- Sam, a rohadt életbe is, hányszor kérjelek meg, hogy ne dobáld szét a kibaszott csikkjeidet a házban?- ordítottam el magam, ragacsos kezemről megfeledkezve a hajamba túrva, de ahogy vártam is, természetesen semmi válasz nem érkezett. Megforgattam a szemem, aztán dühösen caflattam fel az emeletre, és kivágtam az első ajtót, amit megpillantottam. Megtorpantam, és karba font kézzel meredten dühösen Samre, aki éppen az ágyon hasalt, és szorgalmasan körmölt. Egy hamutálban égő cigaretta erőteljes szaga az egész szobát betöltötte- Hallod, te lány? Eleve nem szabadna rágyújtanod a házban. Ha meg már megteszed, akkor legalább dobd ki a szemétbe a csikkeket- hangom azonnal halkabb lett, és döbbenten vettem észre, mennyire kedvesen hangzottak a szavak a számból az apró mosolynak köszönhetően, amit a falra újonnan kitett képek csaltak oda.
- Már megint mi cseszett fel?- hajtotta a fejét kissé hátra, fél szemöldökét felhúzva.
Megforgattam a szemem, és megfordulva kilépni készültem a szobából, de az ajtóból még visszaszóltam.
- Csak kérlek… Ne dobd el- közöltem, majd bevágtam magam után az ajtót. Trappolva mentem le a lépcsőn, aztán a nappaliban megtorpantam, és elmosolyodva léptem oda az üvegajtóhoz, ami a teraszra vezetett. Kiskoromban mindig is imádtam itt lenni, és a helyzet az, hogy ez máig sem változott. Az, hogy a nagynéném felajánlotta, hogy erre a nyárra nyugodtan jöjjünk a nyaralójukba, a lehető legjobban időzített ajánlat volt. Ledobtam a törlőkendőt, ami eddig a kezemben volt, és kitártam az ajtót. A langyos szellő azonnal beáramlott a levegőtlen, viszont hűvös szobába, én pedig megkönnyebbülten léptem ki a szabadba. Így késő délután a nap már nem sütött annyira perzselően, inkább jólesően melengette meg az embert. Mosolyogva sétáltam oda a kovácsoltvas korláthoz, majd rákönyökölve egy pillanatra le kellett hunynom a szemem, mert sikeresen belenéztem a napba. Szerencsére csak pár másodpercet kellett várnom, és az általam annyira imádott kilátás ismét a szemem elé tárult: a Balaton vize a délutáni szellőnek köszönhetően lágyan fodrozódott, a hullámok tetején fehér hab képződött. Előrehajolva kezembe vettem a korlátra helyezett muskátli egyik virágát, és közel hajolva hozzá mélyen beleszagoltam. Természetesen nem történt csoda: továbbra sem illatozott úgy, mint holmi szúrós tövisű rózsa. Én valamiért mégis imádtam azt a nyers földszagot, amit magából árasztott. Felegyenesedve szemeimmel körbepásztáztam a kerten. A pázsit ragyogóan zöldellt, az foglalta el a kert nagy részét, de a szélén levő hatalmas, illatozó virágoknak köszönhetően mégsem tűnt sivárnak. Oldalra sétálva leléptem a két lépcsőfokon, és egy pillanatra lehunytam a szemem, mikor kilépve a papucsomból meztelen talpam találkozott a selymes fűvel. Aztán mikor rájöttem, hogy kezdek olyan elvont lenni, mint Sam, észbe kaptam, és kinyitva a szemem elindultam a kert vége felé. Mindig is az volt a kedvenc részem, ahol a pázsit átváltott a szürke homokba, ahonnan már csak pár lépés, és lábaimat máris a Balaton hűtheti le. Hunyorogva néztem a távolban levő vitorlást, ami könnyedén szelte át a tajtékzó hullámokat. Pár perc múlva visszaindultam, de a hirtelen keletkezett hangos lármától egy pillanatra összerezzentem. Oldalra fordulva megpillantottam, mi okozta a felfordulást: A szomszédban egy harmincas éveiben járó, gondosan ápolt nő visított éppen a (valószínűsíthetően) férjével, amiért az lefröcskölte őt, és drága ruháját. Szemforgatva fordultam vissza a ház felé, aztán kissé elmosolyodtam. Sam a korlátnak dőlve állt, ugyanúgy, ahogy az előbb én, csakhogy az ő arca komor volt, és összeráncolt szemöldökkel figyelte a jelenetet. Mikor közelebb értem hozzá, hűvösen megszólalt. Persze gondosan ügyelt rá, hogy úgy tűnjön, nem nekem mondta, inkább csak mintha magában beszélne.
- Hogy én mennyire rühellem az ilyen puccos hoteleket. Az ilyen helyekre mindig csak azok járnak, akik azt se tudják, mit kezdjenek a pénzükkel, és mivel konkrétan még a taknyuk is többet ér, mint nekünk, földi halandóknak a fél lakásuk, azt gondolják, bármit megtehetnek- fintorodott el a mondat végére.
- Nagyon jól tudod, hogy tényleg bármit megtehetnek- mosolyodtam el halványan, miközben visszavettem a papucsom, és fölsétáltam mellé a teraszra. Kissé hunyorogva néztem föl rá, és csak néztem, ahogy rágyújtott egy cigire.
- Tudod, hogy értettem- fújta ki a füstöt- Ki az isten akar egy puccos hotel mellé venni nyaralót?
- Oké, ne oltogasd már ezt a szerencsétlen házat. Én itt töltöttem a fél gyerekkoromat. Örülj neki, hogy ez van- vigyorogtam rá, majd miután megvonta a vállát, visszamentem az immár sötétedő nappaliba, és úgy döntöttem, ideje elmenni hajat mosni, ha nem akarok mindenkit halálra rémíteni a külsőmmel.
#####
Három hónapja éltünk együtt. És három hónapja kerültük a forró kását. Vagy mi. Így van egyáltalán ez a mondás? Mindegy, szóval három hónapja beszéltünk el egymás mellett, és még véletlenül se hozta fel egyikünk se azt, ami igazán érdekelné a másikat. Lehunytam a szemem, és csak élveztem a késő délutáni a napsütést. A szomszédból áradó ricsaj ugyan egy kissé megzavarta az idilli pillanatot, de azért olyan túlzottan nem zavartattam magam miattuk. Hozzászoktam már az idióta szomszédokhoz. Visszalépve a házba meghallottam a víz zubogását, így felsétáltam az emeletre, és a szobámban elővettem Ria gitárját. Jól esett egy kicsit pengetni, és ezáltal végre másra használni a kezemet, mint festésre, vagy írásra. Az utóbbi pár hetem ugyanis csak ezzel a két elfoglaltsággal telt el. Mikor egy erős fájdalomlöket söpört végig rajtam a gyomromból kiindulva, odakaptam a kezem a hasamhoz. Csakhogy így semmi nem tartotta a gitárt, így az hangos koppanással leesett a parkettára. Mozdulatlanul hallgattam, ahogy az ütés hatására megpendült húrok végleg elhallgattak, majd felnéztem a szemközti falra. Te jó ég, mikor tettem én ki ezeket a képeket? Meg minek? És egyáltalán… Az a kép ott mit ábrázol? Lassan felálltam, és továbbra is a hasamra szorított kézzel átléptem a gitáron, majd egy lépéssel a fal előtt megtorpantam. Figyelmesen néztem a fekete hátteret, amibe néhol lila hullámok voltak festve. De nem ez volt az, ami lekötött. Hanem a kép közepére festett zöld szempár. Egy pillanatra elmosolyodtam, ahogy feltűnt, még a képen keresztül is mennyi mindent ki tudtam olvasni belőle. Elfordítottam a fejem, aztán inkább csak feltettem a gitárt az ágyra, és lesétáltam a nappaliba. A kanapéra felkuporodva bámultam a tévé fekete képernyőjét, egészen addig, amíg valami világoskék folt be nem takarta előlem a kilátást. Pislogtam párat, aztán végre sikerült megtalálnom a tekintetemmel a törölközőbe csavart Riát, aki csöpögő hajjal állt előttem csípőre tett kézzel.
- Most, hogy kiszabadultál a szobádból, akár hasznossá is tehetnéd magad. Meg kéne locsolni a füvet- húzta fel kissé a szemöldökét, de szája szegletében apró mosoly bujkált.
- Szűnj már meg- forgattam a szemem, miközben hátradöntöttem a fejem.
- Akkor is meg kéne locsolni- pattant le mellém, kezében egy üveg körömlakkal. Mikor a vizes törölközője hozzám ért, kirázott a hideg, és egy kicsit arrébb húzódtam.
- Mész valahova?- húztam fel inkább a szemöldököm, miközben figyeltem, hogy váltanak át a lábujjai halvány rózsaszínből meggypirosra.
- Nem tudom még. Csak már nagyon trógerül néztem ki- pillantott rám egy másodpercre, de aztán figyelmét ismét a lábkörme foglalta le.
- Egy napig se bírnád ki ápolatlanul, mi?- fintorodtam el feltéve a lábaimat a dohányzóasztalra. Ria küldött felém egy gyilkos pillantást, de nem túlzottan érdekelt.
- Akkora baj, ha nem akarom úgy elhanyagolni magam, mint te? Nem olyan könnyű mindig jól kinézni- vonta meg a vállát végül.
- Aha… Miért van az, hogy szerintem hamarabb bírnék ki egy napot úgy mint te, mint te úgy mint én?- vigyorodtam el, de aztán ismét közömbös álarc mögé rejtettem az arcomat, és csak magamban mosolyogtam.
- Hülyéskedsz? Szarul kinézni bárki tud- emelkedett fel kissé felháborodva.
- Valahogy én rajtad nem ezt látom- húztam fel a szemöldököm kihívóan.
- Fogadjunk hogy simán kibírnék egy napot olcsó trógerként- húzta ki magát, vizes haját a válla mögé söpörve. Bele kellett harapnom az alsó ajkamba, hogy ne nevessek fel hangosan.
- Fogadjunk Ria- bólintottam rá végül, mikor már nem fenyegetett az a veszély, hogy a képébe röhögök.
- Sőt. Fogadjunk, hogy tovább bírom ki a te szereped eljátszását, mint te az enyémet- csavarta vissza végül a körömlakk kupakját, és diadalittasan nézett rám. Felhúztam a szemöldököm.
- Mármint hogy-hogy szerep? Szóval nemcsak öltözködés, hanem viselkedés is?
- Pontosan. Öltözködés, beszédstílus, szokások, ilyenek.
- Ennek mégis mi értelme van?- hűtöttem le végül, mert úgy láttam, kissé túlzottan is belelkesedett.
- Hát… poén. Plusz, amelyikünk veszít, annak teljesítenie kell a másiknak három kívánságát- csillant fel a szeme. Elgondolkozva néztem rá. Te jó ég, ez szarul is elsülhet. Úgy értem, Ria utál veszíteni. Másrészt viszont, ha jobban belegondolok… Mi baj lehetne belőle? És legalább ez talán végre kimozdítana minket az egy ideje ránk telepedett melankóliából.
- Adjunk meg egy határidőt. És ha addig mindketten bírjuk, akkor egyikünk sem veszített- húztam fel a szemöldököm. Ria gúnyosan elvigyorodva nézett rám.
- Na mi van, betojtál nyuszi?- nevetett fel felszabadultan, de egy jeges pillantással sikerült elhallgattatnom.
- Figyelj, ha mondjuk két napig bírjuk, akkor egyértelmű, hogy akármeddig menne. És egy idő után kissé unalmas lenne. Bár tény, nem hiszem, hogy te képes lennél két napig bunkó lenni mindenkivel és elérni, hogy a lehető legnagyobb távolságra legyenek tőled…
- Nem kell tagadnod, úgyis tudom, hogy csak a naponta megismétlődő manikűrözés tart vissza. De jó, úgyse fogod bírni két napig- kezdte el csavargatni az egyik hajtincsét, majd előrenyúlva megragadta a távirányítót, és egy mozdulattal bekapcsolta a tévét. Reflexből kaptam fel a fejem és rázott ki a hideg ugyanabban a pillanatban, amint meghallottam a már annyiszor hallott sort. ’Shot me out of the sky, you’re my kryptonite…’ Lefagyva néztem a tévé képernyőjét, és ugyan nem néztem oldalra, mégis tudtam, hogy Ria is ugyanúgy ült, hiszen semmilyen mozgást nem érzékeltem. Plusz, ha nem fagyott volna le, azonnal elkapcsolt volna. Mozdulatlanul ültük végig azt a három percet. Amikor végül vége lett a klipnek, és egy következő szám kezdődött el, még kellett pár pillanat, hogy összeszedjem magam. Sikerült, és tökéletesen érzelemmentes arccal fordultam Ria felé. De amint megláttam a szeméből éppen kibuggyanó könnycseppet, elkerekedtek a szemeim. Egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy felkészítsem magam. Tudtam, hogy mit kell tennem, mégis féltem, mi lesz a következménye. Én nem akartam sírni. Nem miatta. Így hát kissé bizonytalanul ugyan, de közelebb ültem Riához, és kezeimet óvatosan köré kulcsoltam. Szinte azonnal közelebb furakodott hozzám, és fejét a vállamba fúrta. Pislogva néztem el a válla felett. Hogy pontosan mi van?
- Ennyire hiányzik?- szólaltam meg percek múlva suttogva, mikor vállának rázkódása már a minimálisra csökkent.
- Én… Én… Csak megdöbbentem Hogy lehet rám már az is ilyen hatással, ha csak meglátom a hülye tévé képernyőjén?- válaszolta rekedt, el-elcsukló hangon. Lázasan próbáltam valamilyen frappáns választ találni, úgy, hogy az mégse legyen elég találó ahhoz, hogy én is megtörjek. Közben minden igyekezetemmel azon voltam, hogy míg testét közel engedtem magamhoz, a lelkét annyira távol tartsam, amennyire csak lehetséges. Hiszen, ha közel engedném magamhoz, megérezném az érzéseit, és nem bírnám tovább.
- Ria, ez teljesen érthető… Elvégre, mióta eljöttünk tőlük, azóta nem is hallottunk róluk semmit, meg nem láttuk őket, meg semmi…- próbáltam keresni a szavakat.
- De akkor sem kéne… úgy értem, miért? Nem vagyok belé szerelmes, vagy bármi ilyesmi… Még te sem akadtál ki ennyire, pedig hát te…
- Az egy más dolog volt. Hangsúlyozom, volt. Mert már vége van- szakítottam félbe, mert nem bírtam volna végighallgatni. Kicsit eltávolodott tőlem, és miután kézfejével letörölte a szeme alatt fénylő könnyeit, csodálkozva pillantott rám.
- Ezt meg mégis hogy érted?- pislogott, miközben egy pillanatra körbenézett, zsebkendőt keresve. Gondoltam rá, hogy felajánlom neki a pólóm, elvégre a nagyja már úgyis ráment, de inkább csak megdobtam a hátam mögött levő zsebkendős dobozzal. Aztán megvontam a vállam.
- Úgy, hogy vége. Nem akarok semmit tőle. Túlságosan fájna még csak ránéznem is. Minden eszembe jutna. Bár nem tudom, mondhatom-e azt egyáltalán, hogy vége, hiszen nincs is semmi, aminek vége szakadt volna- meredtem végül a tévére, mert nem akartam a kipirosodott szemeibe nézni.
- Ne keress már kifogásokat, a rohadt életbe. Mellettem is itt ülsz, pedig ha valaki, én aztán tényleg mindent eszedbe juttatok- kelt ki magából hirtelen, és mikor nem pillantottam rá, elkezdett hadonászni a fejem előtt, aztán egészen egyszerűen megragadta a vállamat, és maga felé fordított- Köztetek nem lehet vége, Sam. Könyörgöm, ti egymásnak vagytok teremtve…
Beleharaptam a nyelvembe, olyan erősen, hogy szinte azonnal megéreztem a vérem sós ízét a számban. Így legalább a fizikai fájdalom elterelte a figyelmemet a másik, ennél sokkal erősebb fájdalomról.
- Ez hülyeség. Ilyen nem létezik. Nőj már fel, és fogadd el, hogy a való élet nem tündérekről és mesebeli királyfikról szól- pillantottam rá, de szinte azonnal megbántam, amit mondtam. Túl erősre sikeredett.
- Szóval… azt mondod- kezdte el lassan emésztgetni a szavaimat-,hogy a valóságban tulajdonképpen senkinek nincs esélye a boldogságra?- nézett végül a szemembe, és láttam, ahogy megremegett az ajka.
- Ne forgasd ki a szavaimat- ráztam meg végül a fejemet- Mindenki lehet boldog, addig, amíg a boldogsága nem egy másik személytől függ. Mert sosem tudhatod, hogy arra a másik személyre meddig számíthatsz.
Kinyitotta a száját, aztán inkább mégis becsukta, pár pillanatig összeráncolt szemöldökkel fürkészte az arcom, majd végül mégis megszólalt.
- De mi van akkor, ha megtalálod a másik feled? Akivel mindenben tökéletesen passzoltok?- makacskodott tovább, miközben kivett egy újabb zsebkendőt, és hatalmasat trombitált.
- Ilyen nem létezik, csak a mesékben- pillantottam ismét a tévére, aztán hátradöntöttem a fejem. Tudtam, hogy most a lehető leghamarabb el kell terelnem a figyelmét erről az egészről, csak nem tudtam, hogyan. Aztán hirtelen eszembe jutott, és mosolyt erőltetve az arcomra fordultam hozzá.
- Szóval, mikor indul a verseny?- húzogattam a szemöldököm, mire felnevetett, de nem sikerült tökéleteset alakítania: a hangja egy-egy pillanatra szinte már hisztérikusba váltott.
- Holnap reggel- nézett rám végül gúnyosan, én pedig halványan elmosolyodtam az őszinte érzelem láttán.
- Akkor holnap reggel- nyújtottam felé a kezemet, ő pedig megragadva azt jó erősen megrázta. Mikor felálltam, kicsit megremegett a térdem, de igyekeztem ezt nem mutatni, és aránylag egyenes léptekkel eljutni a lépcsőig. Lehunyva a szemem erősen belekapaszkodtam a korlátba, mert minden egyes lépésnél mintha ólmokat cipeltem volna a lábaimon. Nagyon reménykedtem, hogy beválik a tervem, és legalább erre a két napra képesek leszünk megfeledkezni a… miről is? A múltról? Az érzéseinkről? Róluk? Magunkról? Úgy… mindenről? Mennyi mindent kellene elfelejtenünk ahhoz, hogy végre ne kelljen erőltetnünk azt a vigyort? Nem, azt hiszem, annyi mindent lehetetlen lenne elfelejteni. Szóval továbbra is marad a műmosoly, amihez nálam holnap hozzá fog járulni a műszempilla és az a műkedvesség, amivel Ria mindenkivel bánik… remek. Szinte már várom. Remélem hallható volt az irónia. Sóhajtva léptem be a szobámba, és még véletlenül sem pillantottam a falra kitett képek felé. Az már tényleg túl sok lett volna. Álmatlanul forgolódva töltöttem az éjszakát. Aztán, pár órával azután, hogy végre sikerült elaludnom, megcsörrent mellettem az ébresztőórám, én pedig idegesen csaptam rá egyet. Aztán még egyet. És még egyet. Mivel még mindig fülsértően hangosan csengett, ezért egy hirtelen mozdulattal felültem és levágtam a földre. Kicsit erősre sikeredett. Pislogás nélkül néztem a fémszerkezet összetört darabjaira, aztán sóhajtva döltem vissza az ágyba. Pár percig a plafont bámultam, próbáltam erőt venni magamon, és felkelni, csak hát… nehéz volt. Aztán végül nagy nehezen fölültem. Riáért. Mondogattam magamban, miközben a remegő lábaimra álltam. Annyi erőt se éreztem magamban, amennyi ahhoz kellett volna, hogy eljussak a fürdőszobáig. Így hát, mivel tudtam, hogy Ria még nincs fent, lebattyogtam a konyhába és csináltam magamnak egy jó erős kávét. Nem mondom, hogy sokat segített, de átmeneti megoldásnak pont megfelelt. Aztán, már egy kicsit éberebben visszalépve a nappaliba, megtorpantam. Ria a kanapén aludt. Közelebb menve hozzá megállapíthattam, hogy tragikus állapotban van. A haja hatalmas gubancokban állt össze, szeme alatt eltüntethetetlen karikák virítottak, az orra a sok fújástól kipirosodott, előtte a kis asztalon egy nagy halom használt zsebkendő, mellette egy nyitott laptop feküdt… Várjunk csak. Egy nyitott laptop. Hiszen én ma Riát játszok. Oké, akkor innentől kezdve egyértelmű, hogy mit kell tennem. Halkan letérdeltem az asztalhoz, és magam felé fordítottam a laptopot. Aztán pár perc múlva halványan elmosolyodtam. Persze, ez jellemző. Miért is zárta volna be bármelyik ablakot is, mielőtt álomba sírta volna magát? Unottan néztem a facebook profilját, aztán a másik fülre kattintva a twitterrel találtam szembe magam. Egyből megakadt a szemem a legfelső bejegyzésen. ’Lehetne tökéletes, de valami hiányzik. És tudom, hogy ezzel nem csak én vagyok így.’ Pislogás nélkül meredtem a képernyőre, aztán átfutottam a régebbi tweeteket is. Végül rákattintottam a képekre. Egy rakat kép saját magáról, a felszínes mosolyával, a felszínes barátaival… Aztán kattintgatás közben megakadt a szemem egy képen. Pontosabban szólva: megakadt a szemem saját magamon. Jézusom, mégis mikor készült ez a kép? Én erről miért nem tudtam? A tiszta, fehér ágyneműről egyértelműen meg tudtam mondani, hogy hotelben készült, miközben, gondolom aludtam. De nem az fogott meg, hogy a bőröm sápadtságát egy vámpír is megirigyelhette volna, nem is a több méter távolságból is látható karikák a szemem alatt. Sokkal inkább a kéz, amit ujjaimmal fogva tartottam, és amit az arcomhoz egész közel raktam. Na jó. Mi a…? Lepillantottam, és felhúztam a szemöldököm a hozzászólásokat meglátva. A legfelsők valami One Direction rajongók lehettek, legalábbis a nevükből erre következtettem, és olyanokat írtak, hogy ’Milyen ártatlannak tűnik…’, vagy hogy ’ Szerintem mind tudjuk, kinek a kezét szorongatja!!’ zavartan pillantottam meg Zayn nevét, de biztos voltam benne, hogy csak valami rajongó az ő nevét írta be a sajátja helyett- ki tudja, miért? Csak aztán elolvastam, mit írt. ’Ria, kérlek. Vigyázz rá helyettünk is. Tudod te, mennyire aggódik..?’ Mi? Miért írna ilyet egy rajongó? Oké, ez fura. De nem képzelhetem be magamnak, hogy Zayn-nek van ideje ilyeneket írogatni, szóval inkább megráztam a fejem, visszatettem a laptopot oda, ahonnan elvettem, aztán felsétálva az emeletre beléptem a fürdőszobába. Nem kellett csalódnom, természetesen ott voltak Ria sminkcuccai, így sóhajtva csuktam be magam mögött az ajtót, tudván, hogy ezzel el leszek egy darabig. Hát, nem is tévedtem. Bő háromnegyed óra múlva végül már csak a ruha hiányzott, ezért Ria szobájába lépve kinyitottam a szekrényét, és zavartalanul kezdtem el turkálni benne. Végül megtaláltam, amit kerestem. Egy fekete harisnya, fekete miniszoknya, ami látásra Riának igencsak kicsi lehetett, merthogy nekem is éppen hogy jó volt. Aztán találtam egy fehér felsőt, ami azt hirdette, hogy ’That’s life’, és végül felkaptam az első magassarkút, amit megláttam. Kinézve az ablakon rájöttem, hogy enyhén szólva lehűlt a levegő, így felkaptam még egy barna pulóverét is, és visszamentem a fürdőbe. Bár komolyan nem tudtam, hogy fogok kibírni azokban a brutális magassarkúkban egy egész napot. Hiszen e nélkül is alig tudtam járni. De mindegy. Fel a fejjel, Ria-féle mosolyt elő, és viselkedjünk természetesen…. Haha.
#####
Nyöszörögve ébredtem, elgémberedett nyakkal, elzsibbadt jobb kézzel, és tulajdonképpen még fáradtabban, mint ahogy tegnap este végül elnyomott az álom. Pozíciót akartam váltani, mert úgy sejtettem, hogy egész éjjel egy helyben aludtam, csakhogy amikor meg akartam fordulni az ágyon… Hát, az ágy nem volt ott. Meg úgy más sem. Szóval egy hangos koppanással és egy indiánokat lealázó harci kiáltással a padlóra huppantam. Zavarodottan néztem körbe, aztán ahogy az előttem levő kis asztalra néztem, hirtelen eszembe jutott, hogy is töltöttem el az éjszakát. Oké, hát akkor azt hiszem, az első dolgom egy jó nagy bögre kávé bedöntése lesz. És akkor most még meg sem kellett erőltetnem magam ahhoz, hogy Sames legyek. Ledobtam magamról a vékony, leopárdmintás takarót, amit az éjjel magamra húztam, és a vállamat masszírozva elindultam a konyha felé. Örültem, hogy nem találkoztam tükörrel. A bögre kávéval a kezemben valahogy egy kicsit már jobban éreztem magam. Aztán, a konyhapultnak dőltem, és összeráncoltam a szemöldököm, ahogy meghallottam a lépcső felől jövő éles kopogást. Mi a fene..? Aztán kikerekedtek a szemeim. Sam megjelent előttem, teljesen átalakulva. Tökéletes sminket viselt, rasztáit szoros kontyba fogta, ruhái már koránt sem voltak olyanok, mint amiket tőle eddig megszokhattam. Tulajdonképpen, ha levonok belőle úgy… húsz centit, kicsit megszélesítem, és a fejére parókát rakok, senki nem tudott volna megkülönböztetni minket. Na jó, most éppen de. Mikor megpillantott, elmosolyodott, és éles pillantással végigmért.
- Úgy tűnik, megy ez neked nagyobb megerőltetés nélkül is- mosolyodott el végül gúnyosan, mire felszaladt a szemöldököm. Aztán leesett, hogy most mégis mit kéne csinálnom, így kimondtam, amiről tudtam, ő is kimondta volna.
- Kit érdekel? Reggel van, ne cseszegess a hülyeségeiddel- indultam el mellette a bögrével a kezemben. A lépcsőnél még megtorpantam, és a vállam fölött visszanézve vetettem oda neki- Ja, és eltakaríthatnál utánam.
Jó, ezt soha nem mondta volna. Csak gondoltam, segítek neki egy kicsit azzal, hogy lejelzem, én amúgy mit tennék a helyében… Mármint… Mit tennék a helyében, ha most a saját helyemben lennék és… Na jó, belezavarodtam. Megráztam a fejem, aztán felmentem a szobámba. Pár percig csak néztem ki a fejemből, hátha így előbbre jutok, de mivel ez nem történt meg, ezért odaléptem a szekrényhez, és leguggoltam elé. Szerencsém volt. Elmosolyodtam, mikor kihúztam a méretes papírdobozt magam mellé a parkettára. Minden egyes ruhadarabot kivettem belőle, aztán pár pillanat gondolkodás után a hátam mögé dobtam. És a legalján megtaláltam, amit kerestem. A nagybácsim cuccai. Azon belül is egy hatalmas, csíkos hosszú ujjú felső, egy borzalmas anyagú szabadidődzseki, és egy undorító kötött sapka. Mikor a többi cuccot visszapakoltam, kerestem magamnak egy fekete harisnyát, és végül átmentem Samhez, és lenyúltam tőle az egyik fekete acélbetétesét. Immár teljesen felszerelkezve vonultam be a fürdőszobába. Becsuktam magam mögött az ajtót és a tükör elé álltam. Először kikerekedtek a szemeim, aztán önkéntelenül is elnevettem magam. Úgy látszik, a természet aznap ’kegyes’ volt velem, mert tulajdonképpen semmit sem kellett tennem azért, hogy olyan lepukkant legyek, mint Sam általában. A hajam konkrétan csomókban állt, úgy nézett ki, mintha feltupíroztam volna a sok gubanctól, meg attól, hogy mikor bealudtam a kanapén, még vizes volt. A szemem egy kissé bedagadt és hatalmas karikák voltak alatta. Ezenfelül a bőröm fakó volt, és élettelen. Miután végül felöltöztem, és ismét belenéztem a tükörbe, már nem volt kedvem nevetni. Ugyanis rájöttem, hogy nekem ma egész nap így kell járkálnom. Te jó ég, miért mentem én bele ebbe? Nem baj, Samért megteszem. Legalább talán végre egy kis időre elfeledkezik… úgy mindenről. Talán. Az ajkamba haraptam, miközben arra gondoltam, mit fognak az emberek gondolni, ha meglátnak ennyire szakadtan az utcán… ’Te jó ég, koszos hajléktalan, inkább menjünk át az út másik oldalára...’, ’Ne, kicsim, ne menj oda hozzá, lehet, hogy veszélyes..’. Hogy bírja ki ezeket Sam mindig? Egy nagy levegőt vettem, és miközben kifújtam, próbáltam minden negatív gondolatot kiadni vele. Mit is szokott mindig mondani Sam? ’Szard le. Kit érdekel, hogy mit gondolnak mások?’ Aztán eszembe jutott, amit régen mondott nekem majdnem minden nap, mikor még együtt laktunk, és reggelente órákat várt rám, míg elkészültem… ’Nehogy azt hidd, hogy bárki is fog veled foglalkozni.’ Jogos. Senkit nem fog érdekelni, hogy hogy nézek ki, senki nem fog beszólni, még csak gondolni sem fognak rám… Nem fognak rám gondolni? De hiszen rám mindig… mindenki… Ó te jó ég, nagyon remélem, hogy Sam hamar feladja, mert nem tudom, én ezt meddig bírom.. Közelebb hajolva a tükörhöz felvettem a Samre annyira jellemző közömbös arckifejezést, és ugyan nem hittem el, de még a fagyos pillantását is le tudtam utánozni. Nocsak, lehet hogy nem is lesz ez olyan nehéz? A nappaliba leérve aztán láttam, hogy Sam tényleg rendet rakott utánam, és hogy minden ugyanolyan pontosan volt a helyére téve, mint ahogy én tettem volna. Sam ekkor kitipegett a konyhából, és magára mosolyt erőltetve nyújtott felém egy cetlit.
- Ria drága, megtennéd nekem, hogy ha már ennyire egy lusta dög vagy, legalább elmész bevásárolni?- nyújtott felém egy nagy vászonszatyrot is. Felhúztam a szemöldököm, és kérdőn néztem végig rajta.
- Mi a ráknak?- kérdeztem végül színtelenül, és nagyon igyekeztem pontosan eltalálni, hogy semmiképp ne essek ki a semlegességből, és ne túlozzam el egyik irányba sem.
- Mert nekem még nagyon sok dolgom van, te meg rohadtul nem segítenél. Plusz, ha ezt megcsinálod, utána békén hagylak- húzta fel a szemöldökét kihívóan, és tekintetében enyhe gúnyt láttam megcsillanni.
- Jó, csak szűnj már meg- morogtam a fogam között, majd elvettem tőle a cetlit, a vászontáskát, és beleraktam a felém nyújtott pénztárcát is. Vagyis, az én pénztárcámat. Egy pillanatra elgondolkodtam. Vajon mennyi ideig lesz még elég az a pénz, amit a turnéért kaptunk? Lassan biztos, hogy el kell mennünk dolgozni, és akkor vége az önmarcangolásnak. Nem lesz rá időnk. Aztán észbe kaptam, és hátat fordítva Samnek kitrappoltam a házból. Miközben elhaladtam a mellettünk levő hotel mellett, megforgattam a szemem, az egyik éppen most érkező, előkelő házaspár láttán. Komolyan, mi az istent képzelnek ezek magukról? Zsebre vágtam a kezem, és eleinte próbáltam nem csoszogni, de aztán beletörődtem, hogy a lábam nincs hozzászokva az acélbetét súlyához, és valószínűleg Samet sem érdekelné, én pedig nem akarom kockáztatni a vesztést. Elvégre, ha Samen múlna az a három kívánság… Te jó ég, az biztos, hogy nem lenne kispályás. Szóval tudtam, hogy nekem kell nyernem. Szinte erőltetnem kellett, hogy enyhítsek egy kicsit az évek alatt már teljesen berögzült, tökéletesen egyenes hátamon. Icsit megigazítottam a sapkámat, és jobban a szememre nyomtam. Hátha akkor senki nem ismer meg. A végén még erre téved egy lesifotós, és holnap máris az újságok címlapján leszek, azzal a szöveggel, hogy ’A The Enemies-ből ismert Ria összeroppant, vagy csak szerelmi bánata volna?’ Kösz, azt kihagynám. Bár, ez egy elég elit környék ahhoz, hogy még véletlenül se érdekeljen senkit se az, hogy mikor milyen hírességbe botlik. Pislogva néztem fel a szürke égboltra, aztán hunyorognom kellett egy erősebb széllökés következtében.
Végre megérkeztem a szupermarkethez, és belépve megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy végre egy kis ideig szélcsend lesz. Szereztem magamnak egy bevásárlókocsit, és a vászontáskát a pénztárcával együtt beletéve a kezembe fogtam a cetlit, és elindultam a polcok között. Lássuk csak… Papír zsebkendő. Na igen. A tegnapi sikeres kifakadásom után nem csodálom, hogy ez felkerült a bevásárlólistára. A biztonság kedvéért három csomagot is bedobtam a kocsiba, aztán tovább haladtam a tejtermékek felé. Miután beszereztem a tejet és a joghurtot, egy pillanatra elmerengtem. Durva, hogy ha Sam ennyire összeszedi magát, akkor tulajdonképpen bármire képes. Hiszen máskor mennyire szétszórt már. Most meg, csak a három kívánságra kell gondolnia, és máris házi tündérré változik. Uramisten, akkor biztos komoly tervei vannak, és már tudja is, miket kívánjon. Vajon mit kérne? Hogy borotváljam le a hajam? Vagy hogy menjek vissza Londonba? Nem, azt nem kívánná. Tudja, hogy nem csinálnám meg, akármennyire is ez a játékszabály. Nem hülye. De akkor nekem is ki kéne találnom, hogy mit kívánjak tőle. Egy pillanat. Hát persze! Hiszen, ha én azt mondom neki, hogy fel kell hívnia Harryt, és meg kell beszélnie vele a dolgokat, akkor azt meg kell csinálnia. Te jó ég, én egy zseni vagyok! Oké, tényleg mindenképp nekem kell nyernem. A gondolataimból kiszakítva hirtelen a kocsi lendületből nekem jött, ezzel hátrataszítva engem, és csak azt vettem észre, hogy a földön csücsülök, és hatalmasakat pislogok valakinek a cipőjére.
- Nem tudsz vigyázni, ember?- morogtam a fogam között, miközben a felém nyújtott kezet félrelökve feltápászkodtam, és megállapítottam, hogy igen, a magyarok tényleg sokkal bunkóbbak, mint az emberek bárhol máshol. Főleg, mint Angliában. Ott nem kell egy rohadt bevásárlóközpontban attól félned, hogy valaki egyszer csak nekicsapódik a kocsidnak, ami a lendületnek hála fellök. Dühösen pillantottam fel a ’támadómra’, aztán kikerekedett a szemem. Már tudtam, mit érezhet Sam, mikor napokig nem eszik, és utána egyszer csak hatalmasat kordul a gyomra. Az én gyomrom most annyira hirtelen rándult görcsbe, hogy azt hittem, ott esek össze. Kétkedve néztem az előttem álló, értetlen srácra, aztán egy pillanatra lehunytam a szemem, mikor a szemében megcsillanni láttam a felismerést, miután már legalább ötször végignézett rajtam tetőtől talpig. Gondolkozz, Ria, gondolkozz. Mit mondana ilyenkor Sam? Oké, mély levegő. Ne feledkezz meg a három kívánságról. Meg kellnyerned ezt a versenyt. Így hát kinyitottam a szemem, és dacosan néztem a döbbent szempárba.
- Te meg mégis hogy a rákba kerülsz ide?- húztam fel a szemöldököm, miközben rákönyököltem a bevásárlókocsi kapaszkodójára, és próbáltam figyelmen kívül hagyni az egyre csak gyorsuló szívverésemet…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése