Néma csendben tűrtem, hogy miközben Jason felolvasta nekünk az előre várható kérdéseket, és figyelmeztetett minket, hogy még véletlenül se merjünk mást válaszolni, mint amit előre megbeszéltünk, egy sminkes lealapozza az arcom. Pedig valahogy nem élveztem olyan nagyon. Ria szokatlan csendbe burkolózott, és csak abból tudhattuk, hogy egyáltalán él még, hogy néha erőszakosan előkapta a telefonját, és elhúzta azon az ujját, ezáltal áthaladva a nem kívánatos számon. Viszketett a kezem, és szinte számoltam a másodperceket, hogy végre végezzenek velem, és kimehessek Josh után cigizni. Végül pár perc múlva megkönnyebbülten léptem ki a szabad levegőre, aztán megkönnyebbülten juttattam el a tüdőmbe a keserű füstöt. Viszont tévedtem, Josh nem volt ott, és elképzelni sem tudtam, hogy akkor mégis merre lehetett, de mivel nem volt kedvem a keresésére indulni, így csak egymagamban elszívtam a cigim, aztán kelletlenül visszamentem a stúdióba. Lehajtott fejjel léptem be az ajtón, és a felvétel helyszínére érkezve körbenéztem az ott levőkön. De úgy tűnt, Josh elteleportált, vagy elrabolták a marslakók, vagy elásott Kínáig, mindenesetre nem ott volt, ahol lennie kellett volna. Ahogy végignéztem a fagyos hangulatban ülő társaságunkon, egyből elkaptam a fejem, ugyanis egy fürkésző szempár azonnal az arcomon állapodott meg. Louis ekkor felpattant, és felém indult. Hátranéztem, hátha mégis valaki máshoz igyekszik, de kénytelen voltam meggyőződni arról, hogy biztosan hozzám tartott. Egy lépésre tőlem megtorpant, és legalább egy percig egyetlen szó nélkül bámult az arcomba. Zavarodottan néztem rá, aztán egyszer csak hátrapillantott a válla fölött, mintegy leellenőrizve a többieket, majd eddig zsebre dugott kezét kivette onnan, és ökölbe szorítva felém nyújtotta. Csodálkozva néztem rá, aztán véletlen mögé pillantva tekintetem egy feszülten figyelő szempárba ütközött. Megráztam a fejem, és tekintetem visszatért Louis kezére. Ami pont ekkor nyílt szét, és így megpillanthattam benne Harry nyakláncát. Kissé megremegtem, és akkora érzelemhullám söpört végig rajtam, hogy majdnem ott estem össze.
- Szeret téged. Ezt én is tudom. És te is tudod.
- Ja, persze. Tök jó- küldtem felé egy gúnyos mosolyt, aztán, vonásaimat tökéletesen kordában tartva kikerültem, és leültem a hosszú kanapéra mindenkitől a lehető legtávolabb. Lehajtott fejjel vizsgáltam az ölemben pihenő kezeimet, és ujjaimmal önkéntelenül is a csuklószorítómat piszkáltam. Már csak egy-két perc volt a kezdésig, mikor mellettem besüppedt a kanapé, és felpillantva Josh homályos tekintetébe ütköztem. Miután egy pillanatig vizslatott, unottan hátradőlt, és a plafont kezdte pásztázni. Feszülten körbe néztem. A műsorvezető épp most indult el a külön fotelje felé, mert eddig az operatőrrel kávézott. A közönség már bent ült, és a tinilányok összebújva sugdolóztak, miközben néha felénk pillantgattak. A fejem zúgott, és csak azért vettem észre, hogy elkezdődött a felvétel, mert a kamerán levő lámpa színt váltott. Néztem, ahogy a műsorvezetőnő kimondja a szavakat, amikkel üdvözli a nézőket, de nem hallottam. Gyorsan végignéztem a társaságunkon. A műsorvezetőhöz legközelebb Harry ült, mellette Liam, aztán Niall, Louis és Zayn. Mellette Ria, Josh, és a legszélén én. Tekintetem visszatért a kezeimre, és legközelebb csak akkor néztem fel, mikor hirtelen erősen megváltozott a légkör. Szinte szikrázott. Értetlenül néztem a többiekre, de csak Josh szikrázó tekintetével találtam szemben magamat, aki idegesen követte minden mozdulatomat. Aztán, mikor a műsorvezető felé néztem, ledöbbentem. Ugyanis mögötte, hatalmas kivetítőn az egész világ láthatta a tegnap estét, képekben. Nem tudom részletesen elmondani, hogy mik voltak a képeken, mert nem vagyok rá képes. De annyit tudok, hogy az elsőn Ria és Harry ült a pultnál, a következőkön táncoltak, egyre durvábban. Aztán jött egypár smárolós, tapizós kép. És a ma hajnal. Vagyis gondolom. Éreztem, ahogy egy gombóc alattomosan a torkomba csúszott, és nem hagyott rendesen levegőt venni.
- Szóval úgy látom, elég jóra sikerült ez a buli- húzta fel a szemöldökét a műsorvezető, és látszott rajta, magában fogadásokat köt, hogy kit tud kikészíteni először. Ria kétségbeesetten felém pillantott, aztán egyből elkapta a tekintetét, és inkább lehajtotta a fejét- Nem szeretnétek valamit megosztani velünk?
A maga abszurd módján tulajdonképpen még vicces is volt a szituáció, ahogy Harry és Ria lehajtott fejjel, megbánóan ültek, miközben a kamera mögött Jason idegbetegen hadonászott, és nem pont kedves dolgokat mutogatott nekünk. Visszatartott vigyorral néztem Josh felé, aki viszont láthatón hülyének nézett, és nem osztotta a jókedvem.
- Nocsak, Sam , ha jól látom, szerinted ez vicces. Megosztanád velünk a véleményed?- fordult felém a nő negédes mosollyal, nekem pedig azonnal az arcomra fagyott a vigyor, ahogy minden, de tényleg minden egyes szempár rám szegeződött. Nyeltem egy nagyot, és Jason felé sandítottam, hátha ő meg tudná mondani, hogy mit kellene válaszolnom. De ő éppen nagyban telefonált valakivel, szóval senkitől sem várhattam segítséget.
- Legyenek boldogok. Csak aztán ne várjanak az esküvőjükre- válaszoltam végül hűvösen, mert úgy döntöttem, hogy a legjobb védekezés a támadás. Josh mellettem elégedetten bólintott, míg Riának láttam a tekintetében a megütközést. A többiek felé inkább nem néztem.
- Nos, ez is egy vélemény. De vajon a rajongók mit fognak erről mondani? Hiszen már egy ideje nagyon támogatják a Sam és Harry párost. Szóval az érintettekhez fordulnék.
Fejemet a mondat közben lassan felemelve néztem Harryre, aki összeráncolt szemöldökkel nézett rám. A csend kezdett kínossá válni, mivel egyikünk sem tervezett megszólalni. Végül sóhajtva elfordult, és a lehető leglazábbra véve a szituációt válaszolt.
- Ez aranyos. De a helyzet az, hogy a két banda között egyáltalán nincs ilyesfajta kapcsolat. Sam régóta az egyik legjobb barátom, Riát pedig még csak nemrég ismertem meg.
- Szóval ez csak egy olyan egy éjszakás kaland volt?
- Igen, de csak hogy tudd, hogy a képeken látottakon kívül nem történt semmi- kotyogott közbe Ria, és próbált a lehető leghatározottabban belemosolyogni a kamerába.
- Persze. Egyelőre- küldött felé negédes mosolyt a nő, és volt egy olyan érzésem, hogy ebből már semmi jó nem sülhet ki.
- Psszt, Sam- hajolt előrébb Louis, és esdeklően pillantott rám. Kissé felhúztam a szemöldököm, jelezvén, hogy hajrá, tőlem mondhatja, mire ismét felém nyújtotta a kezét, benne a nyaklánccal. Ajkamba harapva néztem a szeme sarkából engem figyelő műsorvezetőre, és a koránt semmi ilyen diszkréten bámuló Harryre.Alig észrevehetően megráztam a fejem, és próbáltam a szemeimmel üzenni Louisnak, hogy ezt most hagyja abba. De úgy tűnt, nem vette az adást, még inkább felém nyújtózkodott.- Kérlek- suttogta csillogó szemekkel.
- Add Riának Louis. Inkább neki való- húztam fel kissé a szemöldököm, és mikor a műsorvezető felé pillantottam, feltűnt, hogy már teljes figyelmét nekem szentelte. Unottan forgattam a szemeimet, aztán úgy döntöttem, elég volt. Betelt a pohár. Lehunytam a szemem, és mélyeket lélegeztem, hogy kissé lenyugodjak. Éreztem magamon a kutató pillantásokat, de nem tudott érdekelni.
- Sam, csak nem labilis az érzelmi világod? Talán Harry mégsem mondott teljes igazságot azzal, hogy a két banda között nincs a barátságnál erősebb kapcsolat?- a mézesmázos művigyor azonnal lefagyott az arcáról, amint küldtem felé egy lesújtó pillantást. Azt hiszem, kissé ijesztő lehettem, de kit érdekel?
- Nem, Kedves Nemtudomanevétdenemisérdekel, Harry most az egyszer a teljes igazságot mondta. Mert az egyszer biztos, hogy a két banda között barátságnál több soha nem lesz. Már ha egyáltalán a barátság megvan- húztam fel a szemöldököm, aztán feszülten felpattantam, és jobbnak láttam, ha a lehető leghamarabb lelépek. Jason, mikor elhaladtam mellette, erőszakosan megragadta a karom, és gyilkos pillantásokkal méregetett.
Tudtam, hogy ezt nem tehetem meg. Nem tehetem meg, hogy csak így feláljak egy interjú közben, és kisétáljak, mert éppen ahhoz volt kedvem. Egyetlen sztár sem teheti meg. Miért is tehetnék? Az ajtóból visszanézve találkozott a tekintetem Zaynével, aki aggódva nézett, és igyekeztem nem tudomást venni a másik engem figyelő, szikrázó szempárról. Biccentettem felé, hogy tudja, nincs nagy gáz, aztán az ajtót erősen bevágva magam után távoztam. Idegesen vágtattam ki az épületből, majd kiérve zsebre vágott kézzel indultam el valamerre. Úgy voltam vele, hogy tökmindegy, merre, csak el onnan. A képek, a nyaklánc, a tekintetek, a kérdések, a rajongók, a kamera, a tegnap, ez az egész… Túl sok volt. Mindennél jobban haza akartam menni. Vagy legalábbis az állandó lakásomba, ahol eddig (aránylag) csendesen töltöttem a mindennapjaimat Josh-sal. Feszülten vettem elő a cigimet, aztán kissé megkönnyebbülten gyújtottam rá. De ez sem segített sokat. Meg akartam szabadulni az arcomra ragadt alapozórétegtől. Ezért aztán, mikor egy csendes utcába érve megpillantottam egy csendesen csordogáló szökőkutat, tétovázás nélkül letérdeltem mellé, és tenyerembe vizet merve erősen próbáltam leszedni magamról az alapozót. körülbelül öt perc múlva rájöttem, hogy már nem tudok mit lemosni. Mert az már, amit éreztem, nem olyan mocsok volt, amit egy kis vízzel el lehetett volna tüntetni. Nem. Az a mocsok a bensőmből áradt, megfertőzve, befeketítve, elkeserítve. Sóhajtva felegyenesedtem, és a pólóm aljával letöröltem a nedvesség nagy részét az az arcomról. További tíz perc séta és újabb 2 szál cigi után éreztem, ahogy a zsebemben rezegni kezdett a telefonom, de nem érdekelt. Fáradt voltam, és semmi kedvem nem volt bárkivel is beszélgetni. Végül, mikor úgy éreztem, már tényleg elég messze kerültem a stúdiótól, és a hoteltől is, felültem egy forgalmasabb városrész utcáján található pad háttámlájára, és meredten bámultam a bakancsom kopott orrát. Elmélázva néztem fel néha a velem szemben levő hatalmas, hófehér épületre, ahogy a szürkülő ég alatt egyre inkább kiemelkedett a körülötte levő bézs színű házakból. Nem egy járókelő volt, aki csúnyán nézett rám, megvetően elhúzta az orrát, vagy ujjal mutogatott, de ez már nem tudott rontani a hangulatomon. Össze kell szednem magam. Ez így nem mehet tovább. Már csak két nap van hátra… Azt valahogy túl kell élnem. De vajon jobb lesz úgy, hogy egy lezáratlan fejezetet hagyok magam után? Elgondolkoztam, milyen lenne, ha most valaki hirtelen megjelenne, és megpróbálna segíteni nekem. Ha megkérdezné, mi a bajom, és valóban érdekelné a válasz. Ha megjelenne Harry… Nem, erre gondolnom sem szabad. Nem akarnék vele beszélni. Nem tudnék vele beszélni. Szóval… Ha megjelenne Zayn… Miért ők jutottak először az eszembe? Hiszen csak nemrég óta ismerem őket. Riának vagy Joshnak kellett volna először beugrania. Igen, szóval ha Ria, vagy Josh megjelenne itt, és segítene rajtam. De ez nem egy mese. A rideg valóságban pedig sajnos nem akar mindenki mindenáron segíteni a másikon. A rideg valóságban fontosabb a látszat, fontosabb, hogy Jason mit gondol bármelyikőjükről is, minthogy utánam jöjjenek. Hirtelen éreztem, ahogy lejjebb süllyedt a pad, és ez kirántott a gondolatmenetemből. Zavartan néztem oldalra, aztán értetlenül felhúztam a szemöldököm. Ugyanis mellettem valaki olyan ült, akire tényleg nem számítottam. De hát hogy is számíthattam volna, ha egyszer nem is ismertem? A körülbelül 16 éves lány rövid haja egyértelműen festett vörös volt, szemhéjtussal pingált macskaszemei tökéletesek voltak, szakadt harisnyája és bakancsa ezzel egyfajta erős ellentétet alkotott. Fejére kötött kendője alól kivett egy szál cigit, és zavartalanul rágyújtott. Ráérősen kifújta a füstöt, majd felém pillantott. Tekintete őszinte volt, nyílt, de egyben szomorú és valahogy... csalódott is. Közben én próbáltam rendezni az arcvonásaimat, és reméltem, hogy az én szememből semmit nem lehetett kiolvasni.
- Szar nap?- húzta fel kissé a szemöldökét. Elcsigázottan bólintottam, és őszintén szólva már bántam, hogy azt kívántam, bárcsak valakit érdekelnék. Most legszívesebben elküldtem volna melegebb éghajlatra a mellettem lazán ücsörgő lányt.
- Van ez így. De fel a fejjel, a holnap mindig mást hoz. Lehet ugyan, hogy csak még szarabbat, de legalább mást- mosolyodott el halványan. Ismét bólintottam, aztán előrenéztem, és tovább bámultam a cipőm orrát. Ismét elkezdett rezegni a telefonom, én pedig szórakozottan elővettem, aztán anélkül, hogy felvettem volna, meredten bámultam Zayn nevét, ami a kijelzőn virított. Reménykedtem, hogy egy idő után feladja. De erre nem volt lehetősége, ugyanis a mellettem ülő lány kikapta a kezemből a telefont, és beleszívva a cigijébe felvette azt.
- Cső… Itt ül mellettem… Elég szarul fest… Persze, hova?... Az nincs messze, fél óra és megkapod…- döbbenten néztem, ahogy teljes lelki nyugalommal elbeszélgetett egy vadidegennel, majd miután lerakta, mintha mi sem történt volna, felém nyújtotta a telefonom.
- Ez mi volt?- húztam fel a szemöldököm, miközben zsebre tettem a mobilt.
- Nem hiszem, hogy visszatalálnál a címre, mivel nem tűnsz idevalósinak, szóval… -vonta meg a vállát, aztán felpattant és várakozva nézett rám.
- Te megvesztél, ha most azt hiszed, elmegyek veled- húztam fel a szemöldököm.
- Jaj ne hisztizz már. Valaki nagyon aggódik érted. Azért mert szar napod van, még nem kell ráhozni a frászt azokra, akik szeretnek- nyújtotta felém a kezét. Percekig csak bámultam feketére festett körmeit, majd kezét arrébb lökve feltápászkodtam.
- Nekem mindegy- vontam meg a vállam, majd mellélépve lehorgasztott fejjel követtem őt, és próbáltam összeszedni magamat. De miért is? Miért érdekelt, hogy látják-e rajtam, hogy mennyire szarul vagyok? Azért, hogy ne gondoljanak gyengének? Nem. Azért, hogy ne legyek ünneprontó? Nem. Azért, hogy ne tűnjek hisztisnek? Nem. Ezek mind Riára vallottak. Engem nem érdekelt, mit gondolnak rólam. De mikor eljöttem, Zayn tekintetében valódi aggodalmat láttam. És nem akartam, hogy aggódjon értem. Oké. Mi? Megtorpantam, és egy pillanatig kikerekedett szemmel bámultam magam elé. Ezt most komolyan én gondoltam? Nem akarom, hogy valakinek aggódnia kelljen értem? Mióta érdekel engem az, hogy mások mennyire vannak szarul? Ez hülyeség. Megráztam a fejem, és az értetlenül hátrapillantó lány mellé visszalépve tovább indultunk. Zsebre tett kézzel, csendben sétáltam mellette, de ő sem úgy nézett ki, mint aki feleslegesen fecsegni szeretne. Oké, szóval visszatérve. Illetve… vissza szerettem volna térni az eddigi gondolataimhoz, de ekkor elhaladtunk egy utcai bodega mellett, ahonnan a csokis pattogatott kukorica félreismerhetetlen, édes illata áramlott az utcára. Mélyet szippantva a tömény illatba egyből egy zöldeskék szempár ugrott a fejembe, és egyszerűen nem tudtam kiverni onnan. Pedig tényleg szerettem volna. Miért is akadtam ki rá? De komolyan. Nem csinált semmit. Illetve de. Lefeküdt Riával, pedig nem szeretik egymást. Illetve azt hiszem. Ha szeretnék egymást, más lenne. Akkor nem lenne rossz érzésem. Oké, kit akarok becsapni? Legalább magamat nem kéne. De eddig olyan jól ment. Akkor most miért nem?
- Oké, itt vagyunk- torpant meg mellettem a lány hirtelen, és fürkészve nézett rám.
- Jó- bólintottam, és nem értettem, mit akarhat még.
- Bekísérlek. Kinézem belőled, hogy amúgy meglógnál- húzta fel a szemöldökét kihívóan, amire én unottan megforgattam a szemem. Vissza se nézve rá kivágtam a hotel bejáratát, és lehajtott fejjel átvágtam a hallon. De amikor elértem a lépcsőhöz, a mögöttem hangzó ütemes kopogás jelezte, hogy tényleg követett. Mikor felértünk az emeletünkre, kimerülten pillantottam rá.
- Most már elhiszed, hogy nem fogok elszökni? Akár le is léphetsz.
- Nem. A srác a telefonban azt mondta, hogy vigyelek egyből hozzá.
Megtorpantam és értetlenül néztem rá. Ez most komoly? Jó, nekem mindegy, csak húzzon már el innen. Bekopogtam a srácokhoz, és a lábammal dobolva türelmetlenül vártam, hogy ajtót nyissanak. Közben figyelemelterelésként egy raszta tincsemet csavargattam.
- Na végre már. Hova az istenbe tűntél?- nyitott ajtót Zayn, és kissé feszülten mért végig.
- Kiszellőztettem a fejem- vágtam hozzá unottan, aztán a mögöttem álló vörös hajú lány felé biccentettem- Bemutatom a megmentőm. Tessék, elhoztál ide, most már tényleg elhúzhatsz- küldtem felé egy erőltetett mosolyt, de mintha meg sem hallott volna, meredten bámult Zaynre. Aki zavartan nézett vissza rá, aztán kissé kínosan rámpillantott. Hát, ez ciki.
- Gondoltam, ha már kértél, akkor tényleg felkísérem hozzád.-vonta meg a vállát végül egy rövid hallgatás után, de továbbra is pislogás nélkül bámult Zaynre.
- Ez kedves. Köszönöm, hogy visszahoztad- húzta féloldaldal mosolyra a száját Zayn, aztán ismét egy perc kínos csönd következett.
- Hát, akkor én megyek. Örültem, hogy segíthettem. De vigyázz rá, legközelebb nem biztos, hogy lesz valaki a közelében, aki visszahozza- mosolyodott el kissé, majd hátrafordulva elindult a lépcső felé. Megkönnyebbülten fordultam Zayn felé, mert örültem, hogy végre lelépett. Csak aztán eszembe jutott, hogy ez volt eddig a legkisebb gondom.
- Bocs- hajtottam le a fejem kissé- De hidd el, mindenki jobban járt, hogy nem maradtam ott.
- Jó, ne tőlem kérj bocsánatot. Én csak megijedtem, mert nem tudtam, hova lettél. Viszont abban ne reménykedj, hogy Jasonnál elintézed egy rövid bocsánatkéréssel. Ne tudd meg, már nekünk is mekkora perpatvart rendezett- mosolyodott el halványan.
- Zayn… Mikor kezdődik a koncert?- vágtam egy fájdalmas grimaszt.
- Kábé tíz perc, és indulnunk kell, szóval még pont időben jöttél.
- Hát ez… remek- sóhajtottam fel, és őszintén örültem, hogy ez már az utolsó koncertek egyike volt.
- Kimenjünk?- húzta fel kissé a szemöldökét. A mi szobánk ajtaja felé pillantottam, és azon rágódtam, nem kellene-e Josh-nak szólnom, hogy itt vagyok. Elvégre, ki tudja, lehet hogy aggódott értem. Hiszen ha Zayn, aki csak pár hónapja ismer, ennyire megijedt attól, hogy eltűntem, akkor ő mennyire lehet kikészülve. De aztán eszembe jutott, hogy Joshról van szó. És azonnal rábólintottam. Hiszen úgysem aggódna értem. Tudja, hogy nagylány vagyok már.
- Jó, csak várj egy pillanatot, be kell szólnom a fiúknak- azzal hátrafordult, és visszalépve a szobájukba elkiáltotta magát- Oké, él még, ne parázzatok. Harry te meg szedd össze magad, mert már tényleg nem bírom nézni a szenvedésed.
Pislogva néztem rá. Érdekelte őket, hogy mi történt velem? Aggódtak értem? Mi? De mégis miért? Hirtelen Zaynt valami teljes erőből félrelökte, és csak egy hullámos, szőke hajzuhatagot láttam, aztán Ria a nyakamba borult. Haja a számba ment, kezeivel szorosan magához ölelt, míg én csak szerencsétlenül álltam, és pislogva néztem át a válla fölött. Zayn kissé leporolta magát, aztán mosolyogva nézett minket, és a szobában is megláttam pár felém kukucskáló fejet.
- Sam, ne csináld ezt velem többet. Én annyi… annyihra sahajnálohom…- zokogta bele Ria a vállamba. Mit? Mit sajnál? Miről beszél? Mit ne csináljak vele?
- Mi van?- kérdeztem végül, mikor rátaláltam a hangomra, és kissé eltoltam magamtól a reszkető lányt.
- Én annyira megijedtem. Nem akartam. Uramisten, ha csinálsz valamit, csak az enyém lett volna a felelősség. Sam, szeretlek, te vagy a legjobb barátnőm, és soha nem akartam ezt tenni veled- borult rám ismét. Lefagyva álltam, és tényleg nem értettem semmit. Kisöpörtem az arcomból a szőke tincseket, hogy így valakire rá tudjak nézni, aki esetleg segít valamit, mert ezzel a szituációval tényleg nem tudtam mit kezdeni. Mikor végre az összes haj kikerült a látóteremből, pillantásom egyből egy szomorúan csillogó zöld szempárra esett. Tekintetünk összekapcsolódott, és ugyan próbáltam tartani magam, megint elvesztem azokban a szemekben. Azokban a szemekben, amikben annyi érzelem volt, hogy megszámolni nem lehett őket. Nem értettem. Miért láttam a szemében kínlódást? Miért volt kétségbeesett a tekintete? Valami történt?
- Ria, én nem értem…- ráztam a fejem értetlenül, és még mindig megszeppenve néztem az engem bámuló szempárokra. Kivéve egyre. Mert amint sikerült szabadulnom a bűvköréből, gondoskodtam róla, hogy többet semmiképp ne eshessek bele.
- Az én hibám. Minden rohadtul az én hibám. Tudom, hogy szereted. Tudom, hogy szeret téged. Mégis le akartam feküdni vele. Ami nem is lett volna nagy gond, de le is feküdtem vele. És… én nem tudom, hogy tudnál megbocsájtani nekem, de mindent meg fogok tenni azért, hogy valamennyire azért mégiscsak menjen.- tekintetét az enyémbe fúrta, és komolyan döbbenten vettem észre, amit láttam. Fájdalmat. Szomorúságot. Valódi érzelmeket. Nem a felszínes boldogságot, a játékos kacérságot, az erőltetett jófejséget. Ha csak egy pillanatra is, de láthattam az igazi Riát.
- Ti… ti komolyan ennyire aggódtatok értem?- emeltem fel a tekintetem, és szándékosan nem reagáltam Ria kijelentésére. Kezeit lefejettem magamról, és ugyan arrébb léptem, hogy kellő távolságban legyek tőle, mutatóujjamat mégis beleakasztottam az övébe, hogy tudja, nincs semmi baj.
- Persze. Hiszen csak úgy leléptél. Még Zayn őrizte meg leginkább a hidegvérét, pedig rajta is látszott ám, hogy baromira megijedt. Hiszen, nem tudtuk hogy hova lettél. Csak azt tudtuk, hogy egy idegen városban idegesen és magadba fojtott dühvel kószálsz valahol. El tudod képzelni, hogy mit éltünk át?- kérdezte Louis komolyan, nekem pedig leesett, hogy nem szórakoztak. Tényleg érdekelte őket, hogy hol voltam, és hogy mit csináltam?
- De… miért?- kérdeztem gombóccal a torkomban, és úgy éreztem, ennél jobban nem tudom megfogalmazni az érzéseimet.
- Mert fontos vagy nekünk, Sam. A barátunk vagy, és akármennyire is próbálsz elzárkózni és bunkóskodni, szeretünk. És ha valakit szeretünk, ha valaki fontos nekünk, azért aggódunk- mosolygott rám Liam, Niall pedig folyamatosan bólogatott mellette.
- Hát, ez… kedves…- nyögtem ki végül valami értelmeset, de ennél többre nem futotta. Zavarban voltam, és egyszerűen nem tudtam, mit kellene tennem. Lehajtottam a fejem, és mélyet sóhajtva próbáltam összeszedni a gondolataimat. Tudtam, hogy nehéz lesz kimondani- Köszönöm. Tényleg. Már el is feletettem, hogy milyen érzés, ha törődnek az emberrel- mosolyodtam el erőltetetten, és letöröltem a szemem sarkából kibuggyanó könnycseppet- Zayn, megyünk?- néztem a fiú felé elhomályosult tekintettel, aki csak mosolyogva bólintott, és karon ragadva lesétáltunk a hátsó udvarra. Remegő kézzel gyújtottam rá egy cigire, és mire sikerült letüdőznöm az első slukkot, az arcomon már patakokban folytak a könnyeim. Nem tudom mi, de valami megindított ebben az egészben. Annyira abszurd volt. Úgy értem, én az elmúlt két hónapban mindent megtettem azért, hogy a lehető legtávolabb kerüljenek tőlem, hogy a lehető leginkább utáljanak, erre tessék. Ehhez nem voltam hozzászokva.
- Jól vagy?- mosolyodott el Zayn, én pedig könnyes tekintettel bólintottam. Úgy éreztem, most nem tudnék megszólalni- Akkor jó. De remélem tudod, hogy azt, amit Harry érzett, miután leléptél, egyszerűen nem lehet megfogalmazni. Nagyon féltett téged, ideges volt, hogy valami bajod eshet, bűntudata volt, szomorú volt, és még sorolhatnám…
- De miért?- kérdeztem meg, miközben megráztam a fejem, hátha attól kicsit össze tudom szedni a gondolataimat, mert egyelőre minden zavaros volt.
- Mert szeret, Sam- húzta fel a szemöldökét, rám pedig pont ezután a mondat után jött rám egy nagyobb sírás, megrándulva csuklásszerű hangot adtam ki, és a könnyeim még inkább folyni kezdtek. Percekbe telt, mire sikerült összeszednem magam. És az sem gyorsította meg a folyamatot, hogy Zayn nyugtatóan simogatta a hátam, egyszerűen nem bírtam abbahagyni a sírást, és nem tudtam, miért. Aztán, mikor végre sikerült, lementünk a garázsba, ahol a minibuszunk már várt ránk, hogy elvigyen minket a koncert helyszínére. Josh a busz mellett álldogált unottan, zsebre tett kézzel. Hozzá léptem, és kissé felhúztam a szemöldökömet. Unottan pillantott rám, és dacosan mért végig.
- Mi van?- bökte ki végül idegesen, és látszólag alig várta, hogy békén hagyjam.
- Semmi, Josh. Semmi- hajtottam le a fejem, aztán beszálltam a minibuszba. Azt hiszem, ekkor értettem meg, hogy egy barátság erőssége nem attól függ, hogy mennyi ideje ismered a másikat. Attól függ, hogy mennyire kötődsz hozzá. Hogy mennyire szereted. És ez nem az időtől függ. Az, hogy Josh szinte észre se vette, hogy eltűntem, mindenki más pedig halálra aggódta magát, kissé szíven ütött. De tudtam, hogy erről még el kell beszélgetnem vele. Méghozzá sürgősen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése