- Hol hagytad a testőrödet?
Nem néztem fel. Továbbra is a falnak támaszkodva guggoltam, fejemet a térdeimre hajtva.
- Alszik- suttogtam, miközben éreztem, hogy valaki leült mellém.
- Komolyan nem értem, miért barátkozol vele- hallottam az öngyújtó kattanását.
- Nem volt mindig ilyen- kaptam fel a fejem, és dühösen néztem Zaynre.
- Ez akkor sem magyarázat arra, hogy most miért barátkozol vele…- húzta fel a szemöldökét, én pedig sóhajtva leültem mellé.
- Ő a barátom, Zayn. Nem fogom cserbenhagyni csak azért, mert… mert most ilyen- ráztam a fejem, miközben én is elővettem egy cigit.
- Tehát ha én változnék át egy barom állattá, mellettem is kitartanál?- húzta fel a szemöldökét. Összeráncolt szemöldökkel néztem rá, és csak azután válaszoltam, hogy az arcába fújtam egy adag füstöt.
- Ki mondta, hogy te a barátom vagy?- húztam fel a szemöldököm, mire kissé lefagyott a vigyor az arcáról. Percekig ültünk csendben egymás mellett, a csípős, hajnali levegőn, és mindketten a gondolatainkba merültünk. Újabb cigit gyújtottam meg, ma reggel azt hiszem már legalább a tizediket.
- Te…- kapta a kezébe a cigisdobozomat- ugye tudod, hogy ebben teveszar van?- húzta fel a szemöldökét a Camel dobozát felém mutatva. Bólintottam, és halványan elmosolyodtam.
- Ebből legalább senki nem kér. Plusz, bírom, hogy ilyen undorító. Esetleg szeretnél egy szálat?- húztam fel a szemöldököm, mire kissé hitetlenkedve elnevette magát.
- Perverz...- adta vissza végül a dobozt.
Hátamat a falnak vetve karikákat fújtam a levegőbe a füstből, és elgondolkodva néztem a kissé remegő kezemet.
- Meséld el.- közölte határozottan. Meglepetten pillantottam rá, ezért folytatta- Meséld el, hogy mi történt Riával… valójában- fürkészve nézte az arcomat, én pedig ismét az ég felé néztem.
- Minek?- kérdeztem végül pár perc hallgatás után.
- Mert azt mondtad, hazudott. Ha nem mondott igazat, akkor mondd el, hogy mi az igazság.
- Nem hiszel nekem?- húztam fel egy kissé a szemöldököm.
- Én nem ezt mondtam- rázta a fejét, miközben kezeit védekezően a magasba emelte.
- Szóval nem hiszel nekem.- néztem rá elgondolkozva- Érthető. Én sem hinnék magamnak. De valahogy nem tud érdekelni, ha hazugnak hiszel. Nem fogom megosztani veled Ria életét, mert ez nem az én dolgom. Igen, tudom, hogy Ria is mesélt az én életemről, de én nem ő vagyok, szóval…- rántottam meg a vállam.
- Én nem… én csak kíváncsi vagyok…
- Oké, érthető. De semmi közöd hozzá. Nemrég óta ismerlek, és nem tudom, miért akarnád bármelyikünket is jobban megismerni. Elvégre, nemsokára vége a turnénak, utána így is-úgyis elválnak útjaink, és az életben nem találkozunk többet. Akkor meg mi értelme?- tápászkodtam fel, és kissé arrébb sétáltam.
- Bírom, hogy mindig ilyen pozitív vagy- állt meg tőlem karnyújtásnyira.
- Oké. Fáradt vagyok, hányingerem van, feszült vagyok, deprimál a turné, haza akarok menni, most már tényleg leszarom. Ha valamit tudni akarsz, hajrá. Kérdezz rá, el fogom mondani- küldtem felé egy negédes mosolyt, és csak egy icipicit voltam gúnyos.
- Hé, nyugi- fogta meg a karomat, de elrántottam a kezem- Oké, nem lépek be a személyes légteredbe- emelte fel a kezeit ismét, majd az ajkába harapott- De akkor… Elmondod, mi történt valójában?
- Tök mindegy. Úgysem hiszed el nekem- mosolyodtam el keserűen, majd sóhajtva kezdtem az eget kémlelni- Ria nem az, akinek hiszitek. Nagyon kevés ember van, aki tényleg tudja, milyen ő, és nem csak valamelyik álarcát ismeri. Kezdjük azzal, hogy én például miatta ismerem Josht.- direkt nem néztem Zayn felé. Nem akartam látni a reagálását.
- A szüleinek az összes pénze a bátyja ápolására ment. Csakhogy ő nem volt hozzászokva ahhoz, hogy bármit is nélkülöznie kelljen. Így hát amije nem volt, azt megszerezte. Rossz társaságba keveredett, minden másnap bulizni járt, úgy váltogatta a pasijait, mint más a fehérneműjét, és elkezdett lopni. Hihetetlen jó színésznő, a szüleinek csak annyi tűnt fel, hogy nagyon sok új cucca volt. Aztán amikor rájöttek, hogy miért, Angliába küldték egy nevelőintézetbe, hogy még véletlenül se maradhasson benne abban a társaságában. Ez a nevelőintézet egy kórház tulajdonában volt. Ennek a kórháznak a rehabilitációs részén voltam én, az étkezési problémákkal küzdők osztályán. Ria a nevelőintézetben ismerkedett meg Josh-sal, akit a rendőrség küldött oda, utolsó lehetőségként a börtön előtt. Igazság szerint eleinte ők nagyon egymásra találtak. Mármint, érted- sandítottam felé, mire kikerekedtek a szemei.
- Nem mondod komolyan? Jártak?- hüledezett, én pedig csak egy aprót bólintottam
- A kórházban találkoztam velük, Ria pedig egyből megörült nekem. Mivel én nem sokkal későbbre terveztem az elszökést, megkért, hadd tartsanak velem ők is. Nem volt könnyű dolgunk. Mindenhol biztonsági őrök voltak, hogy az őrültek még véletlenül se tudjanak kiszabadulni. Egy lehetőségünk volt: egy éjszaka tüzet csináltunk az étkezőben. Természetesen figyeltünk arra, hogy senki ne legyen a közelben. A felfordulást kihasználva aztán gyorsan ellógtunk. A cuccainkat már előtte összepakoltuk. Napokig az utcán éltünk, zenéléssel próbáltunk némi pénzt összeszedni. Aztán Josh egyik haverja elszállásolt minket. Ennek a srácnak volt egy tetkószalonja, ahova, miután rájöttek, hogy tudok rajzolni, felvettek alkalmazottnak. Josh is szerzett valahonnan pénzt, bár őszintén szólva fogalmam sincs, honnan. Aztán sikerült összespórolnunk egy kis lakásra. Fél évig hárman éltünk ott, utána Ria elköltözött valami pasihoz. Akit utána úgy egy héttel kidobott a lakásból. Ügyes volt, ez nem sok embernek sikerült volna, azt hiszem.
Oldalra pillantottam, és Zayn döbbent arcát láttam meg. Kissé elmosolyodtam a reakcióján.
- Elég hihetetlen, ugye? A báránybőrbe bújt farkas… Illetve az volt- húztam fel a szemöldököm.
- Hű- szólalt meg végül- Ez durva. De ennyi erővel te pedig egy farkasbőrbe bújt bárány vagy- mosolyodott el halványan.
Szemforgatva visszafordultam a hotel felé, és hunyorogva kezdtem az ablakokat pásztázni. Valamiért olyan érzésem volt, mintha figyelnének.
- Lassan a többieknek is fel kell kelniük, nem?- fordultam vissza Zayn felé, aki még mindig kissé lesokkolódva állt.
- De igen. Fél óra múlva indulnunk kell arra az interjúra…
Csak egy bosszús sóhajtással fejeztem ki a nemtetszésemet.
- Oké, megyek és felkeltem Riáékat…
- Hol az istenbe voltál?- förmedt rám Josh, amint beléptem a szobánkba.
- Kimentem rágyújtani- vontam meg a vállam, miközben leültem az ágyamra.
- Egyedül?- húzta fel a szemöldökét kissé fenyegetően.
- Nem. Zaynel voltam- sóhajtottam, mert úgy gondoltam, nincs értelme hazudnom.
- Nocsak. Úgy látom, mostanában kifejezetten kedveled a seggfejek társaságát- húzta gúnyos mosolyra a száját.
- Ha már a seggfejeknél tartunk- lépett ki Ria a fürdőszobából törölközőbe csavart hajjal. Kissé ráharaptam az alsó ajkamra, hogy visszafojtsam a mosolyomat.
- Na, megszólalt a szőkeség- horkantott fel Josh.
- Oké. Fejezzétek be, idióták. Natalie hol van?- vetettem véget a kialakulóban levő vitának, de a parázsló légkör nem akart megszűnni.
- Harryvel. Valamiért mostanában teljesen rá van kattanva. Még Louisnál is jobban keresi a társaságát, pedig eddig ő volt a favorit- mosolygott rám Ria, miközben hajáról levéve a törölközőt, lehajolva összeborzolta a nedves tincseit.
#####
- Oké, öt percünk van, húzzunk el innen- lépett be a szobába vigyorogva Louis, mire elképedve néztem rá.
- Hogy pontosan mi van?- húztam fel a szemöldököm, és kisöpörtem a szememből egy előrehulló hajtincsemet.
- Ne értetlenkedj, inkább szedelőzködj. Ma este nincs koncertünk, alig múlt hét óra, a testőreink éppen vacsorázni mentek, ha elég gyorsak vagyunk, még kiszökhetünk- nézett rám sürgetően, és az egyik bőröndömhöz lépve kikapott onnan egy magassarkút, és felém dobta.
- Hé, ne dobáld. Tudod te, hogy mennyibe került?- háborodtam fel, aztán felfogtam, hogy mit is mondott az előbb- Te megőrültél? Ki akarsz szökni? Basszus, Chicagóban vagyunk, két percbe se telik és eltévedünk.
- Ria drága. Hallottál már arról a bizonyos posztmodern, igazán hasznos szolgáltatásról, ami sárga autókat hozott forgalomba, és ha fizetsz az autókban levő embereknek, azok elvisznek oda, ahova csak szeretnéd?- húzta fel a szemöldökét vigyorogva, én pedig hozzávágtam a hozzám legközelebb eső párnát. De aztán mégis inkább felhúztam magamra a hozzám vágott cipőt, és sietősen felkaptam egy vékony kabátot.
- Oké. Húzzunk- mosolyodtam el meglepett arcán, majd a kezét megragadva kihúztam a szobából. A hotelből kiérve kissé összébb húztam magamon a kabátot. Enyhén hűvösebb volt, mint számítottam. Mindegy. Miután sikeresen fogtunk egy taxit, kissé tanácstalanul néztünk egymásra.
- Oké. Csak vigyen minket egy közeli étterembe- vonta meg a vállát Louis, és értetlen pislogásomra csak megvonta a vállát, és elvigyorodott- Éhes vagyok.
- Oké. Mert én is. Lelkiekben már felkészültem, hogy holnap reggelig már nem jutok táplálékhoz- mosolyodtam el magam halványan. Mikor megérkeztünk, csodálkozva néztünk egymásra. Oké, amikor étteremre gondoltunk, azt hiszem, egyikünk sem ilyet képzelt el. Egy előkelő, valószínűleg baromi drága, csicsás étterem előtt álltunk dideregve. Louis melegítőben, én pedig eléggé csapzott fejjel. Hát, ez érdekes lesz. Minden mindegy alapon besétáltunk az étterembe, és a lehető legmodorosabban előadtuk, hogy asztalt szeretnénk foglalni. Louis még a karját is felém nyújtotta, hogy abba belekarolva még fennköltebbnek tűnjünk. Nos, ez nem hiszem, hogy összejött, de mindenesetre kaptunk egy szabad asztalt- meg pár megbotránkozott pillantást.
- Egyébként, nem arról volt szó, hogy moziba megyünk?- húztam fel a szemöldököm kissé, mikor Louis helyet foglalt velem szemben.
- Éljen a spontaneitás- vigyorodott el, miközben rutinos mozdulattal kisöpörte a haját a szeméből.
- Óóó. Hát, oké- pillantásomat elszakítva vakítóan kék szemeiről az étlapra tekintettem, és próbáltam a lehető legkevésbé meghökkent arcot vágni a sok érthetetlen elnevezésű kaja láttán.
- Egy italt hozhatok esetleg?- jelent meg mellettünk hirtelen egy elegáns pincér, mire én automatikusan nemet akartam inteni, de Louis megelőzve, kezével a pincér felé intett.
- Szeretnénk egy üveggel a legdrágább pezsgőből, amivel csak szolgálhatnak- meghökkent arcomat látva rám kacsintott, és miután a pincér kiért a hallótávolságunkból, szemében vidám fény csillant- Ma kirúgunk a hámból.
Hitetlenül felnevettem, aztán figyelmemet inkább ismét az étlapnak szenteltem. Próbáltam valami olyan kaját találni, amiről már valaha is hallottam életem során. Sóhajtva lejjebb emeltem az étlapot, és az engem fürkésző szempárba néztem.
- Ez most így nagyon fura, ugye tudod?- mosolyodtam el kínosan. Meglepetten láttam, ahogy feszült testtartása kissé lazább lett, az arca pedig mintha megkönnyebbülést tükrözött volna.
- Hú, basszus, örülök, hogy nem csak én gondolom így- törölte meg a homlokát a csuklójával eltúlzottan, én pedig gondolva egyet a hajamat átdobva a vállam fölött kihúztam magam, szögegyenes háttal ülve keresztbe tettem a lábaimat, és pökhendin körbenéztem a körülöttünk levő asztaloknál ülőkön. Louis vette az adást, és ő is hasonló arckifejezéssel szemlélte az embereket.
- Úgy gondolom, a pincérnek lassan ideje lenne ide érnie azzal a pezsgővel. Mit képzelnek, mégis meddig várathatnak meg minket?- rebegtettem a szempillámat, és a hangomba igyekeztem annyi unottságot és lenézést belesűríteni, amennyit csak tudtam.
- Igen, osztozom a véleményeden. Felháborítónak találom ezt az arcátlanságot, amit személyeink felé tanúsítanak. Úgy érzem, lekicsinyítenek bennünket, előítéleteik megbotránkoztatóak, lehetséges, hogy előnyösebb lenne számunkra, ha egy, a társadalmi helyzetünknek megfelelőbb étterem után néznék- orrát fenntartva összeráncolt szemöldökkel nézett körül, mintha még a tudattól is undorodna, hogy ilyen emberek közé kerültünk.
- De még mennyire. Karnyújtásnyira ettől a helytől bizonyára vannak jóval előkelőbb étkezdék is, ahol úgy bánnak velünk, ahogy származásunknál fogva megérdemeljük. Azt tanácsolom, rögvest induljunk is hát útra- alig tudtam visszatartani a vigyorgásomat, de csak arcom egy-egy rándulása mutatta ki, hogy mennyire nem beszélek komolyan. Még véletlenül sem néztem Louisra, mert tudtam, akkor nem bírnám tovább. Továbbra is szögegyenes háttal pucsítva felegyenesedtem, majd a szövetzsebkendőt felháborodva az asztalra ejtettem, és erőteljes csípőmozgással megtettem pár lépést. Hallottam a hátam mögül a szék nyikorgását, ahogy Louis is felemelkedett, így bevártam, és mikor mellém ért, belekaroltam a felém nyújtott baljába. Fejünket felszegve vissza se nézve távoztunk az étteremből, és onnan még pár métert ily módon tettünk meg. Aztán egyszerre megtorpantunk, és pár másodpercig csöndben álltunk. A következő pillanatban egymás felé sandítottunk, és kitört belőlünk a nevetés. Louis a hasát fogva ledőlt egy járda széli padra, én pedig kissé előregörnyedve rázkódtam a nevetéstől. Percekig nevettünk, majd mikor végre lecsillapodtunk, fejemet hátracsapva kisöpörtem a hajamat az arcomból, de amint megpillantottam Louis arcát, ismét kitört belőlem a nevetés. Vihogva belekapaszkodtam a pad támlájába, Louis pedig szinte már visított a röhögéstől. Lehuppantam mellé a padra, és pár perc értelmetlen vigyorgás, és néha felhangzó vihogás után végre lenyugodva dőltem hátra.
- Oké, most mi legyen? Éhes vagyok, és legalább húsz perc gyaloglásra vagyunk a hoteltől, egy olyan városban, ahol korábban még egyikünk sem volt. Ötlet?- húztam fel a szemöldököm.
- Keressünk egy pizzázót- vágta rá Louis vigyorogva, és azonnal fel is pattant. Kezét udvariasan felém nyújtotta, én pedig belekapaszkodva feltápászkodtam. Annyira mégsem volt jó ötlet a Louis által választott magassarkút felvenni. Kezdtem rájönni, miért hordtam azt a cipőt olyan ritkán. A sarkam máris kisebesedett, a lábujjaim pedig sajogtak. Alig pár perc téblábolás után találtunk egy Pizza Hut-ot, és nem sokkal később a még forró pizzaszeleteinket majszolva sétáltunk egymás mellett a kivilágított utcákon.
- Oké. Kedvenc rajzfilm?- nézett rám ismét vigyorogva az eddigi párbeszédünket folytatva.
- Lilo és Stitch. Alap- vigyorodtam el.
- Megvesztél A Spongyabobot semmi sem múlhatja felül- nézett rám felháborodva, én pedig felnevettem.
- Kedvenc kaja?- húztam fel a szemöldököm.
- Sült krumpli. Örök favorit.
- Meggyőztél- biccentettem felé mosolyogva.
- Jó. Első csók?- fordultam felé immár egy parkban sétálva.
- 11 éves koromban. Felelsz vagy mersz- mosolyodott el halványan- Nálad?
- 6 évesen. Első nap az iskolában, nagymenő hódításra várt.
- Ne már. 6 évesen!? Az nem csak szájra puszi volt?- torpant meg ledöbbenve, én pedig nevetve fordultam vissza felé.
- Nem. Rendes csók. Tudod, koránérő típus voltam.
- Na jó. De 6 évesen?- hüledezett továbbra is, miközben ismét elindult.
Pár percig csendben sétáltunk egymás mellett, a körülöttünk zajló életet figyeltük. Hirtelen valami meleget éreztem a kezemnél, és odapillantva Louis kezét pillantottam meg, ahogy tenyerét óvatosan az enyémhez érintette. Mosolyogva összekulcsoltam az ujjainkat, és bátorításul megszorítottam a kezét. Az arcára pillantva még a gyenge utcai lámpák fényében is láttam, hogy elvörösödött. Kissé elfordultam, hogy ne lássa meg kaján vigyoromat, és a szabad kezemmel a fülem mögé igazítottam egy kósza tincsemet. A hátunk mögül hirtelen izgatott beszédfoszlányokat hallottunk meg, pár pillanattal később pedig halk visítások is társultak hozzá. A másodperc törtrésze alatt rántottuk el a kezeinket, és mielőtt Louis jól bevált bájmosolyával a rajongók felé fordult volna, bocsánatkérő pillantást küldött felém. Kissé előrébb sétáltam, gondoltam, egy padon ülve megvárom, amíg végez az autogramok osztogatásával, képek készítésével, ilyenekkel. Zsebre dugott kézzel, kissé dideregve ültem, és ideges pillantásokat küldtem a népes, tinilányokból álló csoport felé. Tíz perc elteltével még mindig nem tágítottak, így felpattanva kissé közelebb merészkedtem hozzájuk.
- De akkor most mi történt veled meg Eleanorral? Szakítottatok? Pedig olyan szép pár voltatok- hallottam meg egy kedves hangot, amit rögtön újabbak követtek.
- Ne aggódj. Az én vállamon kisírhatod magadat, Boo bear.
- Ez az. Tudod. Élvezd a hullámvasutat, ami az élet. Egyébként is ott van még neked Harry.
- Igen! Éljen Larry Stylinson!
- Vagy itt vagyok én. Csak szólj, és máris rohanok, akárhol is legyél. Nekem az is jó, ha csak távolról nézhetlek.
- Igen! Én szívesen beállok mondjuk zuhanyfüggönynek.
Hirtelen egy lány utat tört magának a barátnői között, és a még mindig vigyorogva autogramokat osztogató Louis elé lépett.
- Mi van Sammel és Harryvel?- kérdezte indulatosan. A lányok erre mind elcsitultak, és várakozásteljesen néztek Louisra. Mikor másodpercekig nem szólt semmit, és ha jól láttam, a toll is megállt a kezében, azonnal mellé léptem.
- Sammel és Harryvel semmi nincsen. Jó barátok, és a régi sérelmeket már rég elfelejtették- tettem a kezemet Louis vállára, aki csak egy hálás pillantást küldött felém. A lányok hirtelen ismét elkezdtek visongatni, izgatott morajlás futott végig a hátrébb lévőkön, és az én orrom alá is papírfecniket toltak.
- Louis, te Riával voltál? Csak nem randiztok?- kérdezte visítva egy kb 12 éves lány.
- Máris elfelejtetted Eleanort?- hát, ő sem lehetett több 13-nál.
- Csak együtt sétáltunk. Unatkoztunk a hotelben, így kijöttünk a szabad levegőre- vágtam a találgatások elébe mosolyogva. Még váltottam pár szót velük, miközben aláírogattam a dolgaikat, majd Louis kezét megragadva épp el akartam őt húzni, mikor egy lány utánunk szólt.
- Felesleges titkolnotok. Ugyanaz a szikra van köztetek, mint Harry és Sam között. Nem kellene ennyire hülyének néznetek minket.
Megtorpantam, és kissé idegesen néztem vissza a lányokra.
- Oké. Szóval két különböző nemű ember már nem mehet sehova kettesben anélkül, hogy mindenféle találgatások folynának a hátuk mögött?- kérdeztem feszülten, és szikrázó tekintettel néztem végig a csoporton.
- Harryt és Samet akkor sem tudod letagadni még akkor sem, ha lehazudod a csillagokat az égről- nézett rám egy kedves arcú lány, bár tekintetében gyűlölet izzott.
- Nem tudom, melyikük a hülyébb. Sam, amiért azok után szóba állt Harryvel, vagy Harry, aki képes úgy gondolni Samre. Blöe- fintorodott el undorodva egy kissé agyonsminkelt, beképzelt fejű lány.
- Igen. Hazza igazán választhatna közölünk. Egyikünk sem mondana neki nemet, csak azért, mert egy seggfej. Attól még egy igazi szexisten.- kontrázott rá valaki, én pedig pislogva néztem a 11 évesnél nem idősebb lányra. Sóhajtva az ég felé pillantottam, elszámoltam magamban tízig, aztán ismét mosolyogva fordultam vissza hozzájuk.
- Hát azt el kell ismerni, hogy mind az öten görög szobrok lehetnének. De azért szerintem ezekbe a dolgokba annyira ne éljétek bele magatokat. Úgy értem, Harrynek nincs túl sok lehetősége bármilyen földi halandóval hosszabb beszélgetésre, ráadásul semmi ideje nincs, ahogy a banda többi tagjának sem, szóval, próbáljatok meg kissé felébredni. De fel a fejjel, azért mindenkinek van egy kis esélye- kacsintottam rájuk, majd megfordulva belekaroltam Louis karjába, és sietősen arrébb szeleltünk.
- Tudtad, hogy egy kissé hirtelen haragú vagy?- nézett rám mosolyogva.
- Hé- csaptam rá a vállára-, azt ne mond, hogy neked még sosem fogyott el a türelmed a szerelmetes rajongóiddal kapcsolatban…
- Ha elfogyna, se mutathatnám ki- vigyorodott el erőltetetten, és még véletlenül sem nézett felém. Elgondolkodva néztem rá, aztán sóhajtva elvigyorodtam, lefékeztem, és miután ő is csodálkozva megtorpant, közelebb léptem hozzá, és kissé megráztam a vállát.
- Hé, hol van az a mindig vidám Louis Tomlinson, akit milliók istenítenek az éretlen viselkedéséért, és az örökös vigyoráért?- próbáltam elkapni a tekintetét, de amikor végül sikerült, azt kívántam, bár ne nézett volna felém. Fájdalmasan tökéletes szemei villámokat szórtak, és most az egyszer nem láttam benne egy cseppnyi melegséget sem.
- Keresd az újságok címlapján. Vagy a neten. Esetleg a tévében. Komolyan, minek néz minket mindenki? Azért, mert a kamerák előtt mindig mosolyognunk kell, azért, mert senkinek sem szabad látnia, ha szar kedvünk van, azért még nem kell azt hinni, hogy nekünk tökéletes az életünk. Hogy mi mindig, rohadtul minden pillanatban vidámak vagyunk. Mert persze, pénzed bőven van, mi más problémád lehetne? Könyörgöm, emberek vagyunk, azt hittem, ezt legalább te megérted- hangját felemelve egy lépéssel közelebb jött hozzám, majd a monológja végén lemondóan legyintett, és hátat fordítva feszült léptekkel tovább indult. Lefagyva álltam egy helyben, és mélyeket lélegezve próbáltam feldolgozni a hallottakat. Az ember olyan könnyen esik abba a hibába, hogyha valakinek irigyli az életét, akkor úgy gondolja, az tökéletes. Hiszen a sztárokat is mennyien irigylik. Elvetemült rajongók, ismeretlen emberek, akik fanatikusan szeretik őket, fényűző villák, luxus. De ez nem egyenlő a boldogsággal. A gondosan felépített látszat sok mindenkit becsaphat. Mint akit fejbe vágtak, úgy jutottak el a tudatomba ezek a gondolatok. Ajkamba harapva néztem Louis távolodó alakja után, és perceknek kellett eltelnie, mire végre elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy utánainduljak. Tudtam, hogy megbántottam, hogy ideges, és féltem, talán valami meggondolatlanságot csinál. Futni kezdtem, és csak reménykedtem, hogy csak egyenesen haladt tovább. Az immár kihalt parkban visszhangozott a cipőm sarkának hangos kopogása, és igyekeztem nem gondolni arra, hogy milyen alakok mászkálhatnak idekint. Egyenesen előre néztem, Louis után kutatva, nem figyeltem a lábam elé, és ennek meg is lett az eredménye. Egy kisebb, valószínűleg kutyák által ásott gödörbe lépve kibicsaklott a bokám, és a fenekemre esve a döbbenettől és a fájdalomtól egy halk sikítás hagyta el a számat. Mikor a bokámhoz nyúltam, felszisszentem a fájdalomtól. Remek. Ez szépen be fog dagadni holnapra. Semmivel sem törődve kicsatoltam a cipő pántját, és a kezembe kapva próbáltam feltápászkodni. Kétszer sikeresen vissza is huppantam, de aztán végül csak sikerült feltápászkodnom. Sántítva haladtam tovább, és igyekeztem gyors léptekkel haladni, mert tényleg aggódtam Louis miatt. Persze, ha nem egy hirtelen ötlettől vezérelve szöktünk volna el a hotelból, most egészen egyszerűen felhívhattam volna. De egyikünknél sem volt telefon, sőt nálam még pénz sem. Percekig botladoztam a sötétbe borult parkon keresztül, és próbáltam koncentrálni, hogy semmi se kerülje el a figyelmemet. Aztán végül meg lett ennek az eredménye- egy sötétségbe húzódó padon megpillantottam egy ismerős alakot. Megkönnyebbülten ugráltam közelebb hozzá.
- Louis, figyelj, én sajnálom, tényleg, én rohadtul nem úgy gondoltam, hülyén jött ki, és…- itt megakadtam, ugyanis a padon ülő alak felnézett, és egy fáradt, sötétbarna szempár tekintett vissza rám.
- Te jó ég, elnézést, összekevertem valakivel, ne haragudjon- hátráltam folyamatosan, majd mikor kellő távolságra kerültem az idegentől, futásnak eredtem. Illetve sietősen odébb bicegtem, hogy pontosabb legyek.
Kétségbeesve néztem továbbra is körbe-körbe, talpam már rég áthűlt a hideg földtől, a vékony kabátom semmit sem segített a jeges széllökésekkel szemben, arcom könnyektől volt nedves- bizonyára akkor kerültek oda, mikor kibicsaklott a bokám. Elvégre egy ilyen hülyeség miatt csak nem fogok sírni? Elértem a park közepére, ahol egy hatalmas szökőkút még ebben a késői órában is üzemelt, a víz zubogása betöltötte a teret, és ebben a pillanatban megéreztem, hogy rettentően pisilnem kell.
- A rohadt életbe- rúgtam bele elkeseredetten a szökőkút peremébe, de rossz ötlet volt, a hirtelen fájdalom szinte lebénított. Éljen! Már mindkét lábam sajgott. Lassan egy tolókocsit is igényelhettem volna. Káromkodva ültem le a kisebb betonszegélyre, és az előrenyújtott lábaimat figyeltem. A kibicsaklott bokám már most elkezdett bedagadni, a bevert lábamról pedig egy kétcentis darabon lejött a bőr. Tehetetlenül körbenéztem, aztán a szökőkútból függőlegesen emelkedő vízen keresztül megpillantottam egy csíkos pulcsis alakot a túloldalon. Kínkeservesen talpra álltam, és reménykedve kerültem meg a szökőkutat. Tekintetemet az égre emelve adtam hálát azért, hogy végre megtaláltam, amit kerestem. Jelen esetben Louist, aki zsebre dugott kézzel, görnyedten, üveges tekintettel ült. Csendesen leültem mellé, és tekintetemet rászegezve vártam, hogy valami életjelet mutasson.
Percekig csöndben ültünk, majd végül rám pillantott. Zavartan kisöpörtem a hajamat az arcomból, amit a szél folyamatosan előrefújt, és könyörögve néztem a szemébe.
- Louis, tudod, hogy nem úgy gondoltam- suttogtam rekedten, és lázasan gondolkodtam, mi mást mondhatnék még.
- Tudom- mosolyodott el kissé, aztán a haját kisöpörve a szeméből, ismét rám pillantott- Sajnálom. Csak sok minden összejött mostanában.
- Ne magyarázkodj Louis. Én sajnálom. Nem kellett volna azt mondanom. Senki sem lehet mindig vidám. Nem kell megjátszanod magad. Ha szarul érzed magad, akkor senki nem várja el tőled, hogy úgy viselkedj, mintha minden oké lenne.
Gúnyosan felnevetett, és szemöldökét kissé megemelve nézett rám.
- Óóó, tényleg? Ja, erről eddig nem volt szó- szavai fájdalmasan élesek voltak, én pedig ajkamba haraptam.
- Oké. Előttünk nem kell megjátszanod magad. Louis, a barátaid vagyunk, nekünk nem egy robotra van szükségünk.
- A barátaim? Szóval a barátom vagy… - hangjában enyhe szomorúság csendült, amit sehova nem tudtam rakni.
- Persze- mosolyogva megsimítottam a karját, és nagyon reméltem, hogy ezzel most már semmi rosszat nem mondtam.
- Értem- állt fel hirtelen, és a mozdulattól kissé összerezzentem- Azt hiszem, ideje hazamennünk- nyújtotta felém a kezét. Ajkamba haraptam, aztán elkeseredett arccal a kinyújtott lábaim felé mutattam. Tekintete követte az ujjam által mutatott vonalat, és halkan felszisszent a látványtól.
- Oké, akkor pattanj a hátamra- vigyorodott el szemtelenül. Végre. Kár, hogy nem tudtam nem észrevenni, hogy a tekintete még mindig üres volt. Elém állva legörnyedt, és a lábaimat megragadva várta, hogy karomat a nyaka köré kulcsolja. Mikor ez megtörtént, kissé feljebb dobott, és gyors léptekkel elindult kifelé a parkból. Fejemet a vállára döntöttem, és lehunyt szemmel hallgattam egyenletes lélegzését. Érdekes módon így már nem is fáztam annyira, és az arcomba fújó jeges szél is szinte kellemesen hatott. Alig húsz perc múlva ráakadtunk egy taxira, azzal pedig röpke negyed óra alatt visszaértünk a hotelhez. Louis ismét a hátára kapott, és mit sem törődve a döbbent pillantásokkal, beszállt velem a liftbe. Most már arcomat is a vállába temettem, és próbáltam elfojtani a vigyort, ami a liftben állók kikerekedett szemét látva önkéntelenül is szétterült az arcomon. Mikor felértünk, és Louis finoman letett engem a szobám ajtaja előtt, mosolyogva pillantottam fel rá. Furcsa volt magassarkú nélkül nézni rá, még kisebbnek éreztem magam, mint általában, és látszott rajta, hogy őt is kissé meglepte, hogy hirtelen mennyire összementem. Nem törődve a fájdalommal lábujjhegyre álltam, és egy apró puszit nyomtam az arcára.
- Köszönöm, Louis. És remélem, tényleg nem haragszol- mosolyogtam rá, aztán megfordulva hatalmas sóhajtással léptem be a szobába. Meglepetten tapasztaltam, hogy annak ellenére, hogy még csak este 11 volt, a szobában már sötét uralkodott. Josh fülsértő horkolása törte csak meg a csendet. Miután csendben lezuhanyoztam, és átvedlettem pizsamára, meglepetten vettem észre, hogy valaki már feküdt az ágyamban. Közelebb lépve aztán megláttam a szőke tincseket, és halvány mosollyal az arcomon feküdtem be a már békésen szunyókáló Natalie mellé. Nem tudom, hogy a fáradtság miatt, vagy a mellettem megnyugtatóan szuszogó Natalie jóvoltából, de két percbe sem telt, és elnyomott az álom…
#####
A sötétben éberen feküdve hallgattam a mellettem alvó Josh horkolását, amihez nemrég csatlakozott Ria dorombolásszerű szuszogása is. Sok ember döbbent már le ezen a morgásszerű hangján, de ha az ember hozzászokik, szinte megnyugtatóan hat. A plafont bámulva kérleltem az álommanót, hogy most az egyszer könyörüljön meg rajtam, és kíméljen meg egy végigforgolódott éjszakától. Miután helyzetem reménytelenné vált, sóhajtva lelöktem magamról a takarót, és az ágy mellett álló bakancsomba bújva csendesen felálltam. Egy vastag pulcsit felkapva hangtalan léptekkel az ajtóhoz sétáltam, majd onnan még egyszer visszanéztem a szobára. Ria átkarolta Nataliet, aki összegömbölyödve aludt, szőke hajuk összekeveredve terült el a párnán, míg Josh a hátán feküdve, egyik kezét a mellkasára téve horkolt tovább. Színes tetoválásai még az éjszaka félhomályában is szinte virítottak. Elgondolkozva néztem még pár pillanatig az elém táruló képet, majd kiléptem a szobából, az ajtót pedig miliméterről miliméterre csuktam be magam mögött, hogy még véletlen se ébresszek fel senkit. Mikor végre teljesen kiértem a folyosóra, kissé megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Nem volt kedvem a lifthez, ezért a hátsó lépcső felé indultam el. Mikor végül kiléptem a hátsó udvaron, hunyorogva próbáltam hozzászokni a benti erőteljes világítás után a félhomályhoz. A hotel hátuljában egy nagyobbfajta kert terült el, padokkal, fákkal, édes illatot árasztó virágokkal. Mélyet lélegeztem a friss, éjszakai levegőből, aztán egy rövidebb séta után leültem egy fa árnyéka alatt meghúzódó padra. Lábaimat felhúztam, és az államat a térdemre helyezve lehunyt szemmel élveztem, ahogy a hideg szél a csontomig hatolt. A fejem hasogatott, és egyszerűen nem tudtam elnyomni magamban azt az érzést, hogy valamit nagyon nem jól csinálok. Bár persze miért is csinálnék bármit is jól? Nem baj, Joshnak most jót teszek, és ez a legfontosabb. De nem tudtam mit tenni: gondolataimba szinte percenként beférkőzött egy csillogó, zöldeskék szempár emléke. Arcomat a tenyereimbe temettem, és annyira erőteljesen nyomtam bele a kezemet, amennyire csak tudtam. Így próbáltam egészen egyszerűen kipasszírozni az agyamból az emlékeimet, amiknek tárgybeli változata már úgyis odaveszett- Josh miatt. A múlt mintha már csak álomkép lenne, mintha soha nem is történt volna meg, mégis ez határoz meg a legjobban. Lehetne meg nem történtté tenni? Nem. Akármi történik is, az többé visszafordíthatatlan, eltörölhetetlen és örök. Megbocsájtani ugyan meg lehet egy meggondolatlan tetten, de elfelejteni soha. Pedig milyen jó lenne, ha létezne egy masina, amit csak ráhelyezel a fejedre, és az a nemkívánatos emlékeket azonnal kiszippantja. De valóban jó lenne, ha lenne ilyen? Hiszen a múltban történt sebek miatt vagyunk ma azok, akik. Ha a rossz dolgokat eltörölnénk, mások lennénk. Újra elkövetnénk ugyanazokat a hibákat. Újra- és újra, hiszen minden alkalom után egyszerűen csak kitöröltetnénk a memóriánkból az emléket. Sosem fogom még egyszer ugyanazt a hibát elkövetni. Megtanultam. Senki sem jelenthet nekünk mindent, mert ha mégis elveszítjük azt a valakit, akkor nem marad senkink. Ilyen és ehhez hasonló életbölcsességek jártak a fejemben, amikor gyengéd érintést éreztem a vállamon. Összerezzentem, és ijedten néztem föl. Pár pillanatba beletelt, mire rendeztem a gondolataimat, aztán kikerekedett szemekkel néztem abba a szempárba, aminek a képét órák óta próbáltam kitörölni a fejemből- sikertelenül. Zavarodottan néztem végig Harryn, aki időközben szó nélkül leült mellém, aztán államat visszatettem a térdemre, és egyenesen előre bámultam, hogy még véletlenül se kerüljön be a látókörömbe. Ettől függetlenül éreztem magamon a tekintetét, pillantása szinte égetett.
- Menj innen- közöltem végül hűvösen, és továbbra sem néztem felé.
- Nem- válaszolta egyszerűen, és a szemem sarkából láttam, ahogy kényelmesen hátradőlt.
- És miért nem?- forgattam a szemem, miközben tenyeremet a homlokomra támasztottam, és nagyon nem érdekelt, hogy ennek a mozdulatnak köszönhetően a frufrum teljesen összeborzolódott.
- Mert hiányzol, Sammy- elkövettem azt a hibát, hogy felé pillantottam. Egy pillanatra elvesztem a szemében rejtőző érzelmek mélységében, az arcára kiülő szomorúságban, de aztán hamar észbe kaptam, és vonásaimat tökéletesen kordában tartva ismét előrefordultam.
- Hagyj békén, Styles- igyekeztem annyi gúnyt és megvetést sűríteni a hangomba, amennyi csak lehetséges volt- Megígértem Joshnak, hogy nem beszélünk. És tudod, ha én valamit megígérek…
- Azt meg is tartod. Tudom, Sammy- hallottam a hangján, hogy mosolyog- Viszont, ezzel megszeged a nekem tett ígéretedet.
Megfeledkezve a szerepemről meglepetten oldalra kaptam a fejem, és összeráncolt szemöldökkel néztem az arcára.
- Mégis mit ígértem én neked?- találtam végül vissza a hangomra, és felhúztam a fél szemöldököm.
- Azt, hogy mindig mellettem leszel, ha szükségem lesz rád, és felvidítasz- mosolyodott el halványan.
- Oké. Mi a baj?- lábaimat letéve a földre teljes testemmel felé fordultam, és aggódva kémleltem a vonásait.
- Az, hogy nem eszel. Az, hogy folyamatosan mérgezed meg saját magadat. Nem bírom ezt látni, Sammy- szavai hallatán legszívesebben felnevettem volna, aztán lekeverek neki egy pofont, és a lehető leggyorsabban arrébb állok. De a szemébe nézve valódi aggodalmat és szomorúságot láttam, és ez megdöbbentett. Ajkamba harapva fürkésztem az arcát, aztán lehunytam a szemem, és megadva magam hátradőltem.
- Jó. Ha téged ez boldoggá tesz, eszek- mikor legközelebb kinyitottam a szemem, Harry már egy kisebb papírzacskót nyújtott felém, ajkán bujkáló félmosollyal. Az ég felé pillantottam, aztán sóhajtva elvettem tőle a zacskót, és belepillantottam. Orromat azonnal megcsapta az ismerős illat, és meglepetten pillantottam Harryre.
- Te szereztél csokis popcornt?
Elégedetten elvigyorodott, majd a zacskó felé bökött.
- Csak siess. Még meleg.
Igaza volt. Kezemet máris átjárta a jóleső melegség, én pedig megbabonázva figyeltem a ragacsos pattogatott kukorica darabokat. Végül lassan belenyúltam, és kivettem egy darabot. Elgondolkozva méregettem, majd mikor a számba vettem, az íze szinte szétrobbant a számban. És annyi, de annyi emléket hozott magával, hogy szinte megszédültem.
- Nem hiszem el, hogy képes voltál éjjel tizenkettőkor csokis popcornt szerezni nekem- nevettem fel, és hitetlenül csóváltam a fejem.
- Hát. Emlékeztem, hogy ez volt a kedvenced, és gondoltam, akkor kicsit felforgatom a várost.
- Te jó ég, milyen messzire mentél te ezért?- böktem a zacskóra
- Nagyon. Legalább két emeletet le kellett sétálnom, és utána eltalálnom a konyhába.
Pislogva néztem rá, aztán csak megdobtam egy adag kukoricával.
- Hé- kiáltott fel, miközben a pulóverét vizsgálta- Csokis lettem- jelentette ki drámaian, és nagyon csúnyán nézett rám. Én csak nevetve a számba dobtam egy adag popcornt, csak aztán későn vettem észre, hogy Harry előrenyúlt, és a reflexeim lassúságának köszönhetően nem tudtam elhúzni előle a zacskót. Így belenyúlva kivett belőle pár darabot,és elkezdte egyenként felém dobálni. Vihogva próbáltam lenyelni a számban levő adagot, majd mikor végre sikerült, szórakozottan, rutinos mozdulattal túrtam a rasztáim közé. Aztán a szemem elkerekedett, és döbbenten húztam vissza a kezemet a szemem elé.
- Basszus, Styles. Te komolyan teledobáltad a hajam ilyen ragacsos szarral?- néztem rá szúrósan, mire csak vigyorogva megvonta a vállát. 10 perccel később a fél zacskó kukoricával a hasamban, a másik felével pedig a hajamban ültem félig felhúzott lábakkal, a térdemre támaszkodva. Harry éppen nagyban gesztikulálva magyarázott, én pedig mosolyogva figyeltem. Tekintetemmel végigpásztáztam az arcát, aztán a pulóverét, a hatalmas kezeit, a csokival összemaszatolt gatyáját, a vadiúj, márkás cipőjét. Aztán pillantásom a saját kezemre siklott, és automatikusan elkezdtem a csuklószorítómat birizgálni. Aztán feltűnt, hogy az addigra monoton háttérzajjá vált beszéd elhallgatott, tehát Harrynek nyilván feltűnt, hogy elbambultam. Lassan felemeltem a fejem, és elakadt a lélegzetem. Arcomtól alig egy centire csodálhattam a világ legcsodálatosabb szempárját, orra már-már súrolta az enyémet. Egy pillanatra lefagytam, a közelsége szinte megdermesztett. Aztán észbe kaptam, és hátrahőkölve kissé megráztam a fejem.
- Ne csináld ezt, Styles. A frászt hozod rám- néztem rá csúnyán.
- Mi?- nevetett fel kínosan, és szemében értetlenség tükröződött.
- Ami a múltkor történt, az egyszeri baleset volt. Izé. Illetve kétszeri. De soha többet nem fog előfordulni. És nem. Nem csak Josh miatt. Szeretlek, mint az egyik legjobb barátomat, de semmi több. És nagyon jól tudom, hogy ennél te sem érzel többet. Úgyhogy ne próbáld feszegetni a határokat, Styles- csendben figyeltem, ahogy kissé lehajtotta a fejét, aminek köszönhetően a haja teljes egészében eltakarta az arcát. Pár perc után aztán megrázta a fejét, és fölegyenesedve a kezével oldalra simította a haját. A gödröcskéi ismét megjelentek, és csillogó szemmel söpört ki egy raszta tincset az arcomból. Összezavarodva néztem rá. Hát nem fogta fel? Ismét lehajtottam a fejem, és most a pulóverem ujját ráhúztam a kezeimre, mert már kezdtek teljesen átfagyni. Harryre néztem, aki éppen akkor próbált eltakarni a kezével egy hatalmas ásítást, ami viszont átragadt rám, így én is ásítottam egy szép bájos és nőieset, aztán nyakamat elforgattam, és kissé megnyújtóztattam az elgémberedett tagjaimat. Laposakat pislogva néztem ismét Harryre.
- Oké, azt hiszem, aludnunk kéne- közölte rekedten két újabb ásítás között, és hatalmasat nyújtózkodva feltápászkodott. Fél percig még néztem magam elé, aztán én is követtem a példáját, és kissé megropogtattam a derekam.
- Mennyi az idő?- tettem fel a kérdést a szemeimet dörzsölgetve.
- Két óra múlt- mosolyodott el álmosan, mire felhúztam a szemöldököm.
- Hű. Elszaladt az idő.
Harry csak halvány mosollyal bólintott, aztán zsebre dugott kézzel elindultunk vissza a hotelbe, miközben próbáltam nem leütni Harryt, aki fárasztóbbnál fárasztóbb (és meglehetősen perverz) viccekkel szórakoztatott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése