- Harry…- szólaltam meg elfúló hangon. Megköszörültem a torkom- Mégis mit csinálsz itt?
Nem szólalt meg, csak halkan becsukta maga mögött az ajtót, és lassan leült elém a földre. Felvette az ollót a földről, és elkezdte forgatni a kezében. Csendben figyeltem a mozdulatait. Arrébb tette az ollót, majd a szemembe nézett. Nem szólalt meg, csak csendben figyelt. Az arcomra száradt könnyek mellé most újabbak társultak. Úgy éreztem támadnom kell.
- Most komolyan itt tervezel ülni? Akár el is mehetnél.
- De nem fogok- közölte halkan, de határozottan.
- Miért?- kérdeztem döbbenten.
- Mert ha elmegyek, senki nem lesz, aki megakadályozza, hogy ilyeneket csinálj- mutatott az ollóra, majd kezével óvatosan végigsimított az alkaromon a könyökömnél kezdve, végül ujjait rákulcsolta a kezemre. Szorosan lehunytam a szemem, és kicsit megszorítottam Harry kezét. Hirtelen elengedte a kezem, ami így elernyedve a padlóra esett, és halkan koppant. Mikor kinyitottam a szemem, azt vettem észre, hogy Harry éppen húzta le magáról a pólóját. Pislogva néztem rá.
- Harry, ugye tudod, hogy ez nagyon undorító?
Küldött felém egy macsós vigyort, majd a már levett pólójával letörölte a csuklóm, és miután fölcsavarta, a kezemre tekerte, egyfajta kötésként. Nem bírtam ellenkezni, pedig mindennél jobban akartam.
- Miért van itt?- kérdeztem halkan.
- Mert a nővéred, és szeret téged. És szeretné, ha te befogadnád az életedbe, és nem zárkóznál el tőle.- közölte egyszerűen. Lehajtottam a fejem.
- És te miért vagy itt?- kérdeztem alig halhatóan. Hang szinte nem is jött ki a számon, csak leheltem a szavakat. Pár másodpercig gondolkozott. Hirtelen megvilágosodtam, így felkaptam a fejem- Basszus, te most komolyan azért csinálod ezt, mert bűntudatod van? Te jó ég. Te ettől tényleg jobban fogod érezni magad?
- Jézus, Sam, dehogy. Csak szeretnélek megvédeni. Azt ugyan nem tudom, hogy miért, de úgy érzem, mindent meg kell tennem azért, hogy neked jó legyen, amiért…
- Amiért annyi rosszat tettél velem?
Óvatosan megrázta a fejét.
- Amiért teljes szíveddel szerettél azért, aki vagyok, és nem a látszatért, amit megalkottam, vagy a népszerűségemáért…- nézett rám végül. Hátrahajtottam a fejem, és a plafont kezdtem fixírozni.
- Ezért nem kell úgy érezned, hogy segítened kell nekem. Én sem tehetek arról, hogy úgy éreztem. És egyébként sincs szükségem segítségre.
- Tudom, Sam. De én mégis szeretnék ott lenni, ha netán mégis.
Zavarodottan összeráncoltam a szemöldökömet.
- Hogy csinálod?
- Mit?- kérdezte meglepetten, miközben újra megfogta a kezem, és a tenyeremet kezdte tanulmányozni újabb vágások után kutatva.
- Hogy csak idejöttél, én pedig már meg is feledkeztem a problémáimról. Ez így nem jó. Ha kimész innen, megint eszembe fog jutni minden, és semmi sem fog változni.
- Ebben az esetben kénytelen leszek örökre veled maradni.- mosolyodott el halványan.
- Igen, persze. És az élet szép, jó, és soha senki nem bánt meg. Minden csak a szeretetről szól, és természetesen boldogan élünk, míg nem halunk. Persze Harry.
Mosolyogva felnézett a tenyeremből, de utána azonnal el is komorodott.
- Elmondod?- kérdezte halkan. Lehunytam a szemem. Hirtelen igen erős késztetést éreztem arra, hogy mindent kiadjak magamból, de igyekeztem erős maradni. Bár, ahogy lenéztem a csuklómra, rájöttem, hogy a gyengeség már rég felemésztett.
- Egy. Nem szoktam megosztani másokkal, hogy mi van bennem. Kettő. Ha mégis megtenném, akkor sem neked mondanám el- néztem rá határozottan.
- És mi lenne, ha leírnád?- nézett rám gyengéden. Kicsit meglepődtem.
- Hogy… basszus... hogy…- sóhajtottam- Honnan tudod?
- Ha beszélek, te is beszélsz?- kérdezte felhúzott szemöldökkel. Hirtelen előbújt belőlem kisgyerekkori énem, és majd meghalt a kíváncsiságtól. Így hát kelletlenül bólintottam.
- Szóval… emlékszel. Miután elmentél… illetve eltűntél, év vége felé.- bólintottam, jelezve, hogy tudom, miről beszél- Elmentem hozzátok. Egyrészt, mert megijedtem, hogy bajod esett, másrészt pedig, mert bocsánatot akartam kérni. Sokáig próbálkoztam a bejutással, de mivel senki sem volt otthon, ezért értelemszerűen nem is engedett be senki. Gondoltam, van még egy utolsó lehetőségem. Elmentem a kedvenc parkodba, és leültem a szokásos helyedre, a fűzfa tövébe. Valamiért úgy éreztem, ott találkozni fogunk. Hát te nem voltál ott, ugyebár, így én csak ültem, és néztem ki a fejemből. Egy idő után feltűnt egy véset a fűzfában, az én nevem volt belevésve, meg egy szívecske. Emlékszem, eléggé megdöbbentem. Aztán mikor felálltam, azt vettem észre, hogy egészen addig valami nagyon sima dolgon ültem, ami nem lehetett a föld. Hát igazam is volt. Egy füzeten ültem…
Ezen a ponton az ajkamba haraptam és lehajtottam a fejem. Basszus. El is feledkeztem róla.
- Kíváncsi voltam, így belenéztem. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem látom a betűket. Annyira belemerültem az olvasásba, hogy fel se tűnt, de órákat ültem ott a fűzfa tövében.
- Ne…- néztem rá döbbenten.
- Mondjuk- nézett rám szórakozottan-, eleinte furcsa volt egy olyan történetet olvasni, aminek én voltam a főszereplője, de egy idő után megbarátkoztam vele- vigyorodott el.
- Jajj már- hajtottam le a fejemet mosolyogva.
- Igen, határozottan furcsa volt, most hogy így visszagondolok. Mármint, nem minden nap olvas valaki egyes szám első személyben romantikus jeleneteket saját magával.
Felnevettem.
- Valld be, hogy élvezted.
- Igazad van, titokban mindig erről álmodoztam. Elvégre én baromi szexi vagyok, és ezt én is tudom, így, ha csak gondolatban is, de átélhettem életem legtökéletesebb szexuális aktusát…- a végén azt hiszem, olyan piros volt a fejem, mint egy paradicsom. Ő pedig csak vigyorogva nézett. Te jó ég, azok a szemek. Már el is felejtettem, hogy közelről mennyivel szebbek. Mennyivel kifejezőbbek. Elvesztem a tekintetében. Csak az a baj, hogy ezáltal elvesztem az emlékeimben is. Újra eszembe jutott minden, és a mosoly azonnal ráfagyott az arcomra. Megráztam a fejem, majd újra a plafont kezdtem bámulni. Harry felsóhajtott, majd mellém mászott, és ő is nekidőlt a kádnak. Így már együtt néztük a plafont. Egyébként nem volt valami érdekes. De valamiért Harry közelsége önmagában teljesen lenyugtatott, és annyira… kényelmesen éreztem magam, hogy nem zavart a köztünk beálló csend. Bár tény, hogy én általában sem beszélek feleslegesen, szerintem az sokkal rosszabb, mint egy néma találkozás, de ez most más volt. Azzal, hogy itt ült mellettem, visszahozta a gyerekkoromat nekem. A gyerekkoromat, amikor még igazán éltem. A gyerekkoromat, amit részben ő vett el tőlem. De ez most nem érdekelt. Semmi sem érdekelt. Csak és kizárólag az, hogy éreztem bőre közelségét. És hogy újra megfogta a kezem. Lehunytam a szemem, és csak élveztem a csöndet.
- Nem tudom megtenni, Harry… Egyenlőre még nem… Talán, egyszer. De az is lehet, hogy már most is túl sok ideig fojtottam magamba…
Meglepődve pillantott rám.
- Hogy-hogy? Nem mondtad el Riáéknak?
Halkan felnevettem.
- Nem.
Várakozóan nézett rám, majd úgy egy perc múlva összeráncolt szemöldökkel bólintott.
- És esetleg nem tervezed megosztani velem, hogy miért?
Kicsit megigazítottam a kötést, mert már kezdett átázni.
- Harry, te nem ismered őket.
- Annyira azért csak nem lehetnek rossz emberek, ha egyszer az egyikükkel együtt élsz, a másikuk meg az egyik legjobb barátnőd…
- Nem, nem arról van szó. Csak…- sóhajtottam- Joshnak ilyenekről nem beszélhetek. Eleve nem tudok erről az egészről úgy beszélni, hogy téged kihagyjalak a történetből. De a helyzet az, hogy mióta nagyvonalakban vázoltam neki, hogy mi történt… azóta ha meghallja akárcsak a nevedet valahol, azonnal bekattan. Mármint, szó szerint. Olyankor egyszerűen elveszíti az irányítást a teste fölött, és eddig egyetlen módot találtam arra, hogy leállítsam. Mint ahogy azt te már kétszer láthattad is…
Komoran bólintott.
- És mi van Riával?
- Mi lenne vele?
- Neki miért nem mondtad el?
Szívből felnevettem. Ezer éve nem nevettem már ennyit, és ez engem is meglepett.
- Ria… hogy is fogalmazzak. Ő valahogy általában nem volt elérhető…
- Ezt hogy érted?- vonta fel a szemöldökét.
- Úgy, hogy… Ria, tudod… hamar esik szerelembe. És olyankor egy-két hétig, se lát, se hall. Nem tart nála tovább, de arra az időre senki más nem számít neki. És hát ez eléggé gyakran megesik. Pláne mivel alapvetően ő is mindig, mindenkit magába bolondít már csak a jelenlétével is. Szóval ő csak nagyon ritkán ért rám. Meg én egyébként sem vagyok hozzászokva, ehhez a ’beszéld ki magadból a fájdalmadat, utána meglátod, jobb lesz’ dologhoz…
Lehunytam a szemem. Egyszer csak megcsapott Harry illata, és forró leheletét az arcomon éreztem. Mikor kinyitottam a szemem, Harry arca körülbelül öt centire volt az enyémtől. Lefagytam. Elgyengültem, és úgy éreztem, nem vagyok képes megmozdulni. Ezer éve nem éreztem már ezt, és azt hittem, mára már nem lenne rám ekkora hatással, de tévedtem. Harry lassan előrelendült, én pedig hallottam, ahogy a pulzusom az egekbe szökött. Kezeit a vállamra tette, majd hirtelen mozdulattal száját a fülemhez érintette, és alig halhatóan belesuttogott.
- Sam, én megígérem neked, hogy segíteni fogok. Bármit megteszek, amit csak kérsz. Akármit- kezdett távolodni a fülemtől, majd, mintha eszébe jutott volna valami, hirtelen visszahajolt- És valamit már nagyon-nagyon régóta el akartam neked mondani.
Lehunytam a szemem, és igyekeztem arra koncentrálni, hogy lélegezzek.
- Samantha Johnnson, gyönyörű vagy. Mindig is az voltál. Soha ne kínozd magad azért, mert máshogy nézel ki, mint a többiek. Mert te önmagadként vagy gyönyörű.
Miután végleg elhajolt tőlem, és visszaült mellém a földre, én még percekig lehunyt szemmel ültem, és a légzésemet próbáltam a normálisra visszaállítani. Te jó ég, már megint mit művelt velem…
- Harry…- néztem rá végül- Tudom, hogy ezt most legfeljebb azért mondod, mert vékony vagyok. Már ha tényleg így gondolod, és nem csak el akarsz érni ezzel valamit. De azzal teljesen tisztában vagyok, hogy ha úgy néznék ki, mint régen, nem mondanál ilyeneket nekem…
- Ne beszélj butaságokat. Mindig is gyönyörűnek tartottalak.
Felhorkantottam.
- Hát… Elég érdekesen mutattad ki.
Elmosolyodott.
- Jó, tudod, hogy milyen a gimnázium. Mindenkiből a legrosszabb oldalát hozza ki. Vagy még annál is rosszabbat…
A vállára hajtottam a fejemet, és felsóhajtottam.
- Megígéred nekem, hogy egyszer még elmondod?- hallottam a hangját valahonnan a fejem fölött.
Elgondolkoztam. Tényleg elmondanám neki? Nem lenne jobb, ha ez a része velem együtt kerülne a sírba? Nem, azt hiszem, szükségem van arra, hogy valakinek elmondjam, hogy kiadjam magamból végleg…
- Megígérem, Harry…
Lehunytam a szemem és belefúrtam a fejem a vállába. Fél karral átölelt, és csak csendben ültünk. Néha ugyan megrándultam a görcsös sírástól, és néha szipogtam egy sort, de ezt alig vettem észre. Mert kaptam egy védőburkot. Még ha tudtam is, hogy csak egy kis időre, szerettem volna kiélvezni, amíg ott van. Nem tudom, mennyit ültünk így ott. Lehet, hogy csak pár percet, de lehet, hogy órákat is. Csak azt vettem észre, hogy Harry felállt, felhúzott magával, levette a kezemről a kötést, majd a csuklómat a csap alá tette. A hideg víz kissé nyugtatólag hatott rám, és halványan Harryre mosolyogtam. Visszamosolygott, majd (miután visszavettem a csuklószorítóm) kézen fogott, és magával húzott a fiúk szobája felé. Mikor beléptünk a szobába, a nővérem már nem volt ott. Ez volt az első dolog, amit felfogtam. A következő, hogy mindenki idegesen ül valahol, vagy lehajtott fejjel gondolkozik. Mikor beléptünk, mindenki ránk nézett. Ria felhúzott szemöldökkel nézett a Harry meztelen felsőtestére, majd a kezünkre, de nem mondott semmit. Na, ez már szíven ütött. Valami komoly baj történhetett.
Elengedtem Harry kezét és elléptem tőle. Ria rám sem nézve megütögette maga mellett a kanapét, én pedig lassan odasétáltam. Szorongva leültem mellé, és idegesen néztem körbe. Éreztem, hogy azonnali nikotinhiány tört rám.
- Sam…- Ria még mindig a földet pásztázta.- valamit el kell mondjak…- magyarul beszélt, így már biztos voltam benne, hogy nem lehet valami laza dolog.
- Ria, megtennéd, hogy a szemembe nézel?- néztem rá kissé idegesen. Lassan felemelte a fejét, és a szemembe nézett. És akkor megláttam egy könnycseppet, ahogy éppen kibuggyant a szeméből. Pislogva néztem rá, majd ijedten néztem körbe, és elkezdtem hevesen rázni a fejemet. A fiúk közben az asztalnál halkan sugdolóztak, majd mind egyszerre néztek rám, és eléggé idegesnek tűntek.
- Ria…- kezdtem halkan- Hol van Josh..?
Az ajkába harapott, majd hirtelen átölelt, és kitört belőle a zokogás.
- Én… én… annyira sajnálom…- egy szavát sem értettem, nem tudtam, hogy miről motyog, így érdeklődve néztem a fiúk felé, de csak lesütött pillantásokba ütköztem. Ria kis idő múlva összeszedte magát, megtörölte a szemét, és felegyesedett, majd a szemembe nézett.
- Sam, tudom, hogy erre most tényleg nincs szükséged, de… Josh kórházban van. Túladagolta magát, és jelen pillanatban életveszélyes állapotban van..
Néztem Ria száját, ahogy mozgott, de nem hallottam a hangját. Aztán lassan eljutottak a tudatomba szavainak jelentései, és elkezdtem remegni. Hogy mivan? Jó, nem akarok megint kiborulni előttük, elég volt egyszer is. Nyugi, Sam. Nyugi. Nincs nagy baj. Túléled ezt is. A csuklómra pillantottam, és ökölbe szorítottam a kezem. Annyira remegtem, hogy ha egy pohár víz lett volna a kezemben, már rég kiöntöttem volna az egészet. Hirtelen mozdulattal felálltam.
- Kimentem rágyújtani.- közöltem határozottan. Aztán láttam, hogy Harry egy jelentőségteljes pillantást küldött Zayn felé, aki erre azonnal felállt.
- Megyek veled.
- Nem kell- torpantam meg.
- De én szeretnék elszívni egy cigit.
- De én nem szeretném, ha velem jönnél. –néztem rá végül. Ki kellett szabadulnom, amilyen gyorsan csak lehetett, így sietősen elindultam az ajtó felé, de Harry elkapta a karom, és visszahúzott magához.
- Sam. Nem tudom, mit tervezel csinálni, de… ne tegyél kárt magadban. Kérlek- suttogta a fülembe. Lehunytam a szemem, és igyekeztem nem remegni. Nem jött össze.
- Rendben, megígérem, csak hadd menjek már- téptem ki a kezem a kezéből, és kivágtam az ajtót. Lerohantam a lépcsőn, a lift megvárásához túl ideges voltam. Mikor kiértem a levegőre, nem bírtam tovább. Összeestem, és felhúzott lábakkal, az arcomat a térdemhez szorítva próbáltam erőt venni magamon. Hirtelen egy kezet éreztem a vállamon, de nem bírtam felnézni. Kezemet az arcomra szorítottam, és próbáltam kiszorítani magamból ezzel mindent. A kéz tulajdonosa óvatosan felhúzott a földről, majd átölelt. Sóhajtottam egyet, majd elléptem tőle. Zayn állt velem szemben, és sajnálkozva nézett rám.
- Tudsz vezetni?- néztem rá hirtelen. Meglepődött a kérdésemen, de kis idő múlva bólintott- Akkor kérlek, vigyél el abba a kórházba, ahol Josh van.
Láttam rajta, hogy tiltakozni akart, de aztán a szemembe nézett, és azonnal bólintott. Bepattantunk a kisbuszba, amit amúgy az esti koncerthez kölcsönöztek nekünk, és elindultunk a kórház felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése