- Ria…
Ugyan hangja még a suttogásnál is halkabb volt, az éjszaka csendjét így is erőszakosan vágta ketté. Anélkül, hogy kinyitottam volna a szememet, hátamról az oldalamra fordultam, és így, felé fordulva morogtam egyet.
- Meddig csináljuk még ezt?
Résnyire nyitottam a szemeimet, és így figyeltem a hold által a hófehér takaróra vakítóan világos absztrakt foltokat ábrázoló mintákat.
- Mire gondolsz?
- Erre az egészre. Napközben nem is találkozunk, az éjszakáink meg egy-egy kufircból állnak. Nekem ez így nem megy.
Hatalmasat sóhajtva nyitottam ki a szememet, de a várttal ellentétben Louis nem felém fordult, hanem a hátán fekve a plafont bámulta. Tisztában voltam azzal, hogy ez a beszélgetés valamikor be fog következni, inkább előbb, mint utóbb, de arra akkor sem számítottam, hogy éppen most. Még nem voltam rá felkészülve. Még nem voltak válaszaim.
- És mit szeretnél?
- Belehalnál, ha egyszer te magad mondanád el a véleményed, és nem másokat kérdezgetnél, aztán próbálnál a kedvükben járni? - fordult hirtelen felém, mire ösztönösen meghátráltam egy kissé.
- Csak egy kérdés volt. Mit kell így felkapni a vizet?- húztam fel kissé a szemöldököm, miközben karomat a fejem alá helyezve kissé feljebb tornáztam magam. Összeráncolt szemöldökkel nézett rám, aztán kissé megrázta a fejét, és vonásai egyből kisimultak.
- Bocsánat, nem akartam.
Sóhajtva helyezkedett ő is kissé feljebb, majd pár másodperces hatásszünet után tekintetét az enyémbe fúrta.
- És hogy mit szeretnék? Egy kapcsolatot, Ria. Egy olyat, ami sokáig tart. Ahol mindkét fél egyformán szereti, és tiszteli egymást.
Kissé meglepődve pillantottam rá. De lehet, hogy csak nekem volt túl késő a komoly Louis-hoz. Lázasan pörgettem az agytekervényeimet, hogy valami okosat szúrhassak közbe, de egyszerűen nem jutott eszembe semmi. De a megérzésem helyes volt, tényleg nem lett volna szabad hagynom, hogy folytassa.
- Mert én szeretlek, Ria. Mindennél jobban. Soha nem akarlak elengedni. Azt akarom, hogy a közös gyerekeink pár év múlva a közös házunk nappalijában visongassanak, és leverjék a polcról az esküvőnkön készült bekeretezett fényképet, ami miatt aztán jól lehordjuk őket.
Kikerekedett szemekkel néztem rá, aztán fejemet felkaptam a szomszéd szobából jövő tompa csörömpölésre. Épp szólásra nyitottam volna a számat, amikor…
Az ébresztőórám csipogása hangosabbra váltott, nekem pedig hirtelen kipattantak a szemeim, és felültem az ágyamban.
- Mi a…?
Ilyen hülye álmom is régen volt. Pedig azt hittem, hogy a múltkorit, mikor egy repülőt vezettem, aminek a két szárnyán Harry és Louis volt, nekem pedig úgy kellett kormányoznom, hogy egyikük se essen le, már semmi sem tudja felülmúlni.De hogy gyerekek!? Zavartan beletúrtam a hajamba, aztán tekintetemet végigfuttatva a szobámon megpróbáltam felmérni, hogy mennyi időt kell rendrakásra szánnom. Mikor magam mellé pillantottam, és megláttam az ágyam másik felén tornyosodó fehér kupacot, aminek a tetején egy barna szénakazal csücsült, annyira megijedtem, hogy lendületből ugrottam egyet. Fájósan dörzsöltem meg a fenekemet, amire sikeresen ráestem, minek után azért annyira nem nagy az ágyam, viszont a megdöbbenésem annál nagyobb volt. Fújtatva másztam vissza félig, miközben igyekeztem a hajamat kisöpörni az arcomból, megjegyzem nem túl sok sikerrel. Ekkor Louis hirtelen mozdulattal felém fordult, és megpillantva engem egyből kikerekedtek a szemei. Pár pillanatig döbbenten néztünk farkasszemet, aztán egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Fuldokolva próbáltam visszamászni, de a talpam megcsúszott a szőnyegen, és egy pillanat alatt visszaestem. Louis röhögve nyújtotta felém a kezét, aztán egy erőteljes rántással sikeresen visszarepített az ágyra. Pár pillanatig csak pislogtam, nem értettem, tulajdonképpen mi történt, aztán megnyugodva helyezkedtem el ismét az ágyban, és próbáltam nem tudomást venni a már most perzselően tűző napról.
- Te meg mit csináltál a padlón?- kérdezte Louis még mindig vigyorogva. Most mondtam volna neki igazat? Inkább csak megvontam a vállam, és mosolyt erőltetve az arcomra válaszoltam.
- Nem fértem el az egódtól, Tomlinson.
A válasz csak egy párna volt az arcomba. Próbáltam önfeledten nevetni vele együtt, de a helyzet az, hogy azért ez az álom eléggé rányomta a bélyeget a hangulatomra. Összeráncolt szemöldökkel figyeltem, ahogy kezeit a tarkója alá téve hanyatt feküdt, majd halványan elmosolyodva hozzábújtam. Fejemet a mellkasára téve gondolataimba merülve köröztem ujjammal a hasán, miközben éreztem, hogy ujjai a hajamat babrálták.
- Louis… - szólaltam meg végül halkan, aztán ajkamba harapva vártam a válaszát, ami csak egy kérdő hangsúlyú hümmögés volt pár másodperc hatásszünet után.
- Neked ez így most jó, ugye? – suttogtam lehunyt szemmel, de valahogy sejtettem, hogy ez mennyire hülyén is hangozhatott.
- Ja, tök kényelmes, csak egy kicsit csikiz a hajad.
Pislogva emeltem fel a fejemet, majd húzódtam feljebb, hogy szemeink egy magasságba kerüljenek. Pár pillanatig szótlanul néztem az arcán letörölhetetlennek látszó angyali mosolyt, majd kezemet felemelve felé suhintottam. A halk csattanás után Louis azonnal az arcához kapott, és kölyökkutyaszemekkel nézett rám.
- Ezt most miért kaptam? – kérdezte elvékonyított hangon, majd lebiggyesztette az alsó ajkát.
- Mert hülye vagy – vigyorodtam el, aztán kezemet ismét felemelve hatalmas vigyorral néztem, ahogy reflexszerűen összébb húzta magát, és kezeivel próbálta védelmezni a fejét. Kiélvezve a pillanatnyi fölényemet, pár másodpercig rettegésben tartottam, aztán hirtelen a fejéhez kapva összeborzoltam az alvástól lelapult haját. Mikor leesett neki, hogy mit csináltam, pislogva nézett rám, de addigra már kimásztam az ágyból, és gyors öltözködés után vissza se nézve kisétáltam a szobából. A szalmakalapot, ami a korláton pihent valószínűleg már hetek óta, vigyorogva a fejemre húztam, majd lesétáltam a konyhába, hogy valami ehető után kutassak.
Majd kilyukadt a gyomrom. A konyhába belépve kisebbfajta köhögőroham jött rám, és a kezemmel próbáltam az orrom elől ellegyezni az orrfacsaró füstöt. Megjegyzem, nem sok sikerrel.
- Sam, hányszor kértelek már meg, hogy ne bent cigizz? – húztam fel kissé a szemöldököm, majd az ablakhoz lépve lábujjhegyre álltam, és pár másodperces szerencsétlenkedés után ki is tudtam nyitni, hogy aztán egy enyhe szellő éltető oxigént juttasson a szobába.
- Nem tudok kimenni az utcára.
Hangja erőtlen volt, és kimerült. Mikor felé néztem, feltűnt, hogy miközben beszélt, nem változtatott pozíciót. Ugyanúgy ült az asztal mellett egy faszékben felhúzott lábakkal, lehajtott fejjel. Melegítőnadrágja és fehér trikója annyira nevetségesen a totálisan az ellentéte volt az én öltözékemnek, hogy akaratlanul is elmosolyodtam. Aztán megrázva a fejem összeszedtem magam, és próbáltam a lehető leghatározottabb hangot megütni.
- És a kert?- húztam a fel a szemöldököm, miközben nekidőltem a konyhapultnak. Nem nézett fel, még csak meg sem szólalt, csak megvonta a vállát, és szívott egy újabb slukkot a cigijéből. Tekintetem követte a kezét, ami a cigivel együtt a tőle alig pár centire, az asztalon fekvő üveg hamutál felé haladt, és ledöbbentem. A benne levő cigicsikkek száma legalább két dobozból kellett, hogy előkerüljön. Tegnap este ürítettem ki a hamutálat. Zayn a hotelben aludt. Ahogy Alice is, miután nem tartotta jó ötletnek, hogy a rajongók mellett jöjjön ide vissza. Vagyis ezt mind Sam szívta. De ő nem szívhatott el ennyit egyetlen reggel alatt. Ami azt jelenti, hogy megint egész éjjel nem aludt semmit. Ekkor egy pillanatra felnézett, hogy küldjön felém egy jeges pillantást, és a szeme alatti hatalmas karikákból leszűrtem, hogy igazam volt. Tényleg nem aludt. Hanem itt ült egész éjjel, cigit szívva, gondolkozva. Miközben mi Louissal tulajdonképpen a feje fölött… Ó te jó ég, ebbe azért durva volt belegondolni. Kissé megráztam a fejem, majd a hűtőhöz lépve kivettem egy doboz tejet, és azzal együtt a már kikészített tál müzlimhez léptem.
Csak a fém kanál koccanásait lehetett hallani, és Sam öngyújtójának időnkénti kattanását, egyébként kínos csend volt a konyhában. Ezért is lehetett olyan tökéletesen hallani a lefelé igyekvő lábdobogásokat. Louis felöltözve, telefonnal a kezében, kissé ingerülten bólogatva érkezett meg a fantasztikus hangulatú konyhába. Szinte abban a pillanatban, hogy helyet foglalt az egyik kényelmetlen széken, Sam felpillantott, és a szemében hirtelen megcsillanó határozottsággal felpattant, majd tudomást sem véve rólunk felkapott magára egy cipzáros pulóvert, a kapucniját a fejébe húzta, és kilépve a bejárati ajtón erősen becsapta maga után. Pislogva néztem arra a székre, amin eddig ült, és próbáltam valamit leszűrni a viselkedéséből, megjegyzem nem túl sok sikerrel. Hirtelen valami bezavart a látóterembe, de kellett pár másodperc, hogy fel tudjam fogni, Louis keze integet nekem a szemem előtt. Zavartan pillantottam rá, és küldtem felé egy bocsánatkérő mosolyt.
- Bocs, mit is mondtál?
- Csak azt, hogy nekem most vissza kell mennem a hotelbe. Aztán meg megkérdeztem tőled, hogy biztos, hogy jól vagy?
- Miért ne lennék jól? – húztam fel kissé a szemöldököm, és az időközben félbehagyott müzlimet ismét magam elé húzva tovább lapátoltam a számba a nem túl tápláló reggelimet.
- Hát, csak olyan fura vagy… De lehet, hogy csak én vagyok kialvatlan – vakarta meg a tarkóját zavartan, és kék szemeit érdeklődve rám emelte. Egy pillanatig haboztam, aztán előrenyúlva megveregettem a vállát, és halványan elmosolyodtam.
- Szerintem szimplán csak hülye vagy…
Széles vigyort küldve felém felpattant, majd egy almát felkapva a konyhapultról visszalépett hozzám, és leguggolt elém.
- Ugye tudod, hogy ezt még visszakapod?- húzta fel kissé a szemöldökét, majd ajkait az enyémekre tapasztva meggátolt a válaszadásban. Bár ezt valahogy annyira nem bántam… Pár perc (vagy pillanat? óra? nap? hét?) után elhúzódott tőlem, és még egy utolsó vigyort villantva felém mély levegőt vett, és kisétált az ajtón. Amíg nem csukta be maga után, a rajongók sikítása szinte tornádóként süvített be a szobába, megzavarva az álmomnak köszönhetően amúgy is eléggé labilis lelkiállapotomat. Miközben az immár üres tálat betettem a mosogatóba, aztán forró vizet folyatva rá gyorsan elmosogattam, a gondolataim szabadon szárnyaltak. Csak sajnos ahelyett, hogy a világon bármivel foglalkoztak volna, egyetlen dolog körül forogtak: Harry.
#####
Egyszerűen csak… nem éreztem. Nem éreztem semmit. Mintha egy luftballonnal lettem volna kitömve, belül teljesen üres voltam. És nem érzékeltem a körülöttem történő dolgokat. Csak ültem, és üveges tekintettel néztem ki a fejemből. Ki tudja, meddig? Csak arra eszméltem fel, hogy Ria egyszer csak belibegett a konyhába, és csiripelő hangján méltóztatott hozzám szólni. Bár persze akkor is csak azért, hogy lebasszon valami hülyeség miatt, de teljesen mindegy.
- Sam, hányszor kértelek már meg, hogy ne bent cigizz?- szinte láttam magam előtt, ahogy szemöldöke a magasba szalad, és kezeit csípőre téve, harciasan mered rám. De most ezen mit kellett úgy kiakadnia? Könyörgöm, korán reggel van még csak…
- Nem tudok kimenni az utcára - közöltem végül az egyértelműt, de a hangom még számomra is gyengének tűnt.
- És a kert? – kérdezte végül pár másodperces hatásszünet után. Megvontam a vállam, majd hatalmasat slukkolva a cigimből ismét elárasztottam a tüdőmet nikotinnal. Meg még sokféle csúnyasággal. Zavarodott voltam, és egyszerűen nem tudtam, hogy mire számíthatok. Ujjaimmal a térdemen dobolva próbáltam az idő múlását felgyorsítani, nem túl sok sikerrel. Halványan érzékeltem Ria mozgását a közelemben, de a gondolataim annyira messze jártak, hogy nem tudtam volna megmondani, hogy fejen áll, vagy biciklizik-e éppen. Vajon… most mi lesz? Vajon a múltkori után is el fog jönni? De hisz ez nem is erről szólt. Ez nem egy amolyan ’lépés’, hogy ne tehetnénk meg csak szimplán barátokként. Ahogy eddig is tettük. Szimpla barátok? Bah, jó vicc. Inkább… Úgy érzem, hogy amikor nincs velem, egy darab hiányzik belőlem, és csak akkor lehetek teljes egész, ha a közelemben van. De… de most tényleg mi lesz? Egyik pillanatról a másikra változott a véleményem, és épp hogy sikerült elkapnom egy gondolatmenetet, máris hülyeségnek láttam. Eddig minden nap voltunk futni. De tegnap azt mondta, hogy… vajon az erre is érvényes? Érvényes lenne egy teljesen ártalmatlan programra, amire mégis úgy érzem, hogy éltető szükségem van? Vajon ki van rám akadva annyira, hogy ne jöjjön el? És ha nem tudja, hogy én szeretnék-e menni?
Mint egy égi jelként a közelben lábdobogást hallottam, amiről egyből a reggelenkénti összekapcsolódó, fáradtságból szenvedésbe, szenvedésből energiába, energiából boldogságba átmenő érzéseink jutottak eszembe. Felpillantottam a falon levő órára, aminek tanúsága szerint egy perccel múlt nyolc óra. Hirtelen elhatározással pattantam fel, és mielőtt még meggondolhattam volna magam, felkaptam a mellettem heverő fekete kapucnis pulóveremet, és a kapucniját a fejembe húzva mintegy védelmet vontam magam köré. Hogy mi ellen? Erre magam sem tudtam volna válaszolni. Talán a rajongók. Talán a saját érzéseim. Talán a csalódás lehetősége. Talán pont ellene. A bejárati ajtót bevágva magam mögött összefontam a mellkasom előtt a karjaimat, és egy hatalmas sóhajtás után hunyorogva néztem fel, és kezdtem el pásztázni a környéket. A rajongótábor lényegesen lecserélődött, de a kemény mag továbbra is ott volt. Nem tudom, hogy a szüleik hogy engedhették el őket ennyi időre. Ja, de, tudom. Valószínűleg szarnak bele, hogy mit csinálnak, csak ne legyenek útban, és ne kelljen sokat fizetni nekik. Remegő térdekkel kerültem meg a tömeget, majd az utca túloldalára érve kissé csalódottan néztem körbe. Akkor tehát mégsem jött el. Akkor… akkor most egyedül kéne futnom? De hát miért futnék egyedül? Lehunyva a szemem elszámoltam tízig, majd lassú kocogásba kezdve elindultam a megszokott útvonalunkon – csak éppen most a megszokott társaság nélkül. Amikor a hátam mögül a középhangos susmogás egyik pillanatról a másikra vérfagyasztó sikoltásba váltott át, annyira megijedtem, hogy majdnem elestem a saját lábamban. Nagy nehezen, a karjaim segítségével sikerült megúsznom a pofára esést, és visszanéztem. A remény alattomosan kúszott be a fejembe, és tudtam, nem lenne értelme küzdeni ellene. Ugyan láttam, ahogy egy térdig érő, fekete gatyába, és fehér atlétába öltözött fiú elkezdett futni felém, az események olyan gyorsan követték egymást, hogy nem volt időm feldolgozni őket. Csak annyit fogtam fel, hogy a tinilányokból álló tömeg egyre nagyobbnak tűnt, és egyre hangosabbnak, mintha… mintha közeledtek volna felém. Jeges rémület járt át, ahogy végignéztem a már – már őrületté fajuló megszállottságot tükröző arcokon. Kis híján én is felsikítottam, amikor a karomat megragadva valaki a megszokottnál jóval gyorsabb futásra ösztökélt. Az agyam ugyan még nem tudta, hogy ki volt ez, hiszen csak a hátát láttam, azon belül is csak a fehér pólójának egyetlen pontjára koncentráltam, de testem szinte azonnal reagált. A térdeim remegni kezdtek, ami a gyors tempójú futást valahogy nem segítette, a bőröm, ahol találkozott a kezével, úgy bizsergett, hogy az már szinte fájt, a szívem szinte kiugrott a helyéről, pedig hát annyit azért még nem futottunk. Nem gondolkoztam, csak mentem, amerre vezettek – nem mintha lett volna nagyon más lehetőségem. Forgalmas, zajos utcákon, és sötét, üres sikátorokon keresztül kanyarogtunk, a tüdőm már úgy sajgott, hogy azt hittem ott esek össze, mikor a sikítás hangereje végre csökkenni látszott. Még egy kanyar – egy újabb csendes utca, egy szökőkúttal díszített, hangulatos tér, kanyar, régi épületek között kanyargó, kihalt utca… És akkor megálltunk. Csakhogy én nem számítottam rá, ezért a lendületnek köszönhetően egyszerűen továbbhaladtam, fájdalmasan nekicsapódva az eddigre már felém fordult fiúnak. Nem volt felkészülve a becsapódásra, és amúgy is elfáradt a futástól, én pedig hirtelen csak annyit vettem észre, hogy a talaj kicsúszott a lábam alól, és valami se nem puhán, se nem keményen landolva vízszintes helyzetbe kerültem. Összezavarodva emeltem fel a fejemet, és pillantásom azonnal megtalálta azokat a zöldeskék szemeket. Éreztem, ahogy a vér az arcomba tolult, és amilyen gyorsan csak tudtam, legurultam Harryről, hogy aztán a kemény betonon földet érve a fenekemre huppanjak. Harry a könyökére támaszkodva feljebb tornázta magát, és kissé döbbent arckifejezéssel, a futástól még mindig lihegve nézett a szemembe. Pár pillanatig szótlanul néztük egymást, aztán egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Percekig nem tudtunk megszólalni, Harry annyira nevetett, hogy egészen egyszerűen visszahanyatlott a betonra, nekem pedig többször is kudarcba fulladt a próbálkozásom, miszerint én majd most jól felállok. Egy valami biztos: röhögés közben nem könnyű guggoló helyzetbe tornázni magadat, hogy onnan aztán felegyenesedhess. Tíz perc elteltével már mindketten lenyugodva, de továbbra is kissé kipirult arccal ültünk egy kemény betonpadon.
- Szóval… Nincs semmi mondanivalód? – törte meg végül Harry a hosszúra nyúlt, de egyáltalán nem kínos csendet. Érdeklődve néztem rá, nem tudtam, hogy mégis mit kellene mondanom, így inkább csak megvontam a vállamat.
- Egész éjjel nem aludtam és kezdek álmos lenni – mosolyodtam el halványan, de a várt gödröcskék helyett összeráncolt szemöldökével találtam szemben magamat.
- Miért nem aludtál?- fúrta bele pillantását mélyen az enyémbe. Elkaptam a tekintetem, és lehajtottam a fejem. Pár másodpercig azt figyeltem, ahogy jobb kezem ujjaival egy, a csuklószorítómból felfeslett, fekete szálat birizgáltam, aztán sóhajtva ismét felé néztem.
- Csak… csak nem tudtam.
Vonásai ellágyultak, ajka halvány mosolyra húzódott.
- És miért nem hívtál föl?
Értetlenkedve néztem rá. Ezt most komolyan kérdezte?
- Miért, minden alkalommal föl kéne hívjalak, amikor problémáim vannak az alvással?- húztam fel kissé a szemöldökömet.
- Minden alkalommal fel kellene hívj, mikor problémád van.
Ismét elkaptam a tekintetem, és az ajkamba harapva próbáltam elfojtani a vigyoromat. Hirtelen erőteljes szellőt éreztem az arcomon, és amikor visszanéztem felé, majdnem elakadt a lélegzetem. Arca alig öt centire volt az enyémtől, száját széles mosolyra húzta. Minden egyes porcikám beleremegett a közelségébe, és tekintetem egyből a szájára siklott. Szája annyira hívogató volt, hogy nem bírtam tovább: hirtelen el akartam tüntetni a felesleges távolságot kettőnk között. De elszámoltam magam, Harry az utolsó tizedmásodpercben hátrahajolt, és felhúzott szemöldökkel nézett rám. Ajkamba harapva próbáltam visszafogni magamat, de most már nem attól féltem, hogy a vágy fog eluralkodni rajtam. Ezt most csak azért csinálta, hogy szenvedjek? Hogy elérje, hogy kimondjam azt, amit ő már egyszer kimondott. Kényszeríteni akart? Tekintetem elsötétült, és tudtam, hogy szinte áradt belőlem a negatív energia.
- Menjünk haza, Styles – pattantam fel végül, és hátra sem nézve indultam el… valamerre. Mert azt nem tudtam, hogy merre kéne menni, így csak elindultam az egyik irányba a régi építésű, világosra festett falú házak között. Ismét egy kéz fonódott a karomra, és sóhajtva fordultam vissza Harry felé, akinek a szeméből eltűnt minden csillogás, minden vidámság.
- Megint? Meddig fogod még ezt csinálni? Miért menekülsz tőlem?
Szavai éles késként fúródtak belém, és csak még jobban fájt, hogy ő tényleg így gondolta. De nem tudtam megszólalni, a könnyek hirtelen ellepték a szemeimet, amitől csak ideges lettem, és ökölbe szorított kézzel, könnyes szemmel néztem, ahogy pillanatról pillanatra egyre inkább elvesztem a tőlem fél méterre álló fiút.
- Én… én nem…- ennyi telt tőlem. Se több, se kevesebb. Alsó ajkam megremegett, és oldalra kellett néznem, hogy valamelyest meggátolhassam a könnyeim kicsordulását. Hiszen nem tudott semmit!
- Akkor mondd ki. Nekem mindegy, hogy mit. Mond, hogy ’szeretlek, Harry’, vagy hogy ’kapd be, Harry’, csak valamit mondj már. Mert az, hogy te tudod, én mit érzek, nekem viszont fogalmam sincs, tulajdonképpen hányadán is állunk, az nagyon nem fair.
Lehajtottam a fejem, és a kezemet a szám elé kapva akadályoztam meg, hogy a csuklásszerű hang túlzottan is hallható legyen. Nem tudta… Nem tudta! Mégis, hogy tudnám kimondani, mikor...?
- Sam, ha nem mondasz semmit, én elmegyek. Ennek így nincs értelme. Rohadtul nincs kedvem ahhoz, hogy játszadozz velem. Úgyhogy, azt hiszem, ezt a „kapcsolatot”- kezeit felemelve egy gúnyos mosoly kíséretében imitálta az idézőjeleket - egy időre hanyagolni kéne. Mondjuk addig, amíg el nem döntöd, hogy mit szeretnél.
Nem tudta. Nem tudta, hogy azóta nem tudtam kimondani, hogy sze… Szóval azt a szót, mióta… Ez volt az utolsó szó, amit a szüleimnek mondtam. Anyámnak is, apámnak is. Az utolsó, és ezután mindketten… Mindketten öngyilkosak lettek. Csak pár év eltéréssel. Ezért nem tudtam kimondani. Mert a tudatalattim úgy érezte, hogyha egyszer kimondom, azzal veszélybe sodrom azt, akihez tényleg kötődök. Úgy éreztem, hogy ha kimondom, az egyenlő egy halálos ítélettel.
Szorosan összeszorítottam a szemem, és miközben a testemen erőt vett a remegés, szinte százszorosára erősödtek a fülemben annak az embernek az egyre távolodó léptei, akiért bármit megtettem volna. Akiért meghaltam volna. Tudtam, éreztem, hogy ezt most nem ronthatom el. Szükségem volt rá, minden egyes porcikámnak szüksége volt rá, és nem hagyhattam, hogy elmenjen. Hirtelen fölemeltem a fejem, és kézfejemmel megtörölve az arcomat határozottan néztem abba az irányba, amerre úgy sejtettem, hogy elment. Szólásra nyitott szám ugyan egy pillanatra megremegett, de aztán összeszedtem magam.
- Szeretlek.- suttogtam olyan halkan, hogy én is alig hallottam. Aztán kissé összeszedve magam kisöpörtem az arcomból egy tincsemet, és kihúztam magamat.
- Nem hallod, Styles?- ordítottam el magam teli tüdőből – Szere…
Nem tudtam végigmondani (azaz inkább végigordítani), mert valami hirtelen betömte a számat, és ezzel egy időben a derekamra szorosan kulcsolódott rá két erős kéz. A számba tömött rongyból áradó szagtól könnybe lábadt a szemem, és egyetlen pillanat múlva máris kissé bágyadtabb lettem. Éreztem, hogy az engem tartó karok hirtelen megemeltek, majd mintha halványan egy kocsi üléseit láttam volna kirajzolódni magam körül. Az utolsó dolog, amire emlékszem, az az illat, ami akkor kúszott az orromba, mikor kivették a számból a barna foltokkal díszített valaha fehér rongyot. Olcsó férfikölni, keserű alkohol, orrfacsaró cigaretta, és egy leheletnyi levendula. Ahhoz képest, hogy a tudatom mennyire elhomályosult, meglepően tisztán ugrott be elém egy kép egy rövid, barna hajú, barna szemű, agyon tetovált srácról.
- Josh… - leheltem szinte hangtalanul, aztán a sötétség magába szippantott.
#####
Hallottam a hangját. Tudom, hogy a nevemet kiabálta! De vajon mit akarhatott? Lehet, hogy időközben megvilágosodott? Vagy valami baja van? Egy legyintéssel elhessegettem ezt az idióta gondolatot, majd tovább siettem vissza ahhoz a ponthoz, ahol elváltak útjaink. Csak reménykedni tudtam, hogy még mindig ott lesz. Tulajdonképpen hogy lehettem ekkora egy idióta? Hiszen, nem az a lényeg, hogy mit mondunk ki… és én érzem, hogy mit érez. És tudom, hogy ő is így van ezzel. De akkor meg minek kellett ezt erőltetnem? Ez nem a nők mániája szokott lenni általában? Érdekes, ő nem zaklatott ilyen hülyeségekkel… Csak nekem lehet ennyi eszem.
- Basszameg! – rúgtam bele egy apró kavicsba, mikor láttam, hogy már nem volt ott. Hogy lehetek ekkora egy idióta? Idegesen túrtam bele a hajamba, és körbekémlelve próbáltam kiszúrni valahol. Hiszen még nem lehet messze. Merre indulhatott? De az is lehet, hogy itt van, csak… csak… elbújt? És mégis hova? A mögé a hatalmas, besötétített ablakú Mercedes mögé? Ó, igen, nyilván. Tekintetem azonnal tovább siklott a csillogó-villogó járgányról, aminek a motorja épp ekkor kelt életre. Oké, biztosan arra ment. Vagy nem. De, tegyük fel, hogy arra ment. Határozottan indultam el egy kisebb mellékutca irányába, és az úttestre lelépve ismét belerúgtam egy elém kerülő kavicsba. Aztán csak annyira volt időm, hogy döbbenten felkapjam a fejem, és szembe nézzek a hatalmas kocsi bekapcsolatlan fényszóróival. Soha nem tudtam, hogy milyen érzés, ha valakit elüt egy autó. Vajon hirtelen jön a fájdalom? És egyáltalán, miért nem ugranak el időben az emberek? Vagy miért nem ugranak fel a motorháztetőre? Hát, mert nem mindig van rá lehetőségük. A fájdalom forró lávaként zúdult rám, és eltorzult arccal kaptam a karomhoz. Szinte megkönnyebbültem, mikor a sötétség körülölelt, hiszen tudtam, hogy az a fájdalmat is távol fogja tartani tőlem egy időre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése