Sam
Fáradtan ültem le a kanapéra, és megkönnyebbülten vettem elő egy doboz cigit. Lehunyt szemmel pihentem pár pillanatot, mert még előzenekarként is kifárasztott a koncert, pedig a fiúk még csak most kezdtek. Áldottam Zayn-t, amiért neki hála rá lehetett gyújtani a pihenőszobában. Egy világító belépett a szobába, és amint kinyitotta az ajtót, a rajongók sikítozása egyből belehasított az addigi nyugodt csendbe. Ria a telefonjával a kezében ült egy fotelben, és még ő is meglepetten pillantott fel a zajra. Sóhajtva gyújtottam rá, és igyekeztem továbbra is érzelemmentes arccal ülni. Egy bő fél óra múlva még mindig szótlanul ültünk, én a gondolatimba merülve, Ria pedig a telefonjába. Annyira visszamentem volna a hotelbe. Sőt, sokkal inkább Londonba. Josh-hoz. Ugyanis az ottani rehabilitációs központban helyezték el.
Hitelen kivágódott az ajtó, és Zayn jelent meg mosolyogva. Érdeklődve néztem rá, még nagyon nem kellett volna itt lennie, és Ria is felhúzott szemöldökkel pillantott fel.
- Sam- jött oda hozzám vigyorogva-, gyere, valaki beszélni akar veled.
- Velem?- hát, ez valahogy nagyon nem stimmelt...- És mégis ki?
- Fogalmam sincs, de azt mondta, sürgős, szóval most velem kell jönnöd- ragadta meg a karom, és ügyet sem vetve az ellenkezésemre, maga után húzott.
- Zayn!- kiáltottam rá kétségbeesetten- Hova az istenbe rángatsz? Arra a színpad van!- kezdtem el kapálózni.
Próbálkozásom, miszerint kirántom a kezemet az övéből, hiábavalónak bizonyult, hiszen jóval erősebb volt nálam. Csak mentünk, és mentünk, én pedig már tényleg nem értettem semmit. És akkor egyszer csak minden koromsötét lett. Az orrom hegyéig sem láttam. Ráadásul a rajongók őrült sikoltozásán kívül hallani sem hallottam semmit, így csak megszorítottam Zayn kezét, aki még mindig nem engedett el. Ebben a pillanatban felcsendült a What makes you beautiful első akkordja, a következő másodpercben pedig felkapcsolódtak a reflektorfények, és Liam elkezdett énekelni. Ott álltam a színpad közepén, körülöttem az öt srác, előttem több ezer sikítozó rajongó, a fiúk most mégsem velük foglalkoztak. Hanem velem. Mindannyian mosolyogva figyeltek, és Liam is csak engem nézett, miközben énekelt. Hirtelen Harry lépett mellém és mélyen a szemembe nézve kezdett énekelni. Szabad kezemet a szám elé kaptam, és éreztem, hogy remegek. Látásom kissé elhomályosult, ezért inkább szorosan lehunytam a szemem, mert nem akartam elbőgni magam. Mikor a refrén elkezdődött, Zayn elengedte a kezem, és már mind az öt srác énekelt. Kinyitottam a szemem, szempilláimon könnycseppek ültek, és amikor megláttam mindannyiuk őszinte, csillogó tekintetét, nem bírtam tovább. Térdre estem, fulladozva kapkodtam levegő után, és újra le kellett hunynom a szemem. Valaki rátette a kezét a vállamra, és mikor felnéztem, Harry mosolygó szemeivel találtam szembe magamat. Kezét rákulcsolta a kezemre, és óvatosan felhúzott. Mikor látta, hogy még mindig nem állok biztos lábakon, fél kézzel magához húzott, míg másik kezében a mikrofont tartva tovább énekelt. Fejemet a vállának döntöttem, és most már mindkét kezemmel az arcomat takartam. Mikor Zayn szólója következett, óvatosan kilestem az ujjaim között, és Zayn vigyorgó képével találtam szembe magam. Mosolyogva visszabújtam a tenyerem mögé, majd éreztem, hogy Harry közelebb hajol hozzám, és a homlokomra egy alig érezhető, leheletnyi puszit nyom. Még jobban belefúrtam a fejem a vállába, és próbáltam felébredni ebből az őrült álomból. Mert ez nem lehetett más. Csak álom. Harry megfogta a kezem, és lassan elhúzta az arcomtól, de továbbra sem engedte el, hanem szorosan összekulcsolta ujjainkat. Éreztem, hogy az arcom nedvesen csillog az eddig eltakart könnyektől. Pislogva néztem rá, ő pedig mosolyogva fürkészte arcom, majd belekezdett a szólójába. Arca olyan közel volt az enyémhez, hogy éreztem forró leheletét, és a szemei gyermeteg élénkséggel csillogtak. Miután befejezte a szólóját, még jobban magához húzott, és szorosan átölelt. Harry válla fölött felpillantva megpillantottam Liamet, aki még mindig engem nézett, és mosolyogva énekelt. Majd ismét Harry következett a dal utolsó sorával, csakhogy ezt nem a szokásos módon adta elő. Úgy tűnt, meg is feledkezett arról, hogy ezt a dalt eredetileg a rajongóinak énekli éppen, és a mikrofont még csak a szájához sem tartva csak belesuttogta a fülembe. A vállam már rázkódott a sírástól, és sejtettem, hogy Harry blézerén lesz egy szép sötét folt a könnyeimnek köszönhetően. Mikor az utolsó akkord is elhallgatott, a többiek is odaléptek hozzánk, és mindannyian átöleltek minket. Így, a csoportos ölelés közepén, reszkető lábakkal, és vörös szemekkel, úgy éreztem, talán ezután minden más lesz. Úgy éreztem, a múltnak nem kell mindent meghatároznia. De aztán ismét eljutott a fülembe a rajongók fanatikus sikítozása, én pedig az álmomból felébredve léptem el Harrytől. Mosolyogva nézett rám, és következő mondatát csak a szájáról tudtam leolvasni:
- Remélem, sikerült teljesítenünk a kívánságod.
A szám megremegett, én pedig, mielőtt még bárki bármi mást mondhatott volna, hátat fordítottam, és lerohantam a színpadról. Tudtam, hogy vissza kéne mennem Riához, tudtam, hogy nem szabadna kimennem az utcára, tudtam, hogy nem ismerem a környéket, de muszáj volt. Kellett egy kis idő. Így hát meg sem álltam egészen a hátsó kijáratig, ahol is egy biztonsági őrt sikeresen kikerülve tovább rohantam. Nem tudtam, merre megyek, de éreztem, hogy most ezt kell tennem. Egy idő után lépteimet lelassítottam, és már csak sétáltam. Időközben beérkeztem egy hatalmas parkba, és megpillantottam egy padot, ami egy utcai lámpa mellett állt, így meg volt világítva. Leültem, és az államat a felhúzott térdeimre támasztottam. Megborzongtam a széltől, nem pont a hűvös éjszakai levegőre voltam felöltözve. Lehunytam a szemem, és csak ültem. Miért… Miért nem adják fel..? Miért nem olyanok, mint mindenki más..? Miért nem ítélnek el elsőre..? Miért akarnak ennyire barátkozni velem..? Miért akarnak bizonyítani..? Miért nem zavarja őket, hogy nem vagyok Ria..? Miért nem hagynak egyedül..? Miért akarnak segíteni..? Akárhogy is próbálkoztam, sehogy sem tudtam választ találni a kérdéseimre. Nem tudom, mióta ülhettem a padon a gondolataimba merülve, de hirtelen a telefonom csörgése zavart meg. Elővettem a zsebemből, és pár másodpercig csak bámultam a kijelzőt, majd felvettem, és határozottan beleszóltam.
- Szia…
- Sam. Örülök, hogy felvetted a telefont. Ezek őrültek. Nem hagynak élni. Te jó ég, el sem tudod képzelni, milyen lehet itt..- csönd- illetve persze, hogy el tudod, hiszen te is voltál már itt. Hogy az istenbe bírtad ki?
- Josh, nyugi… Csak egy hónap az egész…
- Te könnyen beszélsz, nem te ülsz itt ebben a kibaszott börtönben…
- Örülj neki, hogy csak képletesen mondva börtön… sokkal rosszabbul is járhattál volna…- suttogtam.
- Sam. Tudod mire van szükségem.
- Nem megy, Josh. Most nem…
- Azt hiszem, nem hallottál tisztán. Azt mondtam, tudod mire van most szükségem..- hangja egycsapásra átváltott élesre, én pedig lehunyt szemmel bólintottam, miközben a sírás kerülgetett.
- Igen, Josh. Mit szeretnél hallani?
- Választhatsz. Nem akarnék semmit rád erőltetni.
Halkan sóhajtottam, és remegő hangon elkezdtem énekelni. Összeszorítottam a szemem, és nyeltem egy nagyot, majd határozottabban folytattam. (http://www.youtube.com/watch?v=ZIdjEzZGdVI)
A szám közepén megpillantottam egy sötét, kapucnis alakot, amint zsebre dugott kézzel állt egy fa árnyékában. Amúgy is sötét volt, de ott, ahol a hold nem világította meg a járdát, szinte semmit nem lehetett látni. Megfagyott bennem a vér, de tudtam, hogy nem hagyhatom abba az éneklést. Ijedten néztem, ahogy az alak észrevette, hogy nézem, és elkezdett felém közelíteni. Mikor beért az utcai lámpa által megvilágított fénykörbe, megkönnyebbülten az ég felé pillantottam. És onnantól kezdve nem tudtam levenni a szemem az újonnan megjelent alakról. Bár Joshnak szólt a dal, mégis neki énekeltem. És azt hiszem, ezt ő is tudta, mert még közelebb jött hozzám, majd végül leült mellém, és pillantását az enyémbe fúrta. Mikor befejeztem a dalt, a vonal túlsó végén pár pillanatig csönd volt.
- Rendben. Egyébként, ha belegondolok, annyira nem is rossz ez a hely. Ha tudnád, mennyi jó csaj van itt- nevetett fel.
- El tudom képzelni…- suttogtam.
- De azért remélem, azok a beképzelt szépfiúk nem csavarták el a fejedet. Ha megtudom, hogy akár csak egyszer is egy levegőt szívtál azzal a beképzelt, bunkó, nyomorék, fa…
- Nem vagyok hülye, Josh- szakítottam félbe- Olyan keveset vagyok velük, amennyire csak lehetséges.
- Reméltem is. Ha visszamentem, az biztos, hogy még egyszer helyben hagyom azt a pöcsfejet. Már a múltkor is nagyobbat érdemelt volna.
- Josh… Ne csináld ezt. Kérlek, ez nekem..
- Cseszd meg. Mennem kell. Majd hívlak. És ne menj a közelükbe- ezzel letette. Hátrahajtottam a fejem, és nyeltem egy nagyot. Igyekeztem arcomat ismét a jól bevált közömbös álarc alá rejteni, de ez most nehéznek bizonyult.
- Mit akarsz?- kérdeztem végül rekedten. Nem kellet odanéznem, anélkül is tudtam, hogy az arcomat fürkészi. Ránéztem, és belülről darabokra hulltam.- Minek jöttél utánam?- kérdeztem most már nyomatékosabban. Nem válaszolt, csak kibújt a pulóveréből, és a hátamra terítette. Fázósan húztam össze magamon, majd előrefordultam, és csak szótlanul ültem. Pár percig így maradtunk, egyikünk sem érezte szükségesnek, hogy megszólaljon.
- Harry…- néztem végül ismét rá- Mi lesz a koncerttel?
Elmosolyodott, majd megvonta a vállát, én pedig zavarodottan néztem rá.
- Mi? Te ott hagytad a koncertet? Teljesen megvesztél? Azonnal takarodj vissza!
Azt akartam, hogy komolyan vegyen, elvégre nem hagyhatja csak úgy ott a munkáját, a barátait, a rajongóit… de ő csak nevetett.
- Kicsi Sammy, olyan buta vagy.- mosolygott rám, én pedig megborzongtam- Mindjárt éjfél. A koncertnek vége, csak a dedikálásról léptem le.
Döbbenten pislogtam. Az lehetetlen. Te jó ég, mennyit ültem én itt? Aztán a döbbenetem ismét átcsapott dühbe.
- És mégis mit képzelsz magadról, mi? Lelépsz a rajongóid elől? Ők számítanak rád! Basszus Harry, nem teheted ezt velük.
Még mindig csak nevetett, engem pedig kezdett nagyon is idegesíteni.
- Ne nevess már. Ez nem vicces. El tudod képzelni, mit érezhetnek, hogy te nem vagy ott?
Ismét csak megvonta a vállát, de legalább már nem nevetett. Újra ránk telepedett a csend.
- De komolyan. Miért jöttél utánam?
- Miért szaladtál el?- kérdezett vissza, mire csak megráztam a fejem.
- Sok volt nekem. Nem tudom, miért csináltátok, de nem kellett volna…
- Viccelsz? Sam, emlékezz vissza, te kívántad…
Pár pillanatig csak hápogni tudtam.
- Igen, de… De én nem… A kívánságok nem válnak valóra.- néztem rá ismét.
- Hát pedig úgy tűnik, ez most megtörtént- közölte magabiztosan, mire belebokszoltam a vállába.
- Honnan veszed, hogy ezzel teljesült a kívánságom? Attól, hogy egy csapat…
- Elkényeztetett brit kölyök énekelt neked? Az előbb még nem akartad elhinni, hogy ez tényleg megtörtént, merthogy a kívánságok nem válnak valóra- vigyorgott szemtelenül aranyosan, majd átkarolt- Sam, nem minden olyan sötét, és reménytelen, mint ahogy azt te látod…
Lefejtettem magamról a karját, majd hűvösen pillantottam rá.
- Nehogy azt hidd, hogy most olyan nagyon okos vagy. Ettől még nem változik semmi.
- Egy köszönömöt is elfogadnék…- vigyorgott rám, mire már nem bírtam ki, én is elmosolyodtam.
- Az őrületbe kergetsz, Styles- nevettem fel, és fél kézzel összeborzoltam a haját, mert tudtam, hogy ezt utálja.
- De te ezért szeretsz, nem?- mosolyodott el féloldalasan, mire lefagytam. Az agyam önkéntelenül is ismételgette a szavait, és egy kicsit arrébb húzódtam tőle. Azt hiszem, megérezte a hangulatváltozásom, mert az ő arca is elkomorult.
- Szeretnéd, ha…
- Nem.- szakítottam félbe- Bármit, csak ne beszéljünk róla.
Harry pár pillanatig összeráncolt szemöldökkel nézett a szemembe, majd tekintete a számra vándorolt. Elkaptam a tekintetem, és igyekeztem a légzésemet a normálisra igazítani, több-kevesebb sikerrel. Miután a szívverésem gyorsasága sem sodort már életveszélybe, felpattantam.
- Menjünk.- közöltem egyszerűen, mire Harry is felállt, és elindultunk vissza a csarnok felé. A dedikálás szerencsére még tartott, így egyetlen rajongóval sem találkoztunk össze. Mikor már pár perce csendben gyalogoltunk, kezét hirtelen belecsúsztatta az enyémbe, és összekulcsolta az ujjainkat. Hirtelen mozdulattal elrántottam a kezem, és zsebre raktam. Harry összeráncolt szemöldökkel pillantott felém, de nem szólalt meg, és ezért hálás voltam neki. Az út továbbra is csendben telt, egyikünk sem érezte úgy, hogy most lenne itt az ideje a beszélgetésnek, úgyhogy inkább csak sétáltunk egymás mellett. Mire visszaértünk a csarnokba, a csöndes éjszakának már nyoma sem volt. Vakító fényekkel volt az egész épület körbevéve, és rajongók ezrei rohangásztak sikítozva. Igyekeztünk csendben, feltűnés nélkül besurranni a hátsó bejáraton, de az egyik rajongó megpillantotta Harryt, és őrült módjára elkezdte sikítozni a nevét, és felénk rohant. Ekkor a többi rajongó is észrevett minket, és lerohantak. Láttam a kétségbeesést Harry tekintetében, még ő is tudta, hogy ez biztonsági őr nélkül nem pont veszélytelen helyzet. Elleptek minket a tini lányok, leszakították Harryről a blézerét, és elkezdték letépni róla a pólóját is. Meg akarta ragadni a kezem, de a tömeg addigra már elsodort. Kikerekedett szemekkel engedtem, hogy a tömeg vezessen, és még utoljára találkozott a tekintetem Harryével. Aztán a rajongók végképp ellepték, engem pedig kilökött a tömeg az utcára, és épphogy csak meg tudtam állni. Aztán felfogtam, hogy tulajdonképpen mi is történt, és a testem magától reagált. A lábaimból kiszállt az összes erő, pánikszerűen kapkodtam levegő után, és az egész testem remegett. Kicsit késő volt ugyan pánikrohamot kapni, de sajnos nem mondhattam azt, hogy hééé, nyugi, már nincs gáz, ne parázz. Elvesztettem a kontrollt magam felett, és arcomhoz ijesztően kezdett közeledni a járda. Hirtelen erős karok ragadtak meg, és Zayn talpra állított. Belekapaszkodtam, majd kétségbeesetten tekintettem vissza a tömegbe.
- Harry…- suttogtam, mire Zayn csak nyugodtan bólintott. Az agyam félig kikapcsolt, mindent tompán érzékeltem, és csak azt tudtam, hogy szükségem van Harryre. Mikor megpillantottam két hatalmas testőrt felénk jönni, keresztülvágva a tömegen, köztük a jócskán megtépázott Harryvel, elöntött a megkönnyebbülés, de még mindig remegtem. Mikor meglátott, azonnal odalépet hozzám, és engedte, hogy ráakaszkodjak. Minden erőmmel belekapaszkodtam, és úgy éreztem, soha többé nem fogom tudni elengedni. Még mindig nem hallottam semmi zajt, pedig ha hallottam volna, valószínűleg már megsüketültem volna a rajongók sikításától. Harry egy kicsit eltolt magától, és egy halvány mosoly kíséretében végigsimított az arcomon. Csak akkor fogtam fel, hogy már megint elbőgtem magam, mikor elvette a kezét, és ujjain megcsillanni láttam a könnyeimet. Szorosan lehunytam a szemem, és igyekeztem összeszedni magam. Elléptem tőle, és a kézfejemmel letöröltem az arcomról a maradék nedvességet. Harry kedvesen rám mosolygott, majd kezét ismét az enyém felé közelítette.
- Jól vagy?- kérdezte csendesen, én pedig ebben a pillanatban meghallottam a körülöttünk lévő rajongók sikítását, és megpillantottam a két oldalunkon álló biztonsági őröket. Ismét elrántottam a kezem, és csak bólintottam. Pedig tudtam, hogy ő is tökéletesen tisztában volt azzal, hogy ez nem így van. A biztonsági őrök kíséretében aztán biztonságban visszaértünk a csarnokba, majd onnan szinte egyből be kellett szállnunk a buszba, hogy visszavihessen minket a hotelbe, hogy aztán holnap tovább induljunk… Én már teljesen össze voltam zavarodva, és nem vágytam másra, csak egy kiadós alvásra. Úgy éreztem, legalább egy éve ébren voltam, és igazából körülbelül annyi idő alatt is szokott ennyi minden történni velem. Alig fél óra múlva aztán ruhástól, megkönnyebbülten vetettem be magam az ágyamba, és ügyet sem vetettem Ria faggatózására. Nem lett volna erőm elmesélni. De az igazság az, hogy ha lett volna, valószínűleg akkor sem mondtam volna neki semmit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése