Anglia. Hosszú, hosszú idő után ismét itthon. Itthon? Tulajdonképpen mit nevezhetünk otthonunknak? Azt a helyet, ahol átlagosan töltjük a mindennapjainkat? A helyet, ahol születtünk? A helyet, ahol boldogok lehetünk, és minden további nélkül önmagunk lehetünk? A helyet, ahol a szívünket hagytuk? Nehéz kérdés. Ezeket megfontolva vajon még mindig Angliát nevezném otthonomnak? Vajon az otthonunkat egyáltalán egy konkrét helyhez kell kötnünk? Ebben nem vagyok biztos. Egyben viszont igen. Mégpedig abban, hogy az utóbbi napokban három megmagyarázhatatlan dologra lettem figyelmes.
Egy: Louis a kiszökésünk óta kerül engem. Nem tudom miért, és azt sem, hogy ez miét zavar ennyire, de egyszerűen nem hajlandó kettesben maradni velem, vagy egyáltalán a legszükségszerűbbnél többet szólni hozzám. Még mindig csak az idegesítene, hogy valaki nem gondol tökéletesnek? Ez lenne az, ami ennyire bánt ebben? És ha nem, akkor mégis mi? Áhh, mindegy…
Kettő: Harry megdöbbentően csillogó szemei alól hatalmas karikák néznek vissza az emberekre. Komolyan, úgy néz ki, mintha minden éjjel órákon át tartó traccspartit tartana. Ráadásul állandóan elalszik, vagy ha nem, akkor idiótán vigyorogva elbambul. Komolyan, az ember a falra mászik tőle.
Három: Sam külseje határozottan megváltozott. Egyetlen egyszer sem láttam enni, ennek ellenére az arccsontja határozottan kevésbé áll ki, és már az álla sem tűnik fenyegető fegyvernek. Vonásai ezáltal megszelídültek, szinte már emberinekmondhatnám. Ami még megdöbbentőbb: mikor azt hiszi, senki nem figyel rá, mosolyogva dúdolgat. Josh ennyire jó hatással lett volna rá? Nos, ez erősen meglepne, de egyelőre más magyarázatot nem tudok adni…
A reflektor vakító fényétől már megint fájt a fejem, és hunyorogva néztem Samet, aki éppen teljes lelki nyugalommal helyet foglalt a színpad közepén elhelyezett zongoránál. Mégis mit művel? Ez rohadtul nem volt a tervben. Most Joshnak kéne gitároznia. Te jó ég, ezért még mit fogunk kapni. Ettől függetlenül csak szótlanul álltam, és tekintetemmel figyeltem mozdulatait, ahogy a csuklójáról leszedett hajgumival laza kontyot varázsolt rasztáiból. A következő pillanatban Josh leült mellé, és valamit súgott a fülébe. Sam nem válaszolt, még csak nem is reagált, de nem is küldte el Josht, így ő mellette ülve várta, hogy mi fog kisülni ebből. Tenyeremet vízszintesen a szemem fölé tartottam, és a közönség felé néztem. Extázisban levő tinilányok százait, sőt ezreit láttam visszanézni rám. Sikoltásuk már- már a mikroport nyújtotta hangszigetelést is áttörte, és láthatóan senki nem vette észre, hogy eltértünk a tervtől. Visszapillantottam Sam felé, aki most felnyitotta a zongora tetejét, ujjait végighúzta a billentyűkön, majd nyakát elforgatva kiroppantotta azt. Miután leütötte az első akkordot, szemeit lehunyta, és a külvilágot teljesen kizárva átadta magát a dalnak. (http://www.youtube.com/watch?v=S-hu1eVsVdI) Mikor játszani kezdett, a színpadot varázslatos eufória lepte el. És ahogy a közönség felé tekintettem, rájöttem, ez hozzájuk is elért. Hangjuk már egyáltalán nem jutott el hozzám, tekintetük nyugodtabbá vált, szinte lefagytak. Egy hirtelen megérzéstől vezérelve hátrébb léptem, és oldalra fordultam. Ahogy megláttam a színfalak takarásában álló Harryt, önkéntelenül is elmosolyodtam. Nem vette észre, hogy nézem, tekintetét Samre szegezte, és szerintem az sem tűnt volna fel neki, ha felrobbantanak mellette egy atombombát. Szája szegletében bujkáló mosoly látszott, és meg sem érezte, mikor Liam mellé lépve kezét a vállára helyezte. Csak bámult és bámult. Elszakítottam tőle a tekintetem, és ismét Samék párosa felé pillantottam. Josh is enyhe mosollyal az arcán ült, Sam viszont semmi jelét nem mutatta örömének. Mikor végül véget ért a dal, és szemhéját felnyitotta, szemeiben természetellenes csillogást véltem felfedezni, amit a reflektor vakító fénye csak még inkább kiemelt. A varázslat megszűnt, a mesének vége lett, a tinik sikítása ismét elérte a fülemet, én pedig összeráncolt szemöldökkel néztem, ahogy Sam a közönségnek, és nekünk hátat fordítva kezét feszülten az arcához emelte. Mikor fejemet ismét elfordítottam, Harrynek már hült helye volt.
A koncert végeztével fáradtan indultunk kifelé. Vetettem még egy utolsó pillantást a pihenőszoba falán levő tükörre, hogy megbizonyosodjak róla, a sminkem nem kenődött el, aztán a fiúk után indultam. Kint persze tudtuk, hogy hatalmas tömeg vár, és pár biztonsági őr azonnal a segítségünkre sietett, hogy valahogy azért mégis kijussunk. Szórakozottan pillantottam hátra, aztán összeráncolt tekintettel kezdtem el forgolódni.
- Gáz van?- kérdezte Liam, sporttáskájának szíját átvetve a feje fölött.
- Hol vannak Samék?- húztam fel a szemöldököm, mire Liam csak megvonta a vállát.
- Az előbb együtt voltak- nézett rám Harry. Ajkamba harapva léptem hátra, és tanácstalanul ingattam a fejem.
- Oké, menjetek csak. Megkeresem őket, mert kinézem belőlük, hogy eltévedtek- biccentettem a fiúk felé, akik csak bólogatva kiléptek a hűvös éjszakába az őröket követve. Az erős fénnyel világított folyosó hirtelen ijesztően csendes lett, csak a világosítók lépteinek zaja hallatszott a távolból. Feszülten kezdtem visszafele sétálni, és nagyon rossz előérzetem volt. Minden szobába benyitottam, de nemhogy Saméket, senki mást sem láttam sehol. Végül visszaértem a pihenőszobához, ahol eddig tespedtünk, de a kilincs felé tartó kezem megállt a levegőben, mikor meghallottam a bentről kiszűrődő beszédfoszlányokat.
- Elmész te a francba. Mégis mit képzelsz magadról? Minek hordod azt a szart, mi?- Josh feszült hangjától a vér is megfagyott bennem.- Komolyan? Cseszd meg. Szedd le azonnal. Nem érdekel, miről papolsz, vedd le, vagy esküszöm, én tépem le rólad.
- Josh, ne csináld!- Sam hangja pár oktávval magasabb volt a szokásosnál, és volt egy enyhe hisztérikus árnyalata is.
- Megvesztél, ribanc? Mégis mit jelent ez neked? Minek hordod? Hogy van képed egyáltalán felvenni? Hogy nem ég le a bőr a képedről? Ne próbálj meg elfutni. Magyarázd meg.
- Nincs mit megmagyaráznom. Semmi közöd hozzá, hogy mit miért teszek.
- Ó, tényleg? Akkor neked sem lesz közöd ahhoz, ha én ezt most szépen letépem rólad, és igen élvezettel a falhoz baszom?
- Josh, neeeeee- Sam hangja kiáltásból sikításba ment át.
Elérkezettnek láttam a pillanatot, hogy ezt az igencsak barátságos hangulatú beszélgetést félbeszakítsam. Hirtelen mozdulattal feltéptem az ajtót, aztán kikerekedett szemekkel megtorpantam. Josh háttal állt nekem, fél kezével a falnak támaszkodva. Sam előtte állt, a falhoz szorítva, és kétségbeesett tekintete egyből rám siklott. Josh idegbeteg mozdulattal fordult hátra, egyik markát összeszorítva, amiben valami a lámpa erős fényének köszönhetően fémesen megcsillant.
- Ria, takarodj. Ez a beszélgetés rohadtul nem rád tartozik- mordult rám Josh szikrázó tekintettel.
- Elhiszed, hogy hidegen hagy? Hagyd már békén azt a szerencsétlent- böktem a fejemmel Samre, akinek ijedt tekintete most Josht vizsgálta. Karba fontam a kezem, és igyekeztem határozottnak tűnni, hogy még véletlenül se tűnjön fel senkinek az ijedtségem.
- Mi van itt?- hallottam meg a hátam mögül a jelen helyzetben a lehető legrosszabb hangot, és mielőtt még megperdültem volna a tengelyem körül, elkaptam Josh gyilkos pillantását. Harry félszegen állt mögöttem, és összezavarodott tekintettel cikázott a szeme hármunk között. Akkor és ott tényleg nem kellett volna ott lennie.
- Harry, menj innen- hallottam meg Sam kétségbeesett hangját, és visszapillantva láttam, hogy ellépett a faltól, és kezét nyugtatóan Josh karjára helyezte. Harry mellém lépett és erősen próbálta állni Josh tekintetét.
- Így még jobb- húzta a száját Josh ördögi mosolyra- Legalább végignézheted. Sőt, nem is én fogom ezt a szart tönkretenni. Tessék Sam, ez most már a te dolgod- ökölbe zárt kezét kissé meglazította, ezáltal láthatóvá vált, hogy mit szorongatott. Harry nyakláncát az egyik ujjára helyezve lógatta, és kezét Sam felé nyújtotta. Felszisszentem, és megengedtem magamnak egy pillantást Harry felé, aki elsötétült tekintettel nézte a jelenetet, de nem szólt semmit.
- Mit csináljak vele?- kérdezte Sam lehunyt szemmel, de a hangjának remegését nem tudta eltakarni.
- Tedd tönkre. De kedves leszek, és szabadon dönthetsz arról, hogy ezt mégis hogy fogod elérni. Tőlem lehúzhatod a vécén, felgyújthatod, eltörheted, kettévághatod, amit csak akarsz, szivi.
- A rohadt életbe is, nem mondhatod meg neki, hogy mit tegyen- csattant fel Harry, mire kikerekedett szemmel felé fordultam. Ez megőrült? Még mindig nem tanult a leckéből?
- Ó, tényleg? Miért, te talán igen, seggfej?- húzta fel a szemöldökét Josh, és egy ideges mozdulattal kiroppantotta a nyakát.
Megragadtam Harry karját, mielőtt még bármi meggondolatlant tehetett volna, és éreztem, ahogy a karja megfeszült.
- Oké Harry, nekünk ideje mennünk. Ezt majd megoldják maguk között- kétségbeesetten kerestem a tekintetét, de még mindig meredten bámult Josh szemeibe, és teljes erőből húzni kezdtem kifelé.
- Nem. Ha már idetévedtetek, maradjatok nyugodtan- Josh hangja fenyegetően hangzott, és vigyora is inkább hasonlított vicsorra. Könyörögve néztem Sam felé, aki gyámoltalanul, kétségbeesett arccal állt, a földet bámulta, és látszólag fogalma sem volt, mit kéne most tennie. Addig szuggeráltam, míg végül megérezte, és tekintetét fölemelve a szemembe nézett. Jelentőségteljes pillantást küldtem felé, aztán Harryre néztem, majd Joshra, és végül ismét Samen állapodtam meg. Ajkába harapott, és a szemét erősen összeszorítva gondolkozott pár pillanatig. Majd ismét rám nézett, és egy aprót bólintva Josh elé lépett. Kezét arcára simította, és fejét lassan elkezdte közelíteni Josh-hoz. Aki, mintha lefagyott volna, szerintem még levegőt sem véve nézett Samre, aki időközben becsukta a szemét. Magamban elmotyogtam egy imát, hogy csak váljon be ez a terv. Joshék csókolózni kezdtek, majd Sam egyik kezét Josh mellkasára téve elkezdte őt tolni a kanapé felé. Mikor végül elértek oda, Sam lelökte Josht, majd szemből az ölébe ült. Harryre kaptam a tekintetem, aki viszont meredten nézte a jelenetet, és látszólag nem túlzottan tervezett megmozdulni. Visszapillantva láttam, ahogy Josh keze Sam fenekére csúszott, és erőszakosan belemarkolt. Kezemet elhúztam a levegőben Harry tekintete előtt, mire összerezzent, és kétségbeesetten felém pillantott. Az ajtó felé biccentettem, hogy megértse, mire is volt jó ez az egész, aztán ismét elkezdtem rángatni. De már nem tiltakozott. És nem is ment. Mintha egy élőhalottat húztam volna magam után. Egy pillanatra még visszanéztem, és láttam, ahogy Josh hanyatt dőlve magára húzta Samet, aztán becsuktam magunk mögött az ajtót. Fürkészve néztem Harry arcát, és próbáltam kitalálni, hogy mennyire gáz a helyzet.
- Jól vagy?- húztam fel végül a szemöldököm. Hirtelen ezer wattos mosoly terült szét az arcán, és kezével kisimította a homlokába hulló tincseit.
- Persze. Menjünk, a végén még itt hagynak minket- kacsintott rám, aztán hátat fordítva előresietett. Akármennyire akarta is, a szemében levő érzelmeit nem tudta eltakarni. Elgondolkozva sétáltam utána, és a kijárat előtt értem utol, ahol éppen az egyik őrnek mondott valamit fojtott hangon.
- Miről van szó?- léptem mellé, és a nagydarab fickó felé biccentettem, aki továbbra is rezzenéstelen arccal állt egy helyben.
- Csak szóltam neki, hogy egy kocsi maradjon Saméknek- válaszolt fáradtan.
Bólintottam, majd ahogy egy másik őr kinyitotta nekünk az ajtót, elindultunk a nyomában. Vakuk villantak, tinilányok sikítoztak, testetlen kezek tapogattak. Imádom ezeket a pillanatokat. Harry megállt, így én is kénytelen voltam, és kiosztott pár autogramot.
- Figyelj…. Tényleg jól vagy?- fürkésztem az arcát, miközben erőltetett mosolyt vett fel, hogy az egyik rajongójuk megörökíthesse életének legszebb pillanatait, vagyis közös képet csinálhasson a göndörrel.
- Persze. Miért ne lennék jól? Csak majd figyelmeztess, nehogy álmában véletlenül a párnájába fojtsam azt az idiótát- vigyorgott, és a hangja legalább két oktávval magasabb volt a szokásosnál.
- Mármint Samet?- húztam fel a szemöldököm.
- Nem- pillantott rám- Én az idióta seggfejre gondoltam- annak ellenére, hogy éjszaka volt, feltette a napszemüvegét, ezzel meggátolva mindenkit abban, hogy bármilyen érzelmet is leolvassanak róla, hiszen a szemén kívül minden mással tökéletesen tudott hazudni. Sóhajtva szálltam be a buszba, és a többiek kérdő pillantását figyelmen kívül hagyva bedugtam a fülembe a fülhallgatót, mert úgy éreztem, ez a mai nap nekem egy kicsit sok volt.
#####
Teljesen elzsibbadt a fél karom, amin egész éjjel feküdtem, ezért nyöszörögve átfordultam a másik oldalamra. Nem volt jó ötlet. A gyomrom egyből felkavarodott, és már éreztem is a gyomorsav kellemetlen ízét a torkomban. Kezemet a szám elé kaptam, és felpattanva azonnal a mosdóba vetettem magam. A vécécsésze elé lerogyva előrehajoltam, és percekig öklendeztem. Még akkor sem bírtam abbahagyni, amikor már tényleg úgy éreztem, nem tudok kiadni magamból semmit. A gyomrom háborgott, a végtagjaim remegtek, szememet nem tudtam nyitva tartani, és miután lehunyt szemmel végre fellélegezhettem, fáradtan nyomtam meg a lehúzógombot, de felállni még nem volt erőm. Viszont félő volt, hogy a számban továbbra is érezhető hányásíz egy újabb löketet ad a gyomromnak, így nagy nehezen feltápászkodtam, és a mosdókagylóra támaszkodva próbáltam megtartani magamat. Megnyitottam a csapot, és aláhajolva ittam pár kortyot, aztán kissé megmostam az arcom. Ismét meg kellett támaszkodnom, és fáradtan a tükörbe néztem. Az arcom szinte átlátszó volt, enyhe zöldes beütéssel, a szemeim vörösek voltak, és egyébként is úgy néztem ki, mint egy élőhalott. Visszalépve a szobába megtorpantam, és igyekeztem összeszedni a gondolataimat. Mi az istent keresek én itt? Jézusisten, mi történt tegnap este? Ösztönösen a nyakamhoz nyúltam, aztán, amikor csak a levegőbe markoltam bele, kétségbeesetten kezdtem el forgolódni. A nyaklánc… De hiszen tegnap még meg volt! Letérdeltem, hátha csak leesett a földre, de ahogy fejemet a padló közelébe helyeztem, lefagytam. Beugrott egy-két emlékkép tegnapról, és az undor, ami az éjszakámat végigkísérte, ismét visszatért. Már attól hányingerem volt, ahogy magamra gondoltam. Megpillantottam valami fényesen csillogót a kanapé alól kilógni, és reménykedve kaptam utána. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy az bizony az, amit kerestem, halványan mosolyogva törökülésbe helyezkedtem, és feltettem a nyakamra- ahova való.
A dohányzóasztalba kapaszkodva feltápászkodtam, és nem értettem, mégis hogy lehet, hogy én még mindig itt vagyok. Egyáltalán, tudja valaki, hogy nem mentem vissza a hotelbe? Nem kellene lassan továbbindulnunk? És amúgy, hány óra van? A hatalmas koncertcsarnok kongott az ürességtől, de a legidegesítőbb mégis az volt, hogy Josh nem volt ott. Miért hagyott egyedül ebben a szobában? Hiszen tudja, hogy… Nem. Áhh, nem értem. Én már semmit nem értek. Miközben a karjaimat mintegy védekezésképpen összekulcsoltam a mellkasom előtt, tűnődve útnak indultam, hátha találok valakit, aki megmondja, hova kéne mennem. Vagy úgy egyáltalán- hátha találok valakit. A csendes folyosón haladva a gondolataimba merültem. Abban biztos voltam, hogy valami történt Josh-sal. Nem volt mindig ilyen. Sőt, ezidáig soha nem láttam még csak hasonlónak sem. Oké, a turné eleje óta fura volt, és baromi agresszív, de ez… mégis mit csináltak vele a rehabon? Jézusom, az meg mi volt? Oké, csak egy árnyék. Nyugi. Nincs itt semmi veszélyes. A hátam mögött hirtelen becsapódott egy ajtó, én pedig hangtalanul felsikoltottam. Ahogy egy erős széllökés végigáramlott a folyosón, megborzongtam. És nem csak a hidegtől. Hol van mindenki? Miért hagyott itt mindenki? Hirtelen ajtónyitódást hallottam, majd beszédfoszlányokat. Ria? Tényleg Ria lenne? És… Nem. Te jó ég. Hol van Josh? Miért nincs itt? Miért nincs velem? És ha baja esett?
- Sam! Csakhogy megvagy- összerezzentem az éles hang hallatán, és pár pillanatig zavarodottan néztem az előttem állókra. Ria elém lépett, és szorosan magához húzott. A válla fölött néztem a két mögötte állóra. Mit keresnek itt? Kétségbeesett tekintetem összefűztem a világ legőszintébb szempárával, és próbáltam megértetni vele, hogy mit miért tettem. Magyarázatot kell adnom. Nem hagyhatom, hogy azt higgye… De miért is nem? Miért kellene tudnia az igazságot? Ha elítél anélkül, hogy hallaná az én verziómat, akkor vessen magára.
- Jó, menjünk már. Éhen döglök, és ma még nem is ettem semmit. Pedig az itteni hotelben baromi jó palacsintát adnak, és mindjárt tovább kell indulnunk- Louis morcos hangjára oldalra kaptam a fejem, és szokatlanul borús képét fürkészve végre sikerült eltolnom magamtól Riát.
- Josh...?- nézett Ria a hátam mögé pillantva, mire csak megvontam a vállam. A jó ég tudja, hol lehet éppen.
- Komolyan, gond az, ha nem lep meg, hogy itt hagyott?- morogta Harry, én pedig döbbenten kaptam felé a tekintetem.
- Hagyd már. Csak rossz napja volt- ráncoltam a szemöldököm.
- Aha. Vagy rossz élete- közölte szemforgatva. Kínosan elmosolyodtam.
- Igen. Tudod, nem mindenkinek jutott olyan tökéletes élet, mint neked- nem vártam választ, inkább lehajtott fejjel továbbsiettem az eddigi irányba, és csak reménykedtem, hogy megtalálom a kijáratot.
- Basszus, Sam, nem úgy értettem- hallottam magam mögött Harry kétségbeesett hangját.
- Sam, ne csináld. Ne nyisd ki az ajtót, kint…- a mondat végét már nem hallottam. Ugyanis dühösen vágtatva rekordidő alatt odaértem a kijárathoz, és szinte kitéptem az ajtót, ahogy az adrenalinlökettől felpörögve kivágtam. És elszabadult a pokol. Vakuk ezrei villantak felém, aminek köszönhetően hatalmas, színes foltokat láttam a szemem előtt, legalább ötvenen kezdtek el egyszerre kiabálni, és a riporterek és fotósok hada mögött várakozott még jó pár elszánt rajongó is, akiknek fülsiketítő sikoltása csak addig maradt abba, amíg néhanapján levegőt vettek, hogy azért a fulladást elkerüljék.
- Mi van Harry és közted?
- Tényleg már a gyereket tervezitek?
- Az ő nyaklánca van most a nyakadban?
- A szüleid valóban már régen meghaltak?
- Miért van feszültség a két banda között?
- Lefeküdtetek már?
- Nyilatkozz a helyi újságnak!
- Mennyi igaz a pletykákból?
A kérdések csak úgy záporoztak, ocsmány sértéseket vágtak a fejemhez, és könyörögtek, hogy válaszoljak. De én meg sem tudtam szólalni, kikerekedett szemmel, földbe gyökerezett lábbal álltam előttük, és ha akartam volna, sem tudtam volna megszólalni. Az idő és a tér elvesztette jelentőségét, a végtagjaim ismét remegni kezdtek, a gyomrom liftezett, a fejem hasogatott, és csak egyetlen gondolatot ismételgettem magamban egymás után: El innen! De a testem nem volt képes véghezvinni ezt az egyszerű parancsot. Valaki a derekamnál fogva arrébb húzott, de még azután sem engedett el. Hirtelen megcsapott egy testből áramló hőhullám, és az agyamat elárasztotta az ismerős illat. Akinek volt már pánikrohama, az tudhatja, hogy ilyenkor az ember nem képes logikusan gondolkozni. Na már most, én sem tudtam. A lehető legbiztonságosabb helyre akartam kerülni, ami jelen helyzetemben azt jelentette, hogy az engem tartó testet megragadtam, még közelebb húztam magamhoz, és karjaimmal teljes erőmmel átkulcsoltam a nyakát. Lábaimat dereka köré fontam, fejemet a vállába fúrtam, és próbáltam minimálisra csökkenteni a remegésem. El akartam tűnni a világ elől, azt akartam, hogy soha többé ne lásson senki. Egészen addig, amíg nem éreztem meg, hogy Harry felsője teljesen átázott, észre sem vettem, hogy sírtam. Beszédfoszlányok ütötték meg a fülemet, és az elmém kezdett kitisztulni. Feltűnt, hogy a testhelyzetünk megváltozott, Harry a térdein ült a földön, én pedig szemben az ölében, kezeimet még mindig szorosan a nyaka köré fonva. Ahogy ezt feldolgoztam, eszembe jutott a tegnap éjjel, amitől újra rám jött a zokogás, és még szorosabban húztam magamhoz Harryt. Azt akartam, hogy vége legyen, nem akartam, hogy bárki így lásson, pláne ő, de nem tudtam mit tenni. Szaggatottan vettem a levegőt, és megéreztem, ahogy a hátamat valaki ritmikusan simogatta. Egy pillanat? Ritmikusan simogatta? Magához húzott? Nem tolt el? Nem lökött a földre? Nem röhögött ki? Nem alázott meg? Még csak meg sem kérdezte, hogy mi a szar bajom van? Könnyáztatta arccal hátrébb húztam a fejem, hogy bele tudjak nézni a szemeibe. Meg akartam bizonyosodni róla, hogy tényleg nem akar kigúnyolni. De a szemeibe nézve csak megértést, aggódást, és mérhetetlen szomorúságot láttam. Óvatosan körülnéztem, de Riát és Louist már sehol nem láttam. Mi viszont még mindig a folyosón ültünk, mindössze pár méterre a kijárattól.
- Elmentek, hogy megkeressék Josht. És ha megtalálták, visszatartsák- válaszolt a ki nem mondott kérdésemre, mire csak visszanéztem rá, és egy aprót bólintottam. Beszédre még nem voltam képes. De valahogy ki akartam fejezni a hálámat, amivel tartoztam neki. Zavarodottan néztem le magamra, mivel még mindig az ölében ültem. Megpróbáltam eltolni magamat tőle, de nem volt elég erő a karjaimban. Aztán megértettem, hogy miért. Mikor kezeit hátratéve meglazította a mindeddig derekát átkulcsoló lábaimat, ráébredtem, hogy még mindig nem engedtem el. Ezután kezeit a derekamra helyezte, és mint egy kisgyereket, felemelve kissé arrébb tett. Így, egy szintbe kerülve vele azért mindjárt más volt. Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de nem jött ki hang a torkomon. Még egyszer megpróbáltam, de miután másodszorra sem sikerült, kétségbeesetten megráztam a fejem, és ököllel a padlóba vágtam. Nem volt jó ötlet. A fájdalomtól kikerekedtek a szemeim, és a könnyeim ismét útnak indultak. Kezeit ismét megéreztem a derekam körül, de most ahelyett, hogy megemelt volna, hozzám simult, és nyugtatóan simogatta a hátam.
- Hé, nincs semmi baj. Jobban leszel, csak légy türelemmel magadhoz, oké?- suttogta a fülembe. Percekig ültem, remegve, még mindig könnyezve, de ő nem tágított, továbbra is szorosan magához húzott. Egy idő után elkezdett magában dúdolgatni, és az ismerős dallam kissé lenyugtatott. Az meg már másik kérdés, hogy az ölelésétől biztonságban éreztem magam, és lassan teljesen megnyugodtam.
- Isn’t she lovely, isn’t she wonderful, isn't she precious, less than one minute old- rekedtes hangja a fülem közvetlen közelében csendült, és olyan halkan énekelt, hogy még ha lettek is volna a folyosón, akkor se hallhatták volna. Halványan elmosolyodtam, és kissé eltoltam magamtól.
- Jobban vagy?- kérdezte, miközben fürkészve nézte az arcom. Én csak mosolyogva bólintottam, majd közelebb hajolva egy apró puszit nyomtam az arcára. Ugyan alig értem hozzá, mégis megborzongtam, és csak reméltem, hogy ezt ő nem vette észre.
#####
- Oké, tulajdonképpen most hova is megyünk?- pattantam be a minibuszba Liam és Niall közé.
- Őszintén? Fogalmam sincs. Ilyenkor a turné végére már mindig elvesztem a fonalat- ásította Niall, aztán nagyot nyújtózkodott. Szegények elég fáradtak lehettek, de nem is csoda, ma már túl voltak egy hajnali fotózáson és egy interjún, nem beszélve a délelőtti kis incidensről, amit mondjuk Harry szenvedett meg leginkább. Az ajtók végre becsukódtak, és a motor halk berregéssel életre kelt. A kocsi alig észrevehető rázkódással útnak indult a következő állomásra. Kicsit szomorú, hogy már csak alig egy hét van hátra a turnéból, de ki tudja, ennyi idő alatt még nagyon sok minden történhet. Pláne ott a hátsó fertály környékén. Már nem a saját hátsó fertályomról ebszélek, az remélem ugyanolyan marad, mint eddig. Sokkal inkább a mögöttünk ülő Louisról és Harryről, akik mögött Sam és Josh néztek éppen ki az ablakon laposakat pislogva. Oldalra pillantva elmosolyodtam, ahogy a Liam mellett ülő Zaynre pillantottam, aki már most bealudt, és akinek az ölében Natalie próbált megfelelő pozíciót találni a több órás alváshoz.
- Fura lesz, ha véget ér a turné. Már úgy hozzászoktam az állandó változáshoz. Most meg megint csak jöhet a monoton munka. Hurrá- Liam fáradtan döntötte hátra a fejét, és ha nem én lettem volna a legközelebb hozzá, valószínűleg nem jövök rá, hogy hozzám beszél- De legalább már csak pár nap, és parti. Ami mondjuk nekem annyira nem jó, mert ugye nem ihatok, de legalább végre találkozunk a régi arcokkal. És Danielle is ott lesz- arcán bárgyú vigyor jelent meg, és a gondolatra azonnal elővette a telefonját, gondolom, hogy küldjön egy SMS-t hőn szeretett barátnőjének. Elgondolkoztam. Egy lány, akivel egy bulin fogok életemben először találkozni? Éljen. Biztosan jó benyomást fogok kelteni… Kezd pasihiányom lenni. De egy ilyen este majd pont megfelelő alkalom lesz arra, hogy erre a betegségre gyógyírt találjak. A fejemben egy másodpercre megjelent egy kristály kék szempár emléke, én pedig döbbenten ráztam meg a fejem. Liam érdekesen nézett rám, azt hiszem, kissé hülyének nézett, de semmi gond.
- Na mi újság, Niall?- fordultam vigyorogva a szőkeség felé, aki erre izgatott magyarázásba kezdett arról, hogy végre újra ehet Nando’s-ban, és hogy már mennyire hiányzott neki az angol kaja. Hát, ő tudja.
- Csak kár, hogy nemsokára elválnak útjaink- biggyesztette le az ajkát, mire én is szomorúan elmosolyodtam.
- Hát igen, de biztos találkozunk még. Már el sem tudnám képzelni az életemet öt ilyen hülye nélkül- vigyorodtam el, de nem tudtam nem észrevenni a Liamtől kapott érdekes pillantást. Felhúzott szemöldökkel néztem felé, de elkapta a tekintetét, és a telefonját kezdte méregetni.
- Oké. Ezt nem hiszem el. Te most halál komolyan körmöt fogsz festeni?- tette le a telefonját pár perc múlva Liam, és felhúzott szemöldökkel figyelte, ahogy előveszem a táskámból a körömlakkomat.
- Ilyenkor van időm- vontam meg a vállam szórakozottan.
- De büdös lesz- nézett rám Niall kétségbeesetten, mire felnevettem.
- A te szagod úgyis el fogja nyomni- nyújtottam rá a nyelvem, ő pedig felnevetett.
- Van benne valami- morogta mögöttem Harry, hátrafordulva pedig beleütköztem az átláthatatlan napszemüvegébe. Elgondolkozva kezdtem el kifesteni a körmöm élénkvörösre, miközben imádkoztam, hogy lehetőleg ne pont most haladjunk keresztül egy jó kis kátyús úton. Imáim meghallgatásra találhattak, ugyanis negyed óra elteltével büszkén mosolyogtam a kezeimre, majd elkezdtem rázogatni és fújogatni, hogy hamarabb megszáradjon a lakk. Miután ez megtörtént (beletelt legalább 20 percbe…) végre összefoghattam a hajamat, ami így egy laza kontyban aránylag rendezetté vált, bár az elől levő rövid tincsek kibomlottak, és ettől úgy nézett ki, mintha hirtelen vállig érő hajam lett volna. Hú, kinézem a fotósokból, hogy ebből is cikket csináljanak. Vajon Ria drasztikus hajlevágatásához köze volt annak, hogy a One Direction egyik szépfiúja jobban kedveli a rövid hajú lányokat? Blöe. AZ agyamra mennek. Áhh, istenem…
Arra ébredtem, hogy Niall rázogatott, hogy ott vagyunk. Nagyot nyújtózkodtam, és kíváncsian néztem ki az ablakon. Szerencsére nem láttam nagy tömeget, csak pár fotós lézengett, de ez a jobbik verzió. Nyűgösen kikászálódtam a kocsiból, aztán megvártam, amíg mindenki más is így tett.
- Harry- léptem oda a sráchoz- Figyelj, beszélned kéne Sammel. Ez így nagyon nem oké, hogy…- nem tudtam tovább mondani, mert idegesen közbevágott.
- Még ha lenne is hozzá közöd, az idő és a helyszín akkor sem lenne alkalmas arra, hogy ilyen dolgokról beszéljük- húzta fel a szemöldökét.
- Jó, oké, mindegy. De tényleg beszélnetek kéne…- nem foglalkoztam tovább a témával, mert a telefonom rezegni kezdett, így kivettem a zsebemből, és elgondolkozva kezdtem olvasni az üzenetet.
’Szia Viki! Remélem, nem zavarlak, csak azért írok, mert még tavaly mindenképpen le akartál menni a nyaralónkba, tudod a Balatonhoz, de akkor nem volt rá lehetőség. Most viszont továbbképzésen vagyunk Németországban, tehát ha gondolod, akár egész nyárra beköltözhetsz, senkit sem zavarnál;) A kulcsokat a szüleidnek adtam. Sokszor ölel, Ági’
Zavartan néztem fel a telefonból. Hogy pontosan mi van? Egy: Viki? Te jó ég, évek óta senki nem hívott így. Kettő: ez meg hogy jutott eszébe a nagynénémnek? Hiszen még csak tavasz van. Végül megráztam a fejem, és vállat vonva elraktam a telefonom. Valahogy ez az információ most annyira nem volt lényeges számomra. Az, hogy hanyadik emeletre kaptunk szobát ebben a hotelben, az már annál inkább…
#####
A fürdőszobában álltam, a tükör előtt, és az elmúlt napokon gondolkoztam. Igazán vége lehetne már ennek a turnénak, jó lenne már visszatérni a régi kerékvágásba. Ráadásul ha vége lesz, legalább nem kell többet a fiúkat látnom, és ebből egyenesen következik, hogy Harryt sem. Tehát lesz időm kiverni a fejemből azokat az idegesítően csillogó szemeit. Lesz időm? Hmm… Végül is csak egy életem. Vajon az elég lesz? Megráztam a fejem, hogy kiverjem a fejemből az oda nem való gondolatokat, és lehúztam magamról a felsőmet. Még mindig a tegnap esti koncerten viselt ruhák voltak rajtam, és már nagyon idegesített. Minden vágyam volt egy forró zuhany. Végre megszabadultam az összes ruhadarabomtól, és beálltam a kádba. A zuhanyrózsából kitörő forró vízsugárból erősen szállt fel a gőz, és csak élveztem, ahogy a forróság már-már marta a bőrömet. 10 perccel később kipirosodva, mint egy rák léptem le a csúszós csempére. Annak ellenére, hogy a hajamat feltűztem, egy-két raszta tincsemből így is csöpögött a víz. Remek. Törölközőt csavartam magam köré, és a mosdókagyló feletti bepárásodott tükröt a kezemmel letöröltem, hogy lássak valamit. Pár percig meredten bámultam a tükörképem, aztán sóhajtva felvettem egy bugyit és egy melltartót. De eddig tartott a lelkesedésem, le kellett ülnöm gondolkodni. Így hát leültem a kád szélére, és hagytam, hadd kattogjon az agyam. Továbbra sem tudtam, mit kéne tennem. Josh. Szeretem Josht. Naná, hogy szeretem, hiszen annyit segített. De vajon, ha mindig ilyen lett volna, mint most, akkor is szeretném? Miért kellett ennyire megváltoznia? Oké, ezzel a problémával nem tudok mit kezdeni. Lépjünk át a következőre. Harry. Josh nem bírja elviselni, ha beszélek vele, de számomra ő egy nagyon fontos ember. Az egyik legjobb barátom. Legjobb barátom? Ennyit éreznék? És ha nem? Mi van akkor, ha többet? Akkor sem lehetne semmi, Harrynek nyilvánvalóan nem egy ilyen lányra van szüksége. Sokkal inkább valaki olyanra, mint mondjuk Ria. Halványan elmosolyodtam a gondolatra. De tényleg. Mindketten jól járnának. Harry egy gyönyörű lányt kapna, hatalmas szívvel, Ria pedig végre találna valakit, akinek nem csak egy dugásra kell. Vagy csak arra kellene neki? Hiszen… Én már nem is ismerem Harryt. Hallottam ugyan pletykákat, de saját tapasztalatból tudom, hogy a pletykák 90%-ának még csak valóságalapja sincs, nemhogy az egész igaz lenne. De a lényeg, hogy nem is ismerem már. Hiszen ennyi idő alatt olyan sokat változhatott, és bizonyára változott is. Én pedig nem voltam ott vele ezekben az években. Te jó ég, hogy is képzelhettem akárcsak egy pillanatra is, hogy az a csók jelentett neki valamit? Csak egy újabb strigula lehetett, ráadásul nem is a jelentőségteljesek között, hiszen szép sem vagyok. De még mennyire, hogy nem. Ismét rápillantottam a tükörképemre, majd az ajkamba harapva lehajtottam a fejem. Le kellene állnom az álmodozásról. Mégis mit képzelek? Úgyis tudom, hogy egyedül fogok megöregedni. Vagy legfeljebb Josh-sal. Már ha valaha ismét normális lesz. Ezzela Josh-sal nem lennék hajlandó az öregkoromat kártyázással tölteni. Elmosolyodtam a gondolatra, de ismét csak megráztam a fejem. Miket beszélek? 10 éven belül úgyis meghalok. Hiszen végül is ez a célom ezzel az életmóddal. Ez volt. De még mindig ez? Na jó, teljesen belezavarodtam a saját gondolataimba…
Hirtelen kivágódott a fürdőszoba ajtaja, én pedig ijedten kaptam fel a fejem. Elvégre, még mindig csak egy bugyiban és egy melltartóban üldögéltem a kád szélén.
- Josh, cseszd meg- pirítottam rá a fiúra, aki csak belépett a fürdőszobába, és becsukta maga után az ajtót. Mikor meghallottam a zár kattanását, már volt bennem egy enyhe rossz előérzet.
- Állj fel- parancsolt rám ellentmondást nemtűrő hangon. Mit volt mit tennem, feltápászkodtam, és kétkedve néztem zavaros tekintetét. Nem hiszem el, már megint be van tépve? Vagy ez már állandósult állapot nála?- Gyere közelebb- mutatóujját hívogatóan behajlította, nekem pedig egyre inkább rossz érzésem volt.
- Josh, nem vehetnék fel előbb valamit? Azért mégiscsak nő lennék, vagy mi, kicsit feszélyez ez a szituáció- pillantottam a Josh mögötti székre ledobott holmijaim felé.
- Nem, nem, ez így pont jó lesz- mosolyodott el gúnyosan, hanglejtésétől pedig libabőrös lett a karom. Lassú léptekkel elkezdett közelíteni felém, majd még lassabban elkezdett körbesétálni. Amíg benne volt a látókörömben, addig a pillantásommal követtem a mozdulatait, utána viszont lehunyt szemekkel vártam, hogy mi fog történni. Hirtelen megéreztem hideg kezének érintését a fenekemnél, a következő pillanatban pedig rá kellett harapnom a számra, hogy ne kiáltsak fel a fájdalomtól, mivel tiszta erőből belemarkolt. Szemeim kipattantak, és Josh ismét megjelent előttem. Közel hajolt az arcomhoz, és láttam, ahogy az egyik arcidege fenyegetően rángatózott.
- Híztál- vicsorodott el, nekem pedig minden lélekjelenlétemre szükségem volt, hogy ne essen le az állam.
- Tudom- válaszoltam halkan.
- El fogsz hízni- hajolt még közelebb az arcomhoz, és hangja sokkal inkább hatott fenyegetőnek, mint eddig valaha.
- Megvesztél, Josh- próbáltam egy lépést hátrálni, de elkapta a karom, és visszarántott magához. Nekicsapódtam a mellkasának, és megrökönyödve néztem az arcába.- Josh, engedj el- kezdtem el rángatózni, de nem igazán hatottam meg.
- Ha nyápic seggfejekkel van kedved smárolni, akkor velem mégis miért nincs?- húzta fel a szemöldökét, és biztos voltam benne, hogy az arcomról csak úgy sütött a döbbenet.
- Mi az istenről beszélsz?- húztam kínos mosolyra a számat, és még mindig reménykedtem, hogy csak viccel- Josh, engedj el. Ez nagyon fáj- vettem most könyörgőre.
- Nem érdekel. Idefigyelj, te mocskos ribanc. Vele smároltál. A minimum, hogy én most szépen megduglak. Ehhez még úgyse volt szerencséje senkinek, nemde?- húzta fel gúnyosan a szemöldökét, bennem pedig megfagyott a vér.
- Josh, be vagy állva. Tudom, hogy amúgy nem mondanál ilyet, de komolyan megijesztesz. Ne csinálj semmi elhamarkodottat, mert lehet, hogy holnap reggel megbánnád- suttogtam elkeseredetten, de már meg sem próbáltam kihúzni a kezem a szorításából. Féltem, a végén még eltöri a csuklóm. Ebbe belegondolva ismét csak borzongás futott végig rajtam. Elvégre, egyetlen mozdulattal porrá tudna zúzni. De csak nem tenné meg! Könyörgöm, Joshról van szó. Joshról, akit mindig bátyámként szerettem, és aki mindig próbált megvédeni mások gonoszságától. A drogok nem vehették el ennyire az eszét. Ugye? Ugye nem? Hirtelen hangos dörömbölés hallatszott, ezzel összezavarva az amúgy is labilis idegállapotú Josht.
- Basszus, siessetek már, idióták. Natalie mindjárt bepisil, szóval jó lenne, ha kihúznátok a seggeteket- hallottam meg Ria ideges hangját. Kihasználva Josh zavarodottságát előreléptem, és felkaptam magamra egy hosszított fazonú pólót, ami amúgy teljesen össze volt festékezve, és eddig csak festéshez vettem fel, de semmi gond. Pár másodperc bénázás után sikerült kinyitnom az ajtót, Natalie pedig egyből beszaladt mellettem. Josh feszülten állt még mindig a fürdőszoba közepén, így odaléptem hozzá, és megfogva a kezét, kihúztam az ajtón. Mikor kiértünk, Ria csípőre tett kézzel méregetett minket, majd megvonta a vállát, és hatalmas magassarkújában kitipegett a szobából. Oké, csak legyen már vége ennek a rohadt turnénak…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése