- Oké Harry, mennünk kell. Jössz vagy maradsz?- rakta keresztbe a karjait Louis, miközben tekintetével a göndörkét fürkészte.
- Nem mintha megtehetnéd, hogy itt maradsz- húzta fel a szemöldökét Liam, és közben segítségkérően körbenézett, hogy ki támogatja.
A kávémból felszálló gomolygó gőz fölött most Harryre néztem, aki továbbra sem mutatott több hajlandóságot az elindulásra. Sóhajtva kisöpört egy tincset Sam arcából, aztán összeráncolt szemöldökkel figyelte sápadt bőrét. Igyekeztem nyitva tartani a szemem, és nem értettem, Harrynek hogy van még energiára interjúkra menni. Hiszen ő semmit nem aludt egész éjjel. Én pedig hajnali 4 körül egészen egyszerűen eldőltem, és így legalább pár órát tudtam aludni.
- Megyek már- állt fel az ágyról, de még utoljára megfogta Sam hófehér kezét, ami kilógott a takaró alól.
- Hogy fogtok ti így este hazamenni?- húzta fel a szemöldökét Niall, ellökve magát a faltól.
- Jó kérdés, passzolom. Addig még reménykedek, hogy jobban lesz. Soha nem volt az a fajta, akit egy betegség egy napnál több időre le tud venni a lábáról- mosolyodtam el halványan, miközben nagyot kortyoltam a forró, keserű italból.
- Jó Harry, engedd már el a kezét, és húzzunk. Semmi kedvem Jason pattogását hallgatni, aztán meg magyarázkodni, hogy miért késtünk- húzta fel a szemöldökét Louis, és ingerült hangjától összerezzentem.
- Én elengedném, de nem hagyja- nézett fel Harry döbbenten, mire öt kíváncsi szempár siklott egyszerre összekulcsolódó kezükre.
- Jézusom Harry. Azt ne mond, hogy a 38 fokos lázával is erősebb nálad- nevetett fel Niall, aki még mindig igyekezett megtartani a jókedvét, bár szemében nyoma sem volt a szokásos csillogásnak.
- Nem fogom kirángatni a kezem, ember- mordult fel, majd ismét helyet foglalva szabad kezét Sam homlokára helyezte, aztán pár másodperc múlva ugyanazzal a kezével végigsimított arcán- Sammy, ha hallasz engem, akkor kérlek, engedj el. Nekem most interjúra kell mennem- suttogta csöndesen, kicsit lejjebb hajolva. Pár másodpercig nem történt semmi, aztán Sam a hátáról Harry felé fordulva az oldalára fordult.
- Mmmmmmmmmmm mmm- közölte összeszorított szemmel, majd a Harryvel összekulcsolt kezét behajlítva arcához húzta, és kényelmesen elhelyezkedett rajta. Visszafojtott mosollyal figyeltem a mozdulatot, de úgy tűnt, ennek rajtam kívül csak Harry örült.
- Úgy tűnik, ma nélkülöznötök kell- pillantott hátra Harry, hogy barátaira nézhessen, akiknek az arcán viszont változatos érzéseket lehetett látni.
- Felőlem. De aztán te fogsz magyarázkodni, és nem miénk a felelősség- rántotta meg a vállát Louis, aztán határozott mozdulatokkal kimasírozott a szobából.
- Mit mondjunk, miért nem jössz?- húzta fel a szemöldökét Zayn, aki eddig csöndben figyelte a jelenetet, bár biztos voltam benne, hogy magában levonta a megfelelő következtetéseket.
- Azt, hogy én vagyok az, aki beteg- pillantott rá hálásan Harry. Niall és Zayn összemosolyogtak, Liam viszont csak aggódva figyelte göndörkét, aztán egy jelentőségteljes pillantást küldött felém. Nagyon jó, csak tudnám, ezzel mit akart mondani. Értetlenségem jeleként kikerekedett szemekkel felhúztam a vállaimat, mire Liam csak halvány mosollyal legyintett, aztán a két srácot követve kilépett a szobából. Harry halkan dúdolni kezdett, miközben óvatosan hanyatt feküdt az ágyon, így kényelembe helyezve magát, ráadásul valamiért úgy gondoltam, az sem volt utolsó szempont, hogy így közelről figyelhette Sam arcát, akinek homlokán izzadságcseppek fénylettek, és akinek szeme alatt hatalmas karikák tündököltek.
- El fogsz aludni- mosolyogtam Harryre, miután az immár üres bögrémet az ágyam melletti kis szekrényre tettem.
- Dehogy fogok- suttogta szemrehányóan, de tekintetét egy pillanatra sem emelte el Sam arcáról. Pár percig csendben figyeltem, ahogy pislogásai egyre hosszabb ideig tartottak, aztán lábaimat felhúzva a kezemmel átkaroltam azokat, és fejemet a térdemre támasztottam.
- Harry…- suttogtam elgondolkodva, és csak csak reménykedtem, hogy még nem aludt el teljesen.
- Hmm?- kérdezte csukott szemmel, miközben kissé megemelte a szemöldökét.
- Mi lesz veletek ezután?- hajoltam kissé előrébb.
- Hogy érted, hogy ezután?- kérdezte rekedtes hangon, holott tudtam, hogy tudja, miről beszéltem.
- Hát… Miután innen elmentünk. Úgy értem, ismered Samet. Önszántából soha nem találkozna veled, mert azzal elismerné, hogy… érted.
Fürkészve figyeltem, ahogy lassan kinyitja a szemét, majd merengve a plafonra néz.
- Nem tudom. De nem akarok ezen gondolkodni még. Nem akarok belegondolni, hogy lehet, hogy…- a mondat félbehagyva lebegett körülöttünk, és ugyan tudtam, mire gondol, úgy éreztem, muszáj rákérdeznem.
- Hogy lehet, hogy ez a történetetek vége?- kérdeztem csendesen, és egy pillanatra lehunytam a szemem, mikor belegondoltam, hogy igen, ez a legvalószínűbb.
Hallottam, ahogy Harry nyelt egy nagyot, és csak pár perc csönd után válaszolt.
- Igen. Úgy értem… Nem lehet így vége. Nem lehet, hogy ne legyen jó vége. Ugye?- húzta fel a szemöldökét, és a beszélgetés kezdete óta most először pillantott rám. Pár pillanat habozás után bólintottam, de tudtam, nem vagyok valami meggyőző. Harry sóhajtott, és ismét a plafont kezdte fürkészni. Sam mocorogni kezdett, mire mindketten egyből rápillantottunk. Kezét kissé kifacsarva elérte, hogy Harry keze legyen felé, és azt a szájához emelte, majd ott is hagyta. Halványan mosolyogva vetettem magamat hátra akkora lendülettel, hogy a hajam körülöttem szerteszét terült a párnán.
- Tudod, mi jutott eszembe?- törtem meg ismét a csendet, és sejtettem, hogy Harry épp a halálomat kívánta.
- Hmm?- válaszolt ismét értelmesen.
- Ha egy vonat elüt valakit, akkor meg kell állnia és ki kell hívnia a rendőrséget, nem?- húztam fel a szemöldököm, miközben az egyik tincsemet csavargattam.
- De. Ez hogy jön ide?- kérdezte sóhajtva.
- Harry, te tényleg nagyon fáradt vagy. A vonat… Szóval a vonat tegnap éjjel nem állt meg, csak ment tovább, nem?- fordultam felé kíváncsian.
- Ja, valahogy úgy- bólintott egy aprót.
- Szóval… Nem üthette el Josht.- vontam le a következtetést, s kissé félve vártam a reakcióját, ami pár percig csak nem akart megérkezni.
- Ria, éjszaka volt. Az is lehet, hogy a vezető nem látta. Vagy az is lehet, hogy mivel úgy gondolta, hogy senki sem volt ott, nem kell betartania a szabályt. Elvégre… Az neki is sok időt vett volna el az életéből, meg egyébként is macerás- válaszolt fáradtan, és tudtam, hogy most már tényleg az agyára megyek.
- De ez törvénybe ütközik, nem?- faggattam tovább, mert ez a dolog azért sem hagyott nyugodni.
- És szerinted soha senki nem hágja át a törvényeket következmény nélkül?- kérdezte kissé ingerülten, én pedig elhúztam a számat. Jogos.
- Jó, oké. Csak megjegyeztem- ráncoltam a szemöldököm, miközben felülve figyeltem, ahogy szemei ismét lecsukódtak. Nem telt bele sok idő, már békésen szuszogott Samtől alig pár centire. Sóhajtva visszadőltem én is, de nem tudtam sokáig gondolkodni, ugyanis az alváshiány megtette a hatását, és pár perc múlva én is sikeresen elaludtam.
- Jól van már, nyitom- morogtam összeszorított szemekkel, mikor a kopogás hangja már percek óta szinte elviselhetetlen volt.
Kómásan ültem fel, és mindkét kezemre szükségem volt, hogy az idő közben szénakazallá változott hajamat kisöpörjem az arcomból. Miután ez sikerült, hirtelen álltam fel- ami nem tűnt tól jó ötletnek. Ugyanis kissé megszédültem, és csak azért nem estem el, mert épp idejében tudtam az éjjeliszekrényre támaszkodni. Hunyorogva néztem ki a szürkülő égboltra az ablakon át, aztán kicsit dülöngélve az ajtóhoz sétáltam. Mikor kinyitottam, a négy fiú szinte beesett rajta. Nem tehettem róla, a ziháló, kipirosodott képű, de még belőtt hajú fiúk láttán elnevettem magam. Mérgesen néztek rám, miközben továbbra is kapkodva vették a levegőt. Arrébb állva intettem a kezemmel, hogy jöjjenek beljebb, majd mikor ez megtörtént, továbbra is kuncogva csuktam be az ajtót. Aztán a vigyor az arcomra fagyott, mikor belenézve a tükörbe megláttam a párnától gyűrött arcomat. A fiúk egyből az ágyamra vetették magukat, és elkényelmesedve pislogtak rám.
- Na mi van, komolyan ezért akartatok ennyire bejutni?- tettem csípőre a kezem, és közben mosolyogva megráztam a fejem.
- Nem, csak elfáradtunk- nyávogta Niall, miközben átölelte a párnámat és belefúrta a fejét.
- Jó, de akkor miért is jöttetek? Vagy ok nélkül szakítottátok félbe csodás, álombeli divatbemutatómat?- húztam fel a szemöldököm, miközben kissé közelebb léptem, és Harry felé pillantottam, aki ugyan nem mozdult, de szeme szinte világított a sötétben, így tudtam, semmi értelme halkan beszélni.
- Ja nem. Jason közölte, hogy mivel ti nem jöttetek el az interjúra, ezért nektek most este kell riportot adnotok, úgy egy óra múlva.- pillantott felém Liam, majd fejét visszaejtette a puha matracra- Nekünk pedig ezzel az interjúval véget ért a turné- hunyta le a szemét fáradtan.
- Ez most komoly? Nehogy már. Mindjárt idealszom, nem akarok idióta kérdésekre válaszolgatni- túrtam bele a hajamba, és ezáltal eszembe jutott, hogy akkor azzal is kezdenem kéne valamit.
- Pedig de. Szóval innentől átvesszük az este folyamán a betegápolást. Csak pakoljatok össze, mert ha visszaértetek, akkor ki kell jelentkeznünk a hotelből- mosolygott rám Niall. Fancsali képet vágtam, Harry pedig felülve nézett rájuk összeráncolt szemöldökkel. Azt hiszem, ő is arra gondolt, amire én.
- Nyugi, el sem fogok mozdulni az ágya mellől, amíg vissza nem értek- mosolyodott el Zayn, amit Harry csak egy halvány mosollyal fűszerezett apró bólintással nyugtázott. Sóhajtva nyitottam ki az egyik táskám, és előhalásztam belőle egy világossárga miniruhát, majd a további szükséges holmijaimmal felszerelkezve beléptem a fürdőszobába. A biztonság kedvéért kulcsra zártam, mert hát ki tudja. Miután tíz percig bámultam a tükörképem elgondolkozva, rájöttem, hogy valószínűleg sietnem kéne, így egy gyors hajmosást követően megcsináltam a sminkem, hajszárítóval kicsit rásegítettem a hajam megszáradásának időtartamára, és végül magamra kaptam a ruhámat. Kilépve a fürdőből kerestem magamnak egy megfelelő magassarkút, aztán a négy fiúra néztem, akik csodálkozva bámultak rám. Sóhajtva ültem le egy székre, és a támláján dobolva vártam Harryt, aki időközben átment a fiúk szobájába kissé összeszedni magát. Pár percig hallgattam csak a fiúk hülyeségeit, utána halk kopogás jelezte, hogy Harry elkészült. Intettem a srácoknak, majd kicsit lejjebb húzva a ruhámat kitártam az ajtót, és kiléptem a folyosóra Harry mellé. Halványan elmosolyodott, de tekintetéből hiányzott minden vidámság. Végignézve igencsak elegáns szerelésén elgondolkodtam, hogy biztos jó ötlet-e ebben a miniruhában nekivágni az útnak, de akkor már nem akartam visszamenni átöltözni, így csak Harry mellé lépve elindultam a lift felé. Leérve a földszintre továbbra is szótlanul baktattunk egymás mellett kifelé, hiszen Liam szólt, hogy az utcán fog várni minket egy kocsi. Kilépve kissé megborzongtam a hidegtől, aztán egyből mosolyogva léptem ahhoz a pár izgatottan susogó lányhoz, akik az utcán várakoztak. Harry követte a példámat, és mindketten igyekeztünk a lehető legtermészetesebben viselkedni, hogy még véletlenül se gondolják azt, hogy baj van.
Amíg elértünk az utca másik oldalán levő kocsiig, legalább száz kép készült rólunk, de persze csak igyekeztünk aránylag boldog képet vágni hozzá. Az út csendesen telt, mind a ketten elgondolkozva bámultunk ki az ablakon.
- Mi van most veled meg Louis-val?- törte meg hirtelen a csendet, mire én összerezzentem, és zavartan néztem rá.
- Mi lenne? Barátok vagyunk, Harry- ráncoltam a szemöldököm, és tényleg nem értettem, miért kérdez ilyeneket.
- Hát ahogy reagált a mi kis… öhm… kalandunka, abból nem pont ezt vettem le- húzta fel a szemöldökét, és egyik kezével megtámaszkodott felhúzott térdein.
- Ez van. Ettől még nem kell kombinálni- fordultam ismét az ablak felé, és csodáltam a kivilágított Londont. Még mindig elvarázsolt, pedig már jó ideje itt laktam.
- Ria…- köszörülte meg a torkát, mire felé pillantottam- Szeret téged- nézett mélyen a szemembe, én pedig csak sóhajtottam.
- Harry, engem mindenki szeret- húztam féloldalas mosolyra a számat. Pár pillanatig farkasszemet néztünk, aztán elkapta a tekintetét és a körmeit kezdte vizsgálni. Sóhajtva szálltunk ki a kocsiból, mikor megérkeztünk, aztán mind a ketten felvettük és arcunkra ragasztottuk a szokásos műmosolyunkat. Miközben a tőlünk biztonsági őrök által elválasztott rajongókhoz léptünk, artikulálatlanul, rám se nézve kezdett beszélni.
- Remélem, ezt nem gondoltad komolyan- mosolygott bele valakinek a kamerájába. Lopva rápillantottam, aztán küldtem egy vigyort egy lánynak, aki felém tolt egy jegyzetfüzetet.
- Mire gondolsz?
- Amit az előbb mondtál.
- Azt ne mond, hogy te még nem szoktál hozzá, hogy a 13-14 éves kis tinik totálisan beléd vannak zúgva, anélkül hogy tudnák, milyen is vagy valójában- a szemem sarkából láttam, ahogy értetlenül bólint, így folytattam- Na, hát én is hozzá vagyok szokva, hogy a kinézetem miatt a pasik nagy része belém esnek anélkül, hogy ismernének.
Láttam, ahogy lefagyott, és egy pillanatig egymást fürkészve álltunk egy helyben, aztán, mintha mi sem történt volna, tovább osztogattuk az autogramokat és csináltuk a közös képeket. Röpke húsz percen belül bejutottunk a stúdióba, és fáradtan mentünk fel a megfelelő szobába. Az egyórányi faggatózás után fáradtan ültünk vissza a kocsiba, és úgy éreztem, aznap este én már semmiképp sem leszek képes összeszedelőzködni, és visszaköltözni a lakásomba.
- Remélem Jason rájött, hogy mi holnap reggelig biztos, hogy nem fogunk eljönni a hotelből- nyögött fel mellettem Harry, amit én csak egy bólintással nyugtáztam. Legalább nem csak én gondoltam így. Mikor felértünk a szobánkhoz, és a kártyát lehúzva kinyitottam az ajtót, Harryvel mosolyogva néztünk össze. Zayn Sam ágya mellett ült egy székben, a feje előredőlt és halkan szuszogott. A másik három srác az én ágyamban feküdt egymás hegyén-hátán, és én nem tudom melyikük, de valamelyikük baromi hangosan horkolt. Csendben odasétáltam a táskámhoz, kikaptam belőle a pizsamám, aztán visszasétáltam Harryhez. Becsuktuk az ajtót, és átsétáltunk a fiúk szobájába.
- Kíváncsi vagyok, Sam mit fog szólni…- állt meg az ajtóban Harry, végignézve a sötét, csendes szobán.
- Mármint mire?- húztam fel a szemöldököm, miközben levettem magamról a magassarkúmat.
- Hát, hogy Natalie köszönés nélkül ment el. Vagyis hát nem, de kétlem, hogy emlékezne arra, ahogy ma reggel elköszönt tőle az ágyánál- sóhajtott fel, miközben elindult az egyik ajtó felé.
- Hát, gondolom majd telefonon beszélnek, vagy valami…- vontam meg a vállam, aztán elgondolkodva néztem körül- Hol tudok aludni?
Harry mosolyogva hátrafordult, és színpadiasan körbemutatott.
- Igazából akárhol. És akármelyik szobában. Mármint kivéve az enyémet. A végén még rám vetnéd magam, ahogy az édes fürtöcskéimmel körülvéve szundikálok- vigyorodott el pimaszul, én pedig csak mosolyogva megforgattam a szemem. Hát persze, a múltkor is pont ez történt… Miután becsukta maga mögött az ajtót, ráböktem egy ajtóra, ami szimpatikusnak tűnt, és belépve egyből átöltöztem, aztán fáradtan vetettem bele magam az ágyba. Durva, mennyire kifárasztott ez a turné. Ezelőtt soha nem aludtam még ennyit egy nap alatt.
Másnap reggel hunyorogva nyitottam ki a szemem, aztán megdörzsölve azt felültem, és jólesően nyújtózkodtam egyet. Az éles fényből kiindulva még eléggé korán lehetett, így igyekeztem halkan összeszedni a tegnap este szétdobált ruháimat. Épp az egyik ágy mellett térdeltem a földön, mert a karkötőm beesett alá, mikor a párna alatt furcsa, oda nem illő tárgyat pillantottam meg. Szemöldökráncolva tápászkodtam fel, és húztam ki teljesen a papírlapot. Aztán megfordítva rájöttem, hogy egy fénykép. Egy fénykép, rólam. Zavartan forgattam a kezemben, aztán inkább csak visszatettem oda, ahol volt, és próbáltam nem belegondolni, hogy mire is használhatta az, akinek a párnája alatt volt. A szobánk ajtajához érve lehúztam a kártyát, aztán belépve egyből a táskámhoz léptem, és beleraktam a tegnap esti ruhámat. Aztán felegyenesedve körülnéztem, és felszaladt a szemöldököm. A fiúk ugyanúgy voltak, ahogy tegnap este itt hagytuk őket, csakhogy Sam nem volt az ágyában. Pislogva néztem körbe, aztán megkönnyebbülten engedtem ki a levegőt, mikor hallottam a fürdőszoba zárját kattanni. Sam éppen a haját kötötte fel kontyba, és fáradtan pillantott rám. Küldtem felé egy halvány mosolyt, mire csak biccentett és az ágya mellé lépve összehúzta a bőröndje cipzárját. Ezek szerint jobban lett. Semmit nem szólt, csak kezébe kapta a bőröndöt, felvette az ágya melletti éjjeliszekrényen levő cigijét, és elindult az ajtó felé. Visszafordulva felém intett, majd kisétált. Elgondolkozva néztem utána. Most komolyan itt hagyta a fiúkat köszönés nélkül? Hiszen, ki tudja, mikor látja őket utoljára. Ennyire nem érdeklik őt? Vagy inkább… ennyire érdeklik őt? Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, mikor rájöttem, miért nem akart elköszönni tőlük. Hiszen tudom, hogy nem bírná ki. Nem bírná ki, hogy bunkó legyen. Megráztam a fejem, majd szereztem magamnak egy kényelmes gatyát és egy pánt nélküli felsőt és bevonultam a fürdőbe. Ahogy beléptem, abban a pillanatban esett ki a kezemből minden. A neszesszeremből minden kiesett, és a sminkcuccaim hangos koppanással értek földet a csempén. Én pedig csak üveges szemmel bámultam magam elé. Hallottam, ahogy a hátam mögött a fiúk ébredezni kezdtek, nyújtózkodtak vagy morogtak, de nem tudott érdekelni. Beljebb léptem a fürdőszobába, és egyből könny szökött a szemembe. A kád melletti széken Sam macija ült. Amit tegnap mindenáron meg akart kapni. Sam macija, levágott fejjel, és a szíve helyére szúrt pengével. Félve léptem közelebb, és emeltem le a mellé lerakott, feketére festett cipős dobozról a tetejét. Remegő kézzel nyúltam bele az apró cafatokra tépett levelek hadába. A fehér darabok kicsúsztak a kezemből, és némelyik visszaesett a dobozba, némelyik pedig lehullott a fehér padlóra. Minden egyes darabon fekete tintával írt szófoszlányok virítottak. Egyetlen darab maradt a kezemben, így azt megfordítottam, és úgy meredtem a ráírt szóra. ’ Styles'. Állt rajta egyszerűen, Sam kacifántos kézírásával. Lefelé fordítottam a tenyeremet, és hagytam, hogy ez a darab is a földre essen. Szóval, ez volt neki a végső búcsú. Halkan szipogva néztem föl, aztán visszaraktam a dobozra a fedelét.
- Mi történt?- lépett be a fürdőszobába Zayn, kikerülve a szanaszét gurult piperecuccaimat, majd megállva mellettem megtorpant, és zavartan nézett hol rám, hol Sam búcsúajándékára.
- Szólok Harrynek- suttogta, majd egyből kiment a szobából. Remegve ültem le a kád szélére, és csak néztem ki a fejemből. Azt hiszem, most jött ki rajtam az elmúlt hónapok összes fejleménye. Csak arra eszméltem fel, hogy Harry előttem állt, és kezével a papírcafatok közé túrt. Pár másodperc kutakodás után kihúzott onnan egy egyben levő levelet, és kihajtva olvasni kezdte. Meglepetten néztem rá, de látszólag őt egyáltalán nem lepte meg a dolog, úgy tűnt, számított erre. Fél perc múlva megfordította a papírt, a másik oldalát is elolvasta, majd előrenyújtva kiejtette a kezéből. Hirtelen mozdulattal hátat fordított nekem, és kisietett a szobából. Pár pillanatig néztem utána, aztán felvettem a földről a levelet, és olvasni kezdtem. Egyértelműen tudtam, hogy ez nem egy mai levél, és nem értettem, akkor Sam mégis miért őrizte meg. ’Egy dolgot ne feledj Styles. Megmentettél. Megmentettél saját magamtól, és ezért hálával tartozom neked. De tudom, hogy a mi történetünknek semmiképp nem lehet boldog vége.’ Homlok ráncolva fordítottam meg a lapot, ahol viszont egyértelműen a mai krikszkrakszaiból mindössze három szót lehetett kiolvasni.’Felejts el. Kérlek.’ Sóhajtva álltam fel a kádról, és kezdtem el felszedegetni a földről a leesett cuccaimat.
Egy óra múlva két hatalmas táskával a hátam mögött, és öt sráccal előttem álltam a folyosón, és a könnyeimmel küszködtem. Akármennyire gáz is, ez az igazság.
- Hiányozni fogtok, ti hülyék. De remélem tudjátok, hogy még látjuk egymást. Ilyen könnyen nem szabadultok meg tőlem- nevettem fel, aztán egyenként mindegyikükhöz odaléptem, és szorosan megölelgettem őket. Mikor Harryhez értem, szorosan magához húzott, majd a fülemhez hajolva súgott bele pár szót. A liftbe lépve még szomorúan integettem nekik, egészen addig, amíg a becsukódó ajtónak köszönhetően teljesen el nem tűntek a szemem elől. Leérve még utoljára körülnéztem a hotelben, majd kiléptem az utcára, és megpróbáltam a lehető leggyorsabban taxit fogni. Egész hamar sikerült is, így mosolyogva bedobtam a hátsó ülésre a cuccaimat, és már épp szálltam volna be melléjük, mikor a hotel felől a nevemet hallottam kiáltozni. Érdeklődve néztem föl, miközben a taxi ajtajába kapaszkodtam, aztán csodálkozva pillantottam Louisra.
- Ria… Ria…- fékezett le előttem lihegve, és próbálta összeszedni magát- Várj egy pillanatot…
Türelmesen vártam, és közben küldtem a sofőr felé egy bocsánatkérő mosolyt, aki csak unottan dobolt a kormányon.
- Ria én… tudnod kell, hogy… Basszameg- nézett az égre, aztán pillantása ismét az enyémbe kapcsolódott, én pedig elmosolyodtam a gyönyörű, égszínkék szemei láttán- Ria, cseszd meg, én szeretlek- közölte végül határozottan.
Kissé felhúztam a szemöldököm, de egyébként semmi jelét nem adtam annak, hogy belülről remegtem. Vettem egy mély levegőt, és próbáltam összeszedni magam.
- Ez… kedves, Louis- néztem rá végül. Láttam a megrökönyödést az arcán, de továbbra sem engedtem a kedves mosolyomból- Örülök, hogy ezt elmondtad- biccentettem felé, aztán ismét be készültem szállni a taxiba, de megragadta a karom, és visszarántott. Kikerekedett szemekkel néztem a most idegesen megcsillanó szemeibe.
- Ez most komoly? Hogy lehetsz ennyire érzéketlen? Komolyan, nem tudom, hogy mit ettem rajtad valaha is, Ria. Undorító vagy- köpte felém a szavakat, amiket emelt fővel álltam. De belülről, minden egyes szava méregként pusztított.
- Sajnálom Louis, ha nem felelek meg az általad elképzelt ’Tökéletes Nőnek’. Viszont sok sikert ennek a megtalálásában, én drukkolok- húztam fel a szemöldököm, és intettem neki. Beültem a taxiba, de mielőtt még az ajtót be tudtam volna csukni, megragadta azt, és közel hajolva hozzám kezdett el suttogni.
- Őszintén örülök, hogy még idejében rájöttem arra, hogy a külső nem mindig tükrözi a belsőt. Kíváncsi lennék, hány pasit vágtál már át- húzta fel gúnyosan a szemöldökét, én pedig csak keserűen elmosolyodtam.
- Ha azt még számon tudnám tartani- suttogtam a fülébe még közelebb hajolva hozzá, és éreztem, ahogy beleremegett a közelségembe.
- Te komolyan élvezed, hogy ilyen hatással vagy mindenkire?- húzódott kissé távolabb.
- Mindenki másban jó, Louis. Van, akinek az éneklés megy, van, akinek az írás. Én pedig kihasználom, hogy szép vagyok. Nem hiszem, hogy ez akkora bűn lenne- néztem még rá utoljára, majd bevágtam előtte a taxi ajtaját, és fáradtan dőltem hátra. Lehunyt szemmel mondtam be a címemet, aztán, mikor elindultunk, még egyszer utoljára visszanéztem az utcán álló, ledöbbent Louisra, és lesütöttem a szemem. Hatalmasat sóhajtva fordítottam el a fejem. Jobbat érdemel. Tudtam, hogy jobbat érdemel. Én csak összetörtem volna szívét. Hiszen, ő nem egy olyan lányt érdemel, aki már rég elfelejtette, hogyan kell őszintén, önzetlenül szeretni.
#####
Sóhajtva néztem fel az ötemeletes épületére, aminek faláról hatalmas foltokban mállott le a festék, szabad látást engedve az alatta levő szürke vakolatra. Bőröndömet magam után húzva léptem oda a hatalmas, sötétbarna kapuhoz. Percekig néztem az oldalán levő graffitit, amit már annyira jól ismertem. Bő pulóverem zsebébe nyúlva előhalásztam az előre odakészített kulcscsomómat, majd a legnagyobb rozsdás kulcsot megtalálva beledugtam azt a kulcslyukba, és lehunyt szemmel hallgattam az ismerős kattanást. Szinte már el is felejtettem, mennyire erősen kell nyomni a kulcsot ahhoz, hogy el tudjon fordulni. Kicsit hátrahajolva még körülnéztem, aztán megnyugodva vettem tudomásul, hogy az utca továbbra is kong az ürességtől. Nem csoda, délelőtt 11 óra volt. Ilyenkor a normális emberek mind a munkahelyükön, a fiatalok pedig iskolában vannak. Ezen a környéken pedig ilyenkor még mindenki próbálta kiheverni az előző éjszakai bulit, vagy további bogyókkal próbálta eltüntetni a fejfájást, esetleg más fájdalmait. Erősen belöktem az ajtót, aminek nyikorgása szinte fülsértően hatott a csendes előtérben. Miután becsuktam magam mögött, a sötétség egyből körbe vett. Persze, nyilván megint kialudt az izzó, a gondnoknak pedig nem volt kedve a világítással szarozni. Remek. Úgy indultam el a lépcső felé, hogy egy pillantást se vetettem a telefirkált liftre. Rég megtanultam, hogy ilyen helyeken soha nem szabad liftet használni. Az esetek többségében bent ragadsz, és akkor még az a szerencséd, ha éppen egyedül vagy. Megszámolni sem tudom, hány embert szúrtak már le ebben a liftben. Így hát megálltam a lépcső előtt, és sajgó kezemre pillantva elindultam fel, az ötödikre. Minden egyes lépés fájt, és a fáradtság miatt többször is meg kellett állnom, pihenni. A lépcsőház dohos szaga ez alatt a két hónap alatt semmit sem változott. A tüdőmnek szinte egyből oxigénhiánya lett, hiszen azt itt nem nagyon kaphatott. Végül, 10 keserves perc múlva letettem a bőröndöt a sötétvörös ajtó elé, és ismét a kezembe vettem a kulcscsomót. Jó pár percembe beletelt, mire a remegő kezemmel végre beletaláltam a kulcslyukba, és kitártam az ajtót. A bőröndöt felkapva beléptem a lakásba, és becsukva az ajtót nekidőltem. Egy pillanatra le kellett hunynom a szemem, mielőtt körbe tudtam volna nézni. Minden ugyanúgy volt, ahogy hagytam. Minden ugyanúgy volt, ahogy hagytuk. Az előttem elterülő nappaliban velem szemben a kopott, vörös szövetborítású kanapén továbbra is ott volt az a hatalmas lyuk, előtte ott feküdt egy gitár, szakadt húrokkal. Tőlem alig pár lépésre ott volt a festőállvány, amin a félig kész képemet hagytam. A konyhapulton továbbra is ott sorakoztak a koszos tányérok, a bögrékbe rég beleszáradtak a kávényomok. Előrébb lépve végigsimítottam a dohányzóasztalon, amin több teli hamutál feküdt, ujjam nyomán egy sötétebb csík keletkezett. Leráztam róla a port, ami így rákerült, és a legnagyobb ablakhoz lépve kitártam azt. Megborzongtam a hűvös szellőtől, mégis élveztem, ahogy a hónapok óta egy helyben álló levegő végre kicserélődött. Sóhajtva vetettem le magam a kanapéra, és magam elé bámulva szemügyre vettem az egyetlen feketére festett falat, amire színes festékfoltok voltak odamázolva. Hátradöntöttem a fejem, és a nikotintól sárgára színeződött plafont kezdtem fixírozni. Reménykedtem, hogy ha ide visszajövök, valami megváltozik. Valami jobb lesz, esetleg valami rosszabb lesz. De nem. Minden ugyanolyan maradt. Továbbra sem éreztem semmit. És ez rosszabb volt mindennél. Miután rájöttem, hogy attól, hogy egy helyben ülök, semmi nem fog változni, felkaptam a bőröndömet, és a kicsi fürdőszoba felé indultam. Letérdeltem a mosógép elé, és az ajtaját kinyitva elkezdtem beledobálni a cuccaimat. Miután beindítottam a mosást, szinte megbabonázva néztem, ahogy a ruhák elkezdtek forogni. A hangja szinte elviselhetetlen volt, tulajdonképpen rég ki kellett volna dobni, csak hát soha nem volt pénzünk újra. Így hát felálltam onnan, és lassan az egyetlen, apró hálószoba felé indultam. Belépve leültem a vékony matracú ágyra, és pillantásom egyből az éjjeliszekrényre esett. Azon belül is egy fekete keretbe helyezett képre, ami rólam és Joshról készült, még évekkel ezelőtt. Egy kicsit sok minden változott azóta...
Órák múlva vettem csak észre, hogy ledermedtem, hogy egy helyben ülve gondoltam a semmire. Felpattanva lefordítottam a képet, hogy ne látszódjon, és a mosógéphez mentem. Miután kiteregettem, a minikonyhába lépve főztem magamnak egy jó erős kávét. Sok időbe telt ugyan, de végül sikerült találnom egy tiszta bögrét, így azzal a kezemben visszaültem a kanapéra, és rágyújtottam. Éreztem, hogy ezt így nem fogom kibírni. Szabadulnom kellett. Pillantásom az ajtó mellé állított bőröndre esett, amiből csak most pakoltam ki, és határoztam. Elővettem a tetoválókészletemet, azt a dobozt, amiben a tűt, és a tintákat tartottam, és betettem a bőrönd legaljára. Utána megkerestem pár füzetem, és azokat is beleraktam. Elgondolkozva néztem a száradó ruhákra, és tudtam, ezt az éjszakát valahogy még ki kell bírnom. Így hát kelletlenül, de elmentem aludni. Órákon keresztül feküdtem a sötét szobában, és bámultam a plafont. Aztán valahogy mégis eljött a reggel. Felpattantam, és elkezdtem leszedegetni a megszáradt ruhákat. Félreértés ne essék, soha nem voltam valami házias, mindig csak azt csináltam meg, amit muszáj volt, az esetek többségében akkor, mikor már rég késő volt. De mivel ez most fontos volt, így kénytelen voltam. A ruhákat ledobtam a parkettára a bőrönd mellé, aztán egy pillanatra elgondolkodtam. Tulajdonképpen ettől kb. ugyanolyan koszosak lettek, mint amilyenek voltak. Mindegy. Eszembe jutott, hogy a bőrönd kis zsebét még nem néztem át, így elhúztam a cipzárt, és belenyúltam. Amikor a kezem a hideg fémhez ért, lefagytam. Lehunyt szemmel húztam ki, majd zártam a tenyerembe. Miután kinyitottam a szemem, halványan elmosolyodtam, aztán pár másodperc után csak visszaraktam a nyakláncot oda, ahol eddig volt. Nem tudtam, ki tette oda, de gyanítottam, hogy Louis volt az. Mindenesetre ez most annyira nem érdekelt, inkább csak bedobáltam a ruháimat a bőröndbe, aztán összezártam.
Felállva körbenéztem a szobában, és sóhajtva kezdtem el felforgatni mindent, a telefonomat keresve. Éppen a dohányzóasztal alá hajoltam be, mikor megszólalt a csengő bántóan éles hangja. Mivel nem vártam senkit, annyira megijedtem, hogy egy hirtelen mozdulattal felkaptam a fejem, ami így baromi hangosat koppant a kemény asztallappal való találkozásának köszönhetően. Felszisszentem, majd halk káromkodások közepette kezemet a beütött pontra tettem. Sejtettem, hogy lesz egy szép nagy puklim. Miután kiszitkozódtam magam, feltápászkodtam, és érdeklődve az ajtóhoz mentem. Mivel nem volt kukucskáló az ajtón, így ugye semmiképp nem tudtam megnézni, hogy ki az. Gondoltam, hogy biztos csak valami szomszéd, hiszen különben nem tudott volna bejutni idáig anélkül, hogy a kapucsengőn csengetett volna. Kitárva az ajtót kissé ledöbbentem. Mit kissé? Konkrétan leesett az állam a nem várt vendég láttán, pláne, hogy mögötte két hatalmas táska állt a folyosón. Miután összeszedtem magam, egy halvány mosollyal intettem neki, hogy jöjjön beljebb. De ő csak megrázta a fejét, és előrenyújtotta a kezét, amiben két papírdarab volt. Elvettem tőle az egyiket, aztán csodálkozva néztem rá. Végül, mikor rájöttem, hogy mi is volt ezzel a célja, szótlanul elmosolyodtam, és a hátam mögé böktem, a bepakolt bőrönd felé. Átnézett a vállam felett, és mikor meglátta a bőröndöt, önfeledten felnevetett, bár szeme láthatóan piros volt. Megfordulva egy pillanatra még szemügyre vettem a szobát, aztán felkaptam a bőröndöm, és ismét bezártam az ajtót. Ria mosolyogva nézte a szerencsétlenkedésemet, aztán elindult előttem lefelé a lépcsőn. Kilépve az utcára már várt ránk egy taxi. Beraktuk hátra a csomagokat, majd mindketten beszálltunk.
- A reptérre, legyen szíves- intett a sofőrnek Ria, majd huncut mosollyal pillantott felém. Én is elmosolyodtam, aztán az ölemben pihenő kezemre pillantottam, amiben továbbra is a repülőjegyet szorongattam. Hirtelen egy harmadik kéz került be a látóterembe, és miközben Ria erősen megszorította a kezem, felpillantva rá láttam, hogy ő sem volt jobban, mint én. Ezért tudtam, hogy nem kell többet kérdeznem. Inkább csak hátrahajtottam a fejem, és hagytam, hogy lehunyva a szemem a sötétség helyett egy vidáman csillogó, zöld szempár képe jelenjen meg előttem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése