én pedig megborzongtam rekedtes hangjától. Fáradtan oldalra fordítottam a fejem és lassan kinyitottam a szemeim. Harry összeráncolt szemöldökkel nézett rám, szemeiből csak úgy sütött az aggódás és a szánakozás. Engem csak ne sajnáljon. Nincs semmi bajom. Legalábbis semmi, amiért akárkinek sajnálnia kéne. Pláne neki.
- Semmi, Styles. Semmi nem történt- suttogásnál több nem jött ki a torkomon, és erőtlenül hunytam le a szememet. Éreztem a kezét a vállamon, ahogy óvatosan megsimította, és a mozdulata közben kissé kirázott a hideg az immár langyosra hűlt fürdővíznek köszönhetően.
- Fázol? Hozok neked törölközőt, és akkor kijöhetsz- hallottam a hangján, ahogy magában mosolyog, és a szemeimet kinyitva valóban szomorkás mosolyával találtam szemben magamat. Felém nyújtott egy törölközőt, és mikor elvettem, sóhajtva hátat fordított nekem. Pár pillanatig csak néztem magam elé, nem teljesen értettem, hogy mi történik, aztán összeszedtem magam, és fölállva még a kádban magam köré csavartam a törölközőt. A vizes csempére bámultam, és tudtam, ha én most oda kilépnék, egyből hasra esnék. Harry mintha olvasott volna a gondolataimban, hátrafordulva felém nyújtotta a kezét, én pedig most az egyszer hálásan fogadtam el a segítségét. Pedig mennyire utálom ezt. Mindig is utáltam. Remegve léptem ki a kádból, és egyből megcsúsztam, de Harry erősen fogott, így szerencsére nem estem hasra. Nem tudtam levenni a tekintetemet az arcáról. Úgy nézett ki, mintha ez alatt az éjszaka alatt öt évet öregedett volna. Kezemet az arcomra tettem, és meglepődve vettem észre, mennyire forró vagyok. Ennyire átmelegedtem volna a víztől? Harry összeráncolt szemöldökkel helyezte a tenyerét a homlokomra, aztán lemondóan sóhajtott.
- Lázas vagy- közölte gyengéden, aztán hagyta, hogy ránehezedjek, miközben kivezetett a szobából. Lehunytam a szemem, és erőtlenül próbáltam valamit reagálni erre.
- Várom a szivárványt- préseltem ki nagy nehezen a számon, és csak reménykedni tudtam, hogy ezt most érti.
- Sam, itt van neked egy jó nagy póló pizsamának- nyújtott felém Ria egy gyűrött ruhadarabot, majd kikerülve minket bement a fürdőszobába. Erőtlenül húztam fel magamra a pólót úgy, hogy alatta még mindig ott volt a törölköző, aztán az ágyamhoz lépve egészen egyszerűen rádőltem. Sajgott a fejem, és csak azt akartam, hogy valaki kapcsolja már le a lámpát. Félig lecsukott szemhéjam mögül még láttam, ahogy Harry fölém hajolva betakargatott, aztán hozzám hajolva adott egy puszit a homlokomra, majd a sötétség teljesen magába szippantott…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése