Sam
Hunyorogva résnyire nyitottam a szememet, és igyekeztem nem megvakulni a kora reggeli napsütéstől. Az igazság az, hogy fogalmam sincs, éppen hol vagyunk, város-város, kit érdekel? Kótyagosan oldalra fordítottam a szemem, végigpásztázva így a csendes hotelszobát, de megérzéseimnek megfelelően senkit nem pillantottam meg, így visszafordultam a fal felé, és a takarót az arcomba húztam. Rasztáim az arcomba hulltak, és levegőt is alig kaptam a hajtömegtől, de egyáltalán nem érdekelt. Óvatosan lehúztam a fejemről a takarót, aztán az ágy melletti éjjeliszekrény felé nyúltam a cigisdobozomért. Csakhogy a mozdulat közepén pillantásom egy barna, kopott bőröndre esett, én pedig lefagytam. Szám kissé elnyílt, szemeim kikerekedtek, látásom elhomályosult, kezem pedig úgy maradt, előrenyújtva. És magukba szippantottak az emlékeim.
Csendesen sétáltam, és a gondolataimba merültem. Körülöttem minden aranysárga, és vörös volt, lépteim nyomán pedig hangosan zörgött az avar. A szél kissé csípte a szemem, így feljebb húztam a sálamat, ami így eltakarta az egész arcomat. Kissé hunyorogtam, miközben a megszokott helyem felé sétáltam, aztán megláttam valami nagyon nem odaillőt, és megtorpantam. Ugyanis a fűzfa tövében egy srác ült. Nem láttam az arcát, mivel fejét felhúzott lábaihoz nyomta, de göndör haja baromi ismerős volt. Meglepetten mértem végig a fekete bőrkabátjától kezdve egészen a menő, vadiúj (és minden bizonnyal bazidrága) cipőjéig. Oldalra billentettem a fejem, és a mellkasomhoz szorítottam a bőrkötéses jegyzetfüzetemet. Ekkor kissé összerezzent, és hirtelen felpillantott, egyenesen rám. Arca döbbenetet tükrözött, és testtartása azonnal megváltozott. Eddigi feszültsége helyét most erőltetett lazaság vette át. Fél szemöldökét felhúzta, és iszonyat flegmán nézett rám. Megszoktam már, kiérdemeltem egyszer-kétszer ezelőtt is ezt a pillantást, azonban a szemében most valami olyasmit láttam, amit eddig még soha: fájdalmat. Percekig álltam egy helyben, miközben azon gondolkoztam, hogy most végül is leüljek-e, vagy inkább menjek. Aztán arra jutottam, hogy a fenébe is, hiszen ez az én helyem, ő pofátlankodott ide, így szokásomhoz híven letelepedtem, persze tőle jó fél méteres távolságra, és a vállamat megvonva kinyitottam a füzetemet. Tőlem aztán ülhet itt, ha azt hiszi, azzal, hogy idegesen bámul azokkal a csodálatosan zöld szemeivel, elijeszt engem, akkor nagyon is téved. Igyekeztem nem tudomást venni a jelenlétéről, de még én is éreztem egyfajta feszültséget, ami csak úgy áradt belőle, és sejtettem, neki ez most elég ciki helyzet. Sóhajtva becsuktam a füzetet, és hátamat a fa törzsének döntöttem. Ugyan az arca semmilyen érzelmet nem mutatott, és tekintetével az előttünk elterülő, hatalmas vizet pásztázta, tudtam, a szeme sarkából engem figyel. Az ajkamba haraptam, majd letettem a füzetemet magam mellé, és nemes egyszerűséggel odamásztam hozzá, letérdeltem mellé, és átöleltem. Nem tudtam, mit fog szólni. Úgy gondoltam, hogy azonnal ellök magától, majd leporolja magát, és idegesen arrébb áll. Hát… tévedtem. Teste egy pillanatra megfeszült, majd kezeit tétován a hátamra tette, és állát a vállamra támasztotta. Éljen. Telibe talált. Percekig ültünk így, és éreztem, ahogy a körülötte levő levegő egyre kevésbé feszült. Végül elhúzódtam tőle, és mosolyogva pásztáztam az arcát. Állkapcsát erőteljesen összeszorította, és miután kissé elhúzódott tőlem, a vizet kezdte pásztázni. Na jó, komolyan, mi olyan érdekes azon a tavon?
- Mit akarsz?- nézett rám végül, és hangja színtelen volt. Meglepődve néztem rá, és kissé összeráncoltam a szemöldököm.
- Hogy mivan?- nevettem el magam végül, mert tényleg nem értettem a kérdését.
- Ne nézz hülyének. Minek ölelgetsz te engem? Mert akárhogy is szeretnéd, nem tudlak behozni a társaságomba- döbbenten néztem rá, aztán kissé indulatosan megráztam fejem.
- Hogyhogy minek ölelgetlek? Láttam rajtad, hogy szarul vagy, gondoltam, talán jólesne- vontam meg vállam, és elkaptam egy értetlenkedő pillantását.
- Jó vicc colt. Tényleg.- jegyezte meg végül gúnyosan, én pedig megforgattam a szemem.
- Egek, Harry. Ne hidd már, hogy minden körülötted forog. Kösz szépen, nem kérek a társaságodból. Annyi történt, hogy tudom, néha mekkora szüksége van az embernek egy ölelésre, származzon az akárkitől is. De bocs, ha ezzel valami törvénybe ütközőt követtem el.- ültem vissza az eredeti helyemre, és a füzetet újra az ölembe tettem. Nem mondott semmit, legalább negyed órát csöndben ültünk egymás mellett, én pedig belemélyedtem az írásba, így ijedten hőköltem hátra, mikor a látókörömbe egyszer csak bekerült egy sötétbarna göndör hajkorona, és eltakarta előlem a füzetem felét. Idegesen csaptam össze, aztán kérdőn Harryre néztem, aki csak vigyorgott rám.
- Mit írsz?- kérdezte végül.
- Semmit- vágtam rá reflekszből, mire csak még szélesebben elvigyorodott.
- Titkos? Csak nem rólam írsz?- húzogatta a szemöldökét, mire elnevettem magam, rácsaptam egyet a vállára, erre ő elhúzódva ijedt arccal kezdte simogatni az érintett testrészt.
- Tessék- nyújtottam felé mosolyogva a füzetet, miközben felhúztam az egyik szemöldököm. Mohón feltépte, és szemével vadul pásztázta a sorokat, aztán értetlenül megrázta a fejét, és aggodalmas arccal nézett rám.
- Ez meg milyen nyelv?
- Magyar- mosolyodtam el halványan, majd tekintetem a tó túlpartján ücsörgő öreg nénire siklott, aki éppen a kacsákat etette száraz kenyérrel.
- De te nem angol vagy?- ráncolta a szemöldökét, mire aprót bólintottam.
- De igen. Csak a gyerekkorom nagy részében Magyarországon éltem- motyogtam, aztán tekintetem belefúrtam az övébe- És most mesélj- néztem rá határozottan, mire láttam, hogy kissé összerezzent.
- Mi?- kérdezte kínosan felnevetve, én pedig jelentőségteljes pillantást küldtem felé, mire sóhajtott. Magam sem tudom, miért, de beszélni kezdett. Baromi sokáig beszélt, igazából be nem állt a szája, sokszor poénkodott, de néha betekintést engedett nekem a komolyabb énjéhez is, amit még sosem volt szerencsém megpillantani. És elmondása szerint másoknak sem. Mert a szerepéhez nem illene ez az énje. Csodálkozva hallgattam, szinte ittam a szavait, és törökülésbe helyezkedve, kezeimmel a térdemen támaszkodva néztem. Nem nagyon szóltam közbe, hagytam, hogy kibeszélje magát, csak néha hagyta el a számat egy-egy halk nevetés. Annyi mindent mondott nekem, hogy néha azért kértem tőle egy perc szünetet, hogy feldolgozzam az információkat. Ilyenkor mosolyogva nézett, és várta a jelzésemet, miszerint folytathatja. Az érzelmeknek eléggé nagy skáláját láttam az arcán végigsiklani, ami eléggé meglepett, ugyanis eddig még csak két arckifejezését ismertem: a flegma ’énmindentleszarok’ nézését, és a csajozós ’gondolatbanmárrégpucérvagy’ vigyorát. Ezek közül azonban most egyiket sem alkalmazta. Viszont volt, hogy tekintete boldogan felcsillant, aztán pár másodperc múlva már szikrázott a dühtől. Később hangja elcsuklott, és igyekezte kerülni velem a szemkontaktust, majd ismét dühödtté vált. Olyan dolgokat mondott el nekem, amikről tudom, még soha nem beszélt senkinek. Ugyanis, mint megosztotta, senkivel sem lehet teljesen őszinte, mivel mindenki előtt álarcot visel. Egyszer csak azt vettük észre, hogy a nap sugarai eltűntek, mi pedig szürke félhomályban ültünk a fa tövében. Meglepődve néztem körül, egyáltalán nem érzékeltem az idő múlását, aztán sóhajtva szedelőzködtem fel.
- Kérhetek valamit?- kapta el a karom hirtelen, mire lenéztem rá, és tekintetem belefúrtam az övébe.
- Ne aggódj, Styles. Köztünk marad- mosolyodtam el halványan, mire kissé megkönnyebbülten tápászkodott fel, de azért még mindig feszült volt. Tudtam, hogy nem hisz nekem. Miután elköszöntük, a hazafelé vezető utat végiggondolkoztam. Ugyan kétszer majdnem elütött egy autó, de még ez sem tudta kiűzni a fejemből az érzelmektől túlcsordult, csillogó zöld szempár emlékét.
Gondolataimból az zökkentett ki, hogy nemes egyszerűséggel kiestem az ágyamból. Kezemmel azonnal a vállamhoz kaptam, ugyanis sikeresen nekiestem a bőröndnek, és most a fájdalom erős hullámokként lepte el az egész testemet. Halkan káromkodva tornáztam fel magam ülő pozícióra, majd tekintetem a bőröndre esett. Hirtelen ötlettől vezérelve kinyitottam, és nyeltem egy nagyot. Lassan kiemeltem belőle egy feketére festett dobozt, és percekig csak néztem. Aztán nagyot sóhajtottam, és a fedelét elkezdtem lassan leemelni. A következő pillanatban gyorsan visszaraktam rá a fedőt, a szemeimet pedig szorosan összeszorítottam. Ösztönösen a cigisdobozom felé nyúltam, és baromira nem érdekelt, hogy Ria utálja, ha a közös szobánkban rágyújtok. Egy cigivel a kezemben már kissé könnyebben sikerült megszabadítanom a dobozt a tetejéről, és sóhajtva túrtam bele a benne lévő papírtömegbe. Kissé remegő kézzel húztam ki belőle egy véletlenül kiválasztott papírdarabot, aztán lassan széthajtogattam. Halványan elmosolyodtam az ismerős kézírás láttán, az orrom pedig enyhén csípni kezdett. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy az emlékek újra visszasodorjanak a múltba.
Halvány mosollyal vettem ki a szekrényemből a papírcetlit, amiről nagyon jól tudtam, hogy ki hagyta ott nekem. Éppen hajtottam ki, mikor valaki hirtelen bevágta az orrom előtt a szekrényajtómat, és vigyorogva a mellettem lévő szekrénynek dőlt. Szemforgatva néztem Dave-re, az egyik legidegesítőbb osztálytársamra, aki csak elkezdte húzogatni a szemöldökét, majd egy óvatlan pillanatban kikapta a kezemből a papírfecnit. Ijedten kaptam a keze után, de gyorsabb volt, és a háta mögé rejtette a cetlit.
- Mi az isten? Csak nem szerelmes leveled jött?- kérdezte gúnyosan, aztán erőltetett, töprengő arcot vágott, és elröhögte magát- Ja, bocs rólad van szó. Mégis ki küldene neked szerelmes levelet? Vagy van akkora barom ebben a suliban, akinek bejössz? Te jó ég, milyen suliba járok…- vigyorgott lekezelően, majd odakiáltott pár most érkező menő srácnak- halljátok, milyen dudva helyre járunk már. És még ezt nevezik sulinak. Még olyan szerencsétlen is akad, aki ennek itt- mutatott rám- levelet küld- kapta elő a farzsebébe süllyesztett levelet, és meglengette a fiúk felé. Idegesen rágtam a számat, és erősen gondolkodtam a megoldáson. Tudtam, ha felismeri a kézírást, abból bajok lesznek. Nem nekem. Hol érdekel engem az, hogy mit gondol rólam? Viszont tudtam, hogy Harry-nek fontos, hogy ne derüljön ki, így az agyam vadul kattogott, miközben a többi srác vihogva közelebb jött hozzánk.
- Ja, ezen már én is gondolkoztam. Szar ez a hely. Nekünk kéne leellenőriznünk a felvételizőket. Mekkora partik lennének már, ha azok járnának ide, akiket mi akarunk… Nem pedig ilyenek- bökött felém egy szőke srác, akinek a nevét nem tudtam, de az arcát ismertem, nagyon nagy menőnek számít. Tekintetem hirtelen összetalálkozott Harryével, aki kissé kétségbeesve pillantott felém.
- Na jó, megöl a kíváncsiság, olvassuk, mit írtak a bálnának- röhögte el magát Dave, mire a többiek körbeállták.
- Te jó ég, hagyd már, te disznó. Azért ez már tényleg pofátlanság- szólalt meg ekkor Harry határozott hangon, én pedig csodálkozva pillantottam felé.
A fiúk összenéztek, aztán elröhögték magukat.
- Halljátok basszus. Harryt megszállta az illendőség szelleme- vigyorodott el Dave, és ezek után zengett a folyosó a többiek röhögésétől. Dave hozzám fordult, felém nyújtotta a papírfecnit, majd kissé meghajolt, és elváltoztatott hangon szólat meg- Elnézését kérem, hölgyem, amiért majdnem beléptem a magánszférájába. Természetesen meg fogom gyónni, és büntetésül hetekig kukoricán fogok térdepelni- a fiúk szakadtak, Dave pedig felegyenesedett, és flegma arccal hozzám vágta a papírt. Hirtelen jött a mozdulat, és miután sikeresen leejtettem a földre, sóhajtva hajoltam le érte. A bunkók visítva vihogtak a bénaságomon, én pedig csak szemforgatva felkaptam a papírt, és vissza se nézve kisétáltam a suliból. Mikor végre biztonságos távolságba kerültem az épületből, széthajtogattam a papírt, és mosolyogva olvasni kezdtem.
’ Hééé, jól vagy? Mekkora bunkók már ezek az idióták, nem hiszem el. Kitartás, Sammy!:) Ma nem tudunk találkozni, bunkóékkal kell mennem valami idióta focimeccsre, állítólag az összes jó arc ott lesz, és ha kihagyom, levesznek a menők listájáról, ergo kötelező a megjelenés. Képzelheted, mennyi kedvem van hozzá… Ráadásul Eleanor is ott lesz, akivel most már mindenki szerint ideje lenne össze jönnöm. Azért én még húznám egy darabig, minél később annál jobb. Vigyázz magadra, és holnap nem úszod meg a találkozást!! Harry’
Kissé csalódottan néztem vissza a suli felé, legbelül viszont boldog voltam. Mindig megmosolyogtattak ezek a titkos levelek, mert ezáltal tudtam, hogy akármennyire is úgy látszik, nem csak a sulin kívül gondol rám, és ez jól esik. Mondjuk, eleinte kissé meglepő volt, hogy azóta az ominózus délután óta minden egyes nap találkoztunk délután, suli után a parkban, és össze-vissza beszéltünk mindenről. Ami még furább volt, hogy bárhol máshol, ahol esetleg összefuthattunk volna valakivel, idegenként viselkedtünk. De a helyzet az, hogy ezek a levelek mindig kárpótoltak. Sőt igazság szerint, egyetlen pillantás azokra a zöld szemekre kárpótolt, mindenért.
Kissé összerezzentem, majd a papírt tartó kezem csuklójával letöröltem egy-két kósza könnycseppet a szemem sarkából. Szipogtam párat, aztán a kezemben tartott cigire pillantottam. Annyira elbambultam, hogy a cigi már szinte teljesen elégett, a hamu viszont nem esett le, így tulajdonképpen egy hamu-rudat tartottam a kezemben. Kissé megpöcköltem a filter végét, mire az egész adag hamu a papírdarabok közé hullott. Sóhajtva raktam vissza a papírt, miután még egyszer átfutottam a sorokat rajta, és visszaraktam a dobozra a fedelét. Úgy gondoltam, ennyi elég egyszerre. Miután elnyomtam a parkettán a cigimet (hú, mit fogok én még ezért kapni), visszazártam a bőröndöt, és visszatornáztam magam az ágyamra. A hasamra feküdtem, és miközben a könyökömre támaszkodtam, pillantásom a csuklószorítómra esett, és újra hallottam magam előtt Harry hangját…
- Mit gondolsz erről a dalról?- pattant mellém hirtelen, mire összeráncolt szemöldökkel néztem fel a füzetemből. Lassan már hozzászoktam, hogy néha csak úgy megjelent. A föld már kissé fagyos volt, lehelete pedig fehér füstként szállt az ég felé. Mosolyogva elvettem tőle a felém nyújtott papírt, elolvastam a szöveget, aztán kérdőn pillantottam rá.
- Nem ismerem- ráztam a fejem, mire azt hiszem, kissé meghökkent.
- Ilyet ne merj még egyszer mondani, különben soha többé nem találkozhatunk- nézett rám komolyan, mire elnevettem magam. Az ő arcán is megjelentek a jól ismert gödröcskék, aztán halkan énekelni kezdett. Igyekeztem nem elveszni azokban a csillogó szemekben, és a hangjára figyelni, csak hát… elég nehezen ment. Megráztam a fejem, és végre sikerült teljes mértékben a hangjára koncentrálnom. Mikor befejezte, és érdeklődve nézet rám, elmosolyodtam.
- Tetszik. Bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy nekem az összes dal tetszene a te hangoddal, szóval azért ebből ne vonj le túl nagy következtetéseket…- felnevetett, én pedig mosolyogva a fülem mögé tűrtem a hajam. A pulcsim ujja a mozdulattól kissé felcsúszott, így gyorsan lerángattam, de elkéstem vele. Harry egy pillanatra ledermedt, majd hirtelen mozdulattal megragadta a karom, és mélyen a szemembe nézett.
- Sammy…- suttogta- Mi volt az?- pillantott a kezem felé egy pillanatra, de csak azért, hogy tekintetét aztán újra az enyémbe fúrja. Erőteljesen kirántottam a kezem a kezéből, és kissé elfordultam tőle.
- Semmi- közöltem szárazon, mire pár pillanatig csak néma csend volt a válasz. Aztán egyszer csak Harry elém térdelt, és erőteljesen megfogta a kezem.
- Csak a macskánk…- nyögtem ki elhalóan, mikor láttam, hogy elkezdte felhúznii a pulóverem ujját. Szorosan lehunytam a szemem, és hallottam, ahogy halkan felszisszent. Utána pár percig nem hallottam semmit, és mozgást sem érzékeltem, úgyhogy kezdtem kissé megijedni, hogy mi történt. Aztán a következő pillanatban gyengéd érintést éreztem a csuklómon. Hirtelen kinyitottam a szemeimet, és döbbenten néztem, ahogy Harry óvatos puszit nyomott a sebhelyeimre. Aztán mélyen a szemembe nézett, de nem mondott semmit. Szótlanul ültünk egymással szemben, és csak a tekintetünkkel kommunikáltunk. Tudtam, hogy azt várja, mondjak valamit, de valahogy nem tudtam rávenni magamat, hogy megszólaljak. Törökülésbe helyezkedett, és kezemet továbbra is kezei közt tartva hüvelykujjával elkezdte simogatni a vágásnyomokat. Nem tudom, meddig ültünk így, csendben, de egy idő után lehunytam a szemem, és halkan beszélni kezdtem.
- Nem tudok rá normális magyarázatot adni. Egyszerűen csak érezni akarom, ahogy fáj. Mert ez annyival valóságosabb, annyival… egyszerűbb fájdalom, mint az, amit amúgy érzek. Mert fáj. Nagyon fáj. Annyira, hogy azt már nem bírom elviselni. Minden este hazamenni az apámhoz, kétszavas, semmitmondó válaszokat adni azokra a kérdéseire, amikre igazából nem is érdekli a válaszom. Nem tudod elképzelni, milyen érzés. Szarik rám, pedig elvileg ő az apám… Szeretem, persze, és tudom, hogy anya halála miatt ilyen, csak… Csak nekem szükségem lenne rá. Valakire, akivel együtt gyászolhatok. Tudom, hogy ez gyerekes, hiszen már régen volt, de így… én nem tudok túl lenni rajta. Pláne, hogy a nővérem egészen egyszerűen Magyarországon maradt. És az a sok negatív hatás, ami a suliban is ér… Félre ne érts, nem érdekel mások véleménye… Csak egy idő után azért nem túl kellemes az a légkör… És amikor ezt csinálom… akkor érzem, ahogy átjár a megkönnyebbülés. Valahogy… olyan jó érzés- nyitottam ki végül a szememet, és Harry aggódó tekintetével találtam szemben magamat. Nem mondott semmit, csak közelebb hajolt hozzám, és átölelt. Fejemet belefúrtam a vállába, és elöntött egyfajta biztonságérzet. Percekig ültünk így, aztán mikor kissé elhúzódtam, Harry halvány mosollyal nézett rám.
- Én itt vagyok neked, Sammy. Tudom, hogy nem ugyanaz, de segíteni fogok, amiben csak tudok. És együtt megoldjuk a problémákat, jó?- mosolyodott el halványan- Megígérem, hogy amíg engem látsz, ilyen dolgok még csak az eszedbe sem fognak jutni, oké?- fogta meg újra a kezem, mire halványan elmosolyodtam, aztán letöröltem a szemem sarkán éppen kibuggyanó könnycseppet.
Halk kopogásra figyeltem fel, és egyből felkaptam a fejem. Kikaptam a táskámból egy hosszú, bő, barna pulóvert, belebújtam, aztán lassan az ajtóhoz lépkedtem. Semmi kedvem nem volt a társasághoz, de tudtam, ha például Jason az, úgysincs menekvés. Sóhajtva résnyire nyitottam az ajtót, aztán majdnem hátra estem. Ugyanis az ajtó előtt álló személy amint látta, hogy elkezdett nyílni az ajtó, egyből erősen meglökte azt, engem így sikeresen hátralökve. Döbbenten pislogtam a kitárt ajtóban álló Harryre, aki szikrázó szemekkel meredt rám, és bevágta maga mögött az ajtót. Mikor elindult felém, ösztönösen hátrálni kezdtem. Addig sikerült hátrálnom, míg a hátam nekiütközött az ajtóval szemben levő falnak., de Harry nem állt meg, továbbra is feszülten lépkedett felém. Lélegzetem kissé felgyorsult, mikor tőlem alig öt centire lefékezett, és idegbetegen meredt rám. Pillantásom az erősen összeszorított ajkaira siklott, majd gyorsan elkaptam a tekintetem, és oldalra fordítottam a fejem.
- Mit akarsz?- kérdeztem erőtlenül, mire Harry ökölbe szorított keze előrelendült, én pedig némán felsikoltottam. Arcomtól alig öt centire ütött bele a falba teljes erőből, én pedig a szám elé kaptam a kezem, és tágra nyílt szemekkel figyeltem az arcát. Tekintetét az enyémbe fúrta, és láttam, ahogy arcvonásai kissé ellazultak. Arcát lassan elkezdte az enyém felé közelíteni, mire hirtelen mozdulattal oldalra léptem, így tisztes távolságba kerülve tőle, és csípőre tettem a kezem. Harry is ellépett a faltól, és ismét idegesen meredt rám.
- Miért tetted?- förmedt rám, mire kissé hátrahőköltem- Miért kellett mindent tönkretenned? Hmm? Miért kellett a feje tetejére fordítanod az életemet? Miért kellett törődnöd velem? Miért kellett azt a hülyeséget kérdezned?- szinte levegőt sem vett, egymás után vágta a fejemhez a kérdéseit, én pedig megsemmisültem álltam egyhelyben, aztán kissé észbe kaptam, hozzáléptem, és mutatóujjammal ráböktem a mellkasára.
- Te beszélsz, Styles? Komolyan te kezdesz el vádaskodni? Hogy lehetsz ennyire önző, te idióta? Hogy van képed ideállni, és a hülyeségeiddel fárasztani?- kérdeztem tőle indulatosan, mire fejét kissé hátradöntötte, szemét lehunyta, és ellépve tőlem feszülten leült az ágyamra. Könyökével a térdeire támaszkodott, fejét pedig a két tenyere között tartotta. Csendben vártam pár percet, amíg kissé lenyugodott, majd elindultam felé. Leültem mellé, mire erőteljesen hátravágta magát, és hátán feküdve, arcát a tenyerei közé rejtette.
- Hol vannak a többiek?- kérdeztem halkan, miközben felhúztam a lábaimat, és az államat a térdeimre támasztottam.
- Nem tudom. Valahova eltűntek- motyogta a tenyereibe, mire előrenyúltam, és lefejtettem kezeit az arcáról.
- Jól vagy?- fürkésztem az arcát, mire hirtelen mozdulattal felült, és idegesen nézett rám.
- Még te kérdezed tőlem?- kérdezte halkan, én pedig halványan elmosolyodtam, és megvontam a vállam.
- Tök mindegy. Az időt nem tudjuk visszaforgatni. Engem aztán teljesen hidegen hagy, hogy ki tud erről, és ki nem. Neked viszont ez valahogy nem ennyire mindegy- néztem a szemébe, mire összeráncolta a szemöldökét, és törökülésbe helyezkedett.
- Sammy… - kissé összerezzentem, de azért kérdőn vártam a folytatást- Elmondhatom?
Ajkamba haraptam, és kissé elgondolkozva pillantottam oldalra, aztán visszanéztem rá, és bólintottam. Szólásra nyitotta a száját, de ebben a pillanatban valahonnan a táskám legmélyéről elkezdett üvölteni a telefonom (http://www.youtube.com/watch?v=0mzSFcUEJWU), én pedig lehunytam a szemem. Vagy egy fél percig csak csendben ültünk egymással szemben, a csengőhangomat hallgatva, mikor felpattantam, és eszeveszett tempóban kezdtem kihajigálni a cuccokat a táskámból. Természetesen a legalján volt a telefonom, és amint megpillantottam, egyből megnyomtam a hívás fogadása gombot, és a fülemhez emeltem a készüléket.
- Mi a szar van már? Legközelebb már fel sem fogod venni ezt a kibaszott telefont?- kérdezte egy durva hang a vonal túlsó végén, mire kimért mozdulatokkal visszaültem az ágyra.
- Bocs, csak… zuhanyoztam- köszörültem meg a torkom.
- És? Kit érdekel? Inkább mondj valamit a külvilágról. Baromi idegesítő hogy teljesen el vagyok zárva mindentől, és azt se tudom, mik történnek odakint.
Ajkamba haraptam, és idegesen Harry-re néztem, aki csak fürkészve nézte az arcom.
- Semmi érdekes, Josh. Tényleg. Minden unalmas nélküled.
- Akkor jó. Alig várom már, hogy visszamenjek. Na, nem mintha azok a nyomorékok hiányoznának. De itt senkinek sem olyan csontos a segge, mint neked. Igazán eljöhetnél meglátogatni.
- Persze, hogy aztán benyomjanak valami fehér, kipárnázott szobába, ugye?- kérdeztem gúnyosan mire Josh felnevetett.
- Ugyan… biztos nem emlékeznek már arra a kis incidensre…
- Josh… felgyújtottam a fél épületet, hogy ki tudjak szökni- emlékeztettem, mire csak újra felröhögött, én pedig a szám elé kaptam a kezem, ugyanis közben eszembe jutott, hogy Harry is itt van.
- Jó, mindegy. Na bassza meg, mennem kell. Este hívlak. Kerüld őket- tette le a telefont minden további nélkül, én pedig pár pillanatig csak meredtem a mostanra elsötétült képernyőre, majd kelletlenül Harry-re néztem.
- Hallgatlak- helyezkedtem el kényelmesen, mire homloka kissé kisimult, és a szeme sem volt már annyira fénytelen.
- El nem tudod képzelni, min mentem keresztül…- kezdte lassan, aztán gyorsan közbevágott a saját mondatába- Persze nyilván nem annyi mindenen, mint te, de érted…- államat ismét a térdeimre támasztottam, és kíváncsian figyeltem arcvonásait- Szóval.. hol is kezdjem? Jó. Emlékszel, a fél suli tudott arról a dologról, pedig te senkinek nem mondtál semmit…- bólintottam, mire folytatta- Eleanor volt. A padodban talált egy füzetet, amibe leírtad, előtte levő este kaptam egy telefont, miszerint körbetelefonálta a fél sulit, már mindenki tud róla, és akkor már nem tudtam mit csinálni… Még mindig nem értem. Miért? Sammy, tudtad a válaszom. És mégis életem legnehezebb döntésére kényszerítettél.
- Hogy érted?- néztem rá összeráncolva a szemöldököm. Felsóhajtott, és igyekezett kerülni a pillantásom.
- Választanom kellett életem legfontosabb személye, és az addigi életem között. Egész éjjel forgolódtam, egyszerűen nem tudtam elaludni, és úgy éreztem magam, mint egy mosott rongy. Nem véletlen volt másnap napszemüveg rajtam. Annyira be voltak dagadva a szemeim, hogy én is megijedtem saját magamtól… Amint kimondtam azokat a szavakat, már tudtam, rosszul döntöttem. Csak az a hülye büszkeségem. Amikor aznap elmentem a parkba, és te nem voltál ott… Azt hiszem, összedőlt bennem egy világ. Aztán, ugye sokáig nem jöttél suliba, én meg elmentem hozzátok, és…
Ijedten felkaptam a fejem, és kikerekedett szemekkel meredtem rá.
- Hogy mit csináltál?- emeltem fel kissé a hangom, mire lesütötte a szemét.
- Elmentem hozzátok, és apukád nyitott ajtót. Kiderült, hogy ő úgy tudja, te végig rendesen jártál suliba, semmi furcsát nem látott rajtad, és hazug baromnak nevezett, amiért megpróbáltam befeketíteni a lányát előtte. Aztán megint jöttél suliba. Egész álló nap figyeltelek, de te egyetlen pillanatra sem néztél felém. Mikor láttam, hogy még a tanárokhoz sem szólsz ez szót se, akkor sem amikor kérdeznek, bepánikoltam. Aznap délután sem jöttél a parkba, én pedig szenvedtem. Akármennyire is akartam, még a többiek előtt sem tudtam eltitkolni, hogy bajom van. Senki nem értette, hogy miért vagyok annyira… elkenődve.- csendben figyeltem a bűntudatot árasztó szemeit- Aztán elért a sulihoz a hír, miszerint az apád meghalt, te pedig elvonóra kerültél. Senki nem tudta, miért, de mindenki ledöbbent. Azt hiszem, sokan ráébredtek arra, tulajdonképpen mit is tettek. Amit én éreztem, azt pedig nem tudom szavakba foglalni. Anyám elküldött még pszichológushoz is, mert nem tudott velem mit kezdeni. Az éjszakákat végigsírtam, nappal pedig csak bámultam magam elé. És annyiszor próbáltalak megkeresni…
Láttam, hogy egy könnycsepp lassan útjára indult a szeméből az álla felé, ezért odahajoltam hozzá, és mutatóujjammal végigsimítottam az arcán. Annyira rég láttam ilyen sebezhetőnek. Megremegett az ajkam, és felfelé pislogtam, hogy még véletlenül se kezdjek el sírni, aztán lehajtottam a fejem, és igyekeztem közömbös álarc mögé rejteni az érzéseimet. Mikor ez sikerült, lassan újra ráemeltem a tekintetem, és láttam, ahogy összeráncolt szemöldökkel pásztázott a tekintete a lábaimon.
- Figyelj, mégis miért…- kezdte volna, de gyorsan közbevágtam. tudtam, miről akar beszélni. Tudtam, hogy az érdekli, tényleg emiatt lettem-e olyan, amilyen. De ez nekem még korai volt.
- Nem miattad volt. Egyszer már mondtam. Ne hidd, hogy körülötted forog a világ- közöltem vele száraz hangon, és elfordulva tőle felkaptam az asztalról a cigisdobozomat. Harry csendben nézte, ahogy meggyújtottam egy cigit, aztán gyengéden átkulcsolta ujjait a csuklómon. Ösztönösen elrántottam a kezem, mire csak összeráncolt szemöldökkel nézett rám. A következő pillanatban kivágódott a szoba ajtaja, és Ria lépett be rajta Louis-val, és Natalie-val. Nevetve beszélgettek, aztán, mikor megpillantottak, Louis és Ria megtorpantak, és érdeklődve néztek először ránk, aztán egymásra.
- Na itt meg mivan?- kérdezte Ria, mire elkaptam a fejem, és hallottam, ahogy Harry szótlanul, halk léptekkel elindult kifelé.
- Hé, haver, az a bajod, hogy annyi rajongó elpártolt tőled? Ne is törődj vele, hiszen te nem tettél semmi rosszat- mondta vidáman Louis, miközben Harry után indult kifelé a szobából, és fél karral átölelte. Idegesen néztem utánuk, és csak reménykedni tudtam, hogy meg fogják tudni oldani, hogy ha kiderül, ne legyen ebből az egészből veszekedés. Ria összeráncolt szemöldökkel nézett a fiúk után, aztán megvonta a vállát, becsukta az ajtót, és észbe kapva elkezdett velem kiabálni, amiért képes voltam összefüstölni a szobát, ráadásul úgy, hogy Natalie is itt tartózkodik. Hátamat a falnak támasztottam, és szó nélkül hallgattam a fejmosását, miközben Natalie mosolyogva odaült mellém, és fejét az ölembe hajtotta...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése